Még jócskán a pandémia idején, amikor már rekreációs céllal éppen mehettünk a szabadba, kimentünk futni Szandrival a Normafához.

Utálok futni. Pontosabban, nem bírok. A csípőm miatt sem, és mert nem is ajánlott, de akkor nem volt más – a benti tornát untam, és nagyon akartam teret, levegőt, így Szandri futott, én meg kocogtam. 

Közben pihenésképpen leültem egy padra. Szép volt az idő. Mindenki maszkban, lihegve, én meg párafoltos üvegen keresztül bámultam a csípős tavaszt. Beszívtam a levegőt. Jó volt, a barátnőm ment fel-alá, közben oda-odaszólt, hogy már csak két kör, aztán már csak egy. Majd megállt, velem szemben, és nézett rám:

– Te, látod, hova ültél le? – mutatott a padra.

Felálltam, azt hittem hirtelen, festékes, vagy rettenetesen piszkos. De nem. Akkor vettem észre, hogy a padon egy nagyobbacska tábla állt, rajta a következő felirattal:

„Fábián Juli
(1980-2017)”

– Julikám, ha látnád – bámultam Szandrira kerek szemmel, aztán egy nagyot sóhajtottam a hideg levegőből. 

Teljesen véletlenül ültem ide. Julikám, ha látnád

És arra gondoltam, vajon mit szólna ahhoz, ami körülöttünk van. A nő, aki egy nagy mosoly volt mindig, legalábbis olyankor, amikor láttam, vagy beszélhettünk is. 

Nem ismertük jól egymást, nem voltunk barátnők. Párszor találkoztunk, akkor is többnyire segíteni akartunk egymásnak abban, hogyan legyünk túl, hogyan éljünk. Emlékszem, amikor beteg lettem, és Veron barátnőm mesélte neki (ők közeli barátok voltak), mi történik velem, teljesen ismeretlenül rám írt, hogy mondjam, hadd mondja, bármit, amit akarok, kérdezzek, segít, akármikor. Tényleg, csak így ismeretlenül. 

Voltunk fent és lent, egymással párhuzamosan, majd ellentétesen. Amikor egyszer felkértük egy WMN kampányba, a fotózáson és az interjún is annyit nevettünk, csupa mosoly volt, egy nagy nevetés volt ez a nő, és még most is az, egy napsugaras emlék, ugyanolyan eleven, mintha csak tegnap lett volna. 

Aztán amikor elhívtuk az egyik Hello, WMN-re ahol először beszélt a betegségéről a nyilvánosság előtt, csak bámultam, hogyan tud ennyire higgadtan és bölcsen beszélni valaki egy ilyen nagy feketeségről. Csak tanultam tőle. És csodáltam. 

Közben pedig nem igazán mertem megérinteni. Olyan fényes volt, olyan kacajos. És szép. A lelkével, mindenével. 

Emlékszem, amikor Veron hazajött aznap, amikor elment.
Sírtunk, mint a vöcsök.
Bár nem tudom, a vöcsök hogy sír, de nem bírtunk aludni.
Olyan erővel gondoltunk rá, ahogy azóta is.

És jött az érzés, hogy neki miért nem, és nekem miért igen, hogy ez olyan igazságtalan. Mintha szégyellném is kicsit ilyenkor az életet, mert ez mégiscsak szemétség. Mintha lenne nálam valami varázsszer, pedig nem tudják, nem értik, hogy nincs, és hogy minden ember varázs, még azok is, akik korán mennek. 

Kicsit szégyellem magam ilyenkor, igen. Pláne, ha valaki csupa mosoly volt és fény, mármint hozzám képest. Hogy én ilyenkor azt gondolom, nem is vagyok csoda, hogy ilyenkor nehezebb az élet, mindez pedig elviselhetetlenül szakad rám

Van egy lemezem tőle, egy CD. Veron adta. A régi autómban nem volt jó a telefonos csatlakozás, és örökké a Like a Child-ot hallgattam. Aztán kocsit cseréltem, amiben működik minden, gombnyomás sem kell, csatlakozik a mobil. Nem kell többé CD, kirámoltam, dobozba tettem, mint egy régi lomot, a múlt évtized vívmányát, rajta egy felejthetetlen hanggal. 

Aztán az új autóhoz csináltam utazós tracklistet. Rátettem őt is.

Random sorrendben hallgatom, várom, mikor szólal meg az az utánozhatatlan napsugár, ami ő volt. 

És olyankor visszaülök a padra képzeletben, a Normafán, a pandémia alatt (milyen szép ez a szó, minden jelentése ellenére), és megkérdezem: „Mondd csak, mit szólnál, Julikám, ha ezt most itt mind látnád?”

Súgd meg, mint egy gyerek, és remélem, mosolyogsz közben, amikor bennünket látsz, akik ma is ugyanolyan szeretettel gondolnak rád.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Csiszér Goti – Goti Photography