–

„Eutanáziát kért egy 17 éves holland lány” – a tragédia bejárta a világsajtót. Olvasom a szalagcímeket, és egy pillanatra megszédülök. Fojtogató forróságot érzek. Tehetetlen dühöt.

Majd kiderül, a kezdeti híresztelések ellenére, az intézmény, amelyhez fordult, még korábban megtagadta Noa Pothoven kérelmét, így a lányon nem eutanáziát hajtottak végre, hanem az akarata szerint megszakították a kényszergyógykezelését. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a súlyos anorexiával is kezelt fiatal végérvényesen elutasította, hogy táplálják: többé nem evett, nem ivott. Otthon, a családja körében halt meg. 

A tragédia kapcsán a médiában szóba került a halálhoz való jog is. Sokan azt emlegetik, hogy még ha szörnyű áron is, de győzött a szabad akarat – mintha ez bármilyen megkönnyebbülést hozna.

Csakhogy Noa Pothoven számára az igazi tragédia az, hogy az életében nem tudott érvényesülni a szabad akarat. Nem tudta kezébe venni az életét.  

A gyerekkora túl korán véget ért, épp azon a napon, amikor 11 évesen egy iskolai buliban szexuálisan molesztálták. Ez a szörnyűség egy évvel később egy szülinapi zsúron megismétlődött. Az élete pedig akkor hullott végérvényesen szét, amikor két évvel később, 14 éves korában két férfi megerőszakolta.  

Ahogy a szexuális bűncselekmények áldozatainak többsége, úgy a lány sem mert sokáig beszélni a vele történtekről, a szüleinek másfél év után sem tárulkozott ki. Többek közt emiatt nem kaphatta meg időben a szakszerű segítséget, amelyre szüksége volt, ami kijárt volna neki, és ami kijárna minden sorstársának, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. És mivel nem kezelték az első traumáját, így könnyebben megeshetett vele a második és a harmadik, mivel nem voltak eszközei a megelőzésére. Vélhetően lebénult, megdermedt minden újabb, már „ismerős” helyzetben.

Amíg a média a halála körülményeivel, és az eutanázia morális megítélésével van elfoglalva, arról vajmi kevés szó esik, hogyan juthattunk el idáig.

Persze tudom, a bűn mindig is társadalmunk elidegeníthetetlen része volt, és nincsenek illúzióim, az is marad. 

Az viszont már joggal merülhet fel, miért nem sikerült még mindig olyan környezetet teremtenünk, amelyben nem a szexuális bűncselekmények áldozatai fizetik a legnagyobb árat? 

Amelyben az áldozatok nem magukat hibáztatják, nem félnek és nem szégyellnek beszélni a velük történtekről.

Amelyben a társadalom nagy része sem őket hibáztatja azokért a tragédiákért, amiket el kellett szenvedniük. 

Amelyben soha egyetlen embernek sem hagyja el a száját, hogy „minek ment oda”. 

Amelyben a szülők észreveszik a gyerekükön az árulkodó jeleket.

Amelyben az áldozatok talán még időben valódi segítséget mernek kérni és meg is kapják azt.

És nem utolsósorban, amelyben a mentális betegségeket a maguk súlyán kezelik. Nem legyintenek a betegekre. Nem sütik rájuk az őrültség bélyegét. Nem mondják, hogy „csak kitalálják”, „hisztiznek”, „unatkoznak”, „csak figyelmet akarnak”. Ha pedig arra kerül a sor, nem intézik el a gyógykezelésüket annyival, hogy irgalmatlan mennyiségű gyógyszerrel tompítják el őket, hanem szakszerű, széleskörű segítséget kapnak.  

Noánál a gyerekkorában ért traumák hatására súlyos poszttraumásstressz-szindróma alakult ki, amely a későbbiekben olyan mentális betegségekkel társult, mint a depresszió, az anorexia és különböző pszichés zavarok.

A lány folyamatos, elviselhetetlen fájdalmakkal és félelemmel élt. Úgy érezte, a testét végérvényesen bemocskolták, és ezt már semmi sem fordíthatja vissza. 

Ahogy számtalan helyen a világban, úgy a holland egészségügyi és ifjúsági rendszer sincs az ilyen esetekre felkészülve. Leginkább a tüneteket igyekeztek kezelni a betegség helyett.  Volt olyan kórház, ahol csupán arra ügyeltek, nehogy kárt tegyen magában, sok helyütt pedig – ahogy a pszichés betegek általában – hátrébb került az amúgy is hosszú várólistán.

Egyetlen olyan intézmény sem volt, ahol átfogóan tudták volna a problémáin segíteni. Őt pedig lassan felemésztették a démonai.

Sokáig küzdött, de alulmaradt – ezt végül a családja is kénytelen volt elfogadni. 

„Lélegzem, de nem élek többé” – írta utolsó bejegyzésében az Instagramon. Noa régóta szeretett volna távozni, mindennél jobban békére akart lelni. Megkapta, amire vágyott. Június 2-án, két óra 40 perckor elhunyt. 

Maga után azonban már nem hagyott a békéből. Csak a mindent átható düh és szégyen maradt. 

Nyugodj békében, Noa! 

Filákovity Radojka