Makulátlan hősök márpedig nincsenek – Megnéztük a Fábián Juli-filmet

–

Nem a legendagyártás, nem a gyászban való közös megmerítkezés és tapicskolás, de nem is az igazságkeresés volt a Like a Child – Fábián Juli-film készítőinek motivációja, vélhetően. Az első kettőhöz szerencsére túl jó ízlésűek, nem játszanak rá sem Fábián Juli kivételes tehetségére, sem a fájdalomra, amivel az elvesztése járt – az utóbbihoz azonban kicsit talán túl tisztelettudók voltak. Amit Juli az életében nem akart megosztani a nyilvánossággal, az ebből a filmből sem fog kiderülni.

Nem kerülünk hozzá közelebb, nem tudunk meg róla titkokat, csak egyszerűen magunkba szívhatjuk a lényét, amiből a zenéje áradt.

Minden út Rómába vezet…

Éppen ezért nem portréfilmnek, és végképp nem dokumentumfilmnek mondanám, inkább emlékfilmnek – hogy mindazok, akik szerették a hangját, akik ott voltak egy-egy koncertjén, vagy emlékeznek rá a képernyőről, megmerítkezhessenek a szellemében. Ha mélységében nem is láthatunk bele a családi hátterébe, de legalább hallhatjuk az anyukáját, amint azt mondja: Juli afféle UFO volt köztük, senkire sem hasonlított a családban. A művészi vénája hamar megmutatkozott, de csak 21 éves korában dőlt el, hogy az éneklés és a zene lesz az ő útja, addig mindenfélébe belekapott.

Milyen érdekes és szokatlan indulás ez… A zenei tehetség már korán meg szokott mutatkozni, és azoknak, akik ezzel az adománnyal születnek, éppen ezért gyorsan rááll egy vágányra az élete. Fábián Juli csak felnőttként került a helyére, viszont onnantól minden ajtó kinyílt előtte. Gyerekkori barátai is azt mondják, akkor találta meg a közegét és kezdett el minden értelemben fejlődni, kiteljesedni. Buktatókkal mintha onnantól már nem is nagyon találkozott volna – egyetlen kis kanyaron kívül, ami nem tűnik komoly akadálynak, hiszen annyian akartak dolgozni vele, és adták kézről kézre.

Halottakról jót vagy semmit

Nem sok megszólaló vállalkozik arra, hogy visszamenőleg bármi problémáról vagy kellemetlenségről számoljon be vele kapcsolatban, Tövisházi Ambrus az egyetlen. Ő is csak annyit mond el, miért sikerült rövidre az együttműködésük, de mennyire mást jelent ezek után minden, és milyen jó lett volna, ha mások is felvállalnak ennyi őszinteséget. Ez a vallomás ugyanis végre nem egy eszményt, hanem valós emberi viszonyokat érzékeltet, és rámutat arra, amit végül Fábián Juli végzetének is nevezhetnénk: hogy nem akart a fájdalommal szembesülni, elűzte, maga ellen fordította, elfojtotta a negatív érzelmeit. Muszáj arra gondolni, hogy ezekből táplálkozott a testét felfaló daganat.

Ha valami tanulsága lehet a filmnek, akkor ez: hogy milyen rettenetes következményekkel járhat, ha valaki kifelé csak a szépet és jót mutatja meg magából.

És a „kifelé” alatt nem is csak a közönséget értem, hanem a saját szakmai közegét is – többen elmondják, hogy amikor a betegségével küzdött, Juli elbújt a világ elől. Így aztán nem tudunk meg részleteket róla, nem derül ki, hogyan harcolt, min ment át éveken keresztül. A halála után is mindenki az ő játékszabályai szerint játszik, és fenntartja azt a harmonikus képet, amit mutatni szeretett volna magából. Akkor is, ha a betegségének és halálának ténye erre önmagában rácáfol.

Sors vagy felelősség?

De nézzünk egy kicsit magára a filmre – nem Fábián Juli életére és döntéseire. Az jutott eszembe közben, hogy mennyivel könnyebb dolga volt az Amy című film alkotóinak, akik Amy Winehouse korai halálának okait próbálták feltárni. Ott volt mibe kapaszkodni: a zűrös családi háttérbe, a még zűrösebb magánéletébe, aztán a hirtelen jött siker mellékhatásaiba, a drogba és a bulimiába – amik utólag összeállnak egy törvényszerűnek tűnő sorssá, sőt végzetté. Ott olyan drámákat láttunk kibontakozni a vásznon, amiktől a film is izgalmassá, feszültté, önálló művészeti alkotássá válhatott.

Itt viszont egy olyan főhősről beszélünk, aki szándékosan rejtőzködött (még a sok-sok remekül válogatott, szépen fogalmazott interjúrészletben is), és egy olyan betegségről – és arról is alig, csak szőrmentén –, amit ma ugyanúgy lehet sorscsapásnak tekinteni, mint lelki tényezők fizikai kivetülésének.

De éppen ezért nem lehet olyan egzakt válaszokat találni, mint egy explicit módon önpusztító élet esetében.

Fábián Julin tehát nem lehet fogást találni, őt csak csodálni lehet

Viszont ahhoz van nyersanyag bőven: korábbi interjúrészletek tőle (például egy epizód a Hello, WMN estből is), számos egykori zenésztársának, mesterének, pályatársának a nyilatkozata, fotók és zenei felvételek, koncertközvetítések… Mindegyiken egy sugárzó, gyönyörű nőt látunk, aki csak ad és ad… amíg van miből adni. Az utolsó klipjét viszont ezután már mindig más szemmel fogjuk nézni – most kiderül: csak sok leállással lehetett felvenni, olyan gyenge volt a forgatáskor, még ha ez a külsején nem is látszik meg. Ez a klip a szimbóluma lehetne a történetének.

Hangzatos és szép cím, amit Juli egyik dalából vettek át a film alkotói (Meggyes Krisztina és Lévai Balázs): Like a Child, de nem teljesen igaz. Éppen, hogy egy végletekig fegyelmezett ember képe rajzolódik ki, aki felnőttként próbált viselkedni, és számára ez azt jelentette, hogy kordában tartotta az ösztöneit, csak a zenében engedte ki. A film legszebb és legigazabb pillanatai, amikor improvizálni látjuk és halljuk őt: ott csillan meg az igazi tehetsége, sejlenek föl színei. Rettenetes veszteség, hogy nem lehetett igazán felszabadítani. 

Gyárfás Dorka

A Like a Child - Fábián Juli című filmet az M2 Petőfi tévén lehet megnézni december 15-én vasárnap, 21 óra 10 perckor