Az eset pár napja történt. A Ferenciek terén szálltam buszra a szerkesztőségbe indulva. Napfényes, kellemesen meleg nyári reggel volt, a járművön foghíjasan teltek csak meg az ülések, iskolai szünet volt már hetek óta, a fél város nyaralt.

A harmincöt körüli, erős, és nagyon dühös férfi egy megállóval utánam szállt fel, és dobta le magát mellém. Azonnal ordítani kezdett, a telefonját csapkodta, valamilyen funkció nem működött, azt vettem ki a kusza szitkozódásból, hogy valamit nem hallott a fülesen keresztül, amit hallani akart. Kiabált, hadonászott, rugdosta a kapaszkodót mellettem. Azt tettem, amit értelmes reakciónak gondoltam: felálltam, kimásztam mellőle, és előrementem a buszon, leültem egy fiatal, nagydarab srác mellé.

A busz utasai dermedten néztek szigorúan másfelé, a bekattant fazon üvöltését hallgattuk perceken át. A telefonjáért nem nyúlt senki, nem mertünk tárcsázni, segítséget hívni, a busz dugóban vesztegelt, az ajtók zárva voltak. Talán reménykedtünk is, hogy a sofőr majd telefonál, ő takarásban ült a kuckójában.

A férfi a Moszkva térnél rájött: megsértettem azzal, hogy faképnél hagytam. Utánam jött, és az előttem lévő plexi térelválasztót ököllel ütve, a szemkontaktust keresve, üvöltve skandálta, hogy „megdöglesz, büdös kurva”.

Hogy mit tettem erre?

Lefagytam. Azon gondolkodtam, úgy emlékszem, hogy valószínűleg nem jó, ha a szemébe nézek, mert azt támadásnak érezheti, és akkor megüt engem is, nemcsak a műanyag falat előttem. Próbáltam levegőnek nézni, más nem jutott eszembe. A busz beragadt az autók közé, az ajtók még mindig zárva voltak, a többi utas pisszenni sem mert, a sofőr nem reagált, a fickó pedig elállta az utat, előreszaladni nem lehetett.

Szerencsém volt, megúsztam végül. Szabad jelzést kapott a kocsisor, a busz begördült a megállóba, az ajtók kinyíltak végre, mindenki körülöttem kiengedte a tüdejében rekedt levegőt, a férfi pedig egy utolsó plexire mért csapás és „rohadtkurvázás” után leugrott a buszról és elrohant a metró felé.

Az első gondolatom az volt, de jó, hogy nincs velem a gyerek. A második pedig az: mit mondjak neki, hogyan készítsem fel a hasonló helyzetekre?

Hisz pár év, és egyedül fog közlekedni. Efféle esetek történnek időnként, pláne egy nagyvárosban, ahol kevéssé figyelnek egymásra az emberek, és a cselekvésre késztető ingerküszöb jó magasra került a fásult, össznépi idegenségben.

A szerkesztőségben aztán elkezdtem böngészni az internetet, és telefonálgattam. Meglepő módon két ismerős ismerőse pszichiáter is elhajtott, nem akartak megszólalni a témában, az egyik konkrétan megmondta: nem tudja, mit tanácsoljon civileknek ilyen helyzetekre.  

Aztán az Ébredések Alapítványnál (amely 1991-óta küzd a közösségi, tehát nem „gettósított”, falak és rácsok mögötti pszichiátria magyarországi meghonosításáért) végre komolyan vettek. Dr. Harangozó Judit pszichiáter mindenekelőtt visszakérdezett, miért vagyok benne olyan biztos, hogy pszichés beteg támadott rám a buszon.

Rávilágított arra, hogy én is, mint a laikusok általában a „bekattanást”, erőszakosságot egyből pszichiátriai kórképekhez kötöm, ami voltaképpen nem más, mint kártékony általánosítás.

A pszichiátriai betegek 98-99 százaléka ugyanis nem ön- és közveszélyes. (Erről írtam egyszer egy riportot.)

Anders Behring Breivik ellenben 2012-ben hetvenhét fiatallal végzett, sokat közülük közvetlen közelről fejbe lőtt, pedig nem volt pszichotikus állapotban, abszolút beszámítható volt – el is ítélték.

De előtte sokáig, több szakértő tanulmányozta a viselkedését – ugyanis a pszichés betegségek diagnózisához a pszichiáternek is időre van szüksége, a laikusnak pedig esélye sincs, hogy egy olyan helyzetben, mint amilyenbe én is kerültem, el tudja dönteni, mitől „kattant be” valaki, mitől őrjöng.

Épp ezért a doktornő általánosságban azt tanácsolja, mindenképpen meg kell próbálni kimenekülni egy erőszakos szituációból: segítséget kérni, elszaladni, sikítani, a szemtanúknak pedig sürgősen rendőrt hívni. Amennyiben szükséges, ők majd felveszik a kapcsolatot az illetékes kórház pszichiátriájával. Már ha tényleg pszichiáteri segítségre van szükség.

A dühöngők többsége nem pszichés beteg!  

Az agresszív viselkedésnek ugyanis számos oka lehet, ezek közül a pszichiátriai betegség (azon belül például a skizofrénia) csak egy a lehetséges magyarázatok közül.

Pszichotikus állapotba (amikor a beteg elveszti a valósággal való kapcsolatát) kerülhet valaki sok más okból is, például bizonyos anyagcserezavarok, koponyasérülés vagy egy daganat következtében. De ennél sokkal gyakoribb, hogy a pszichózist alkohol vagy drog idézi elő.

Olvastam egy nem túl régi kutatásról, amelynek során azt vizsgálták: veszélyesek-e a pszichés betegek?

Az Észak-Karolinai Egyetem munkatársai 34 653 ember adatai alapján a mentális betegségek és az erőszak közötti kapcsolatot elemezték. Arra jutottak, hogy a komoly mentális betegségek, például a skizofrénia, a bipoláris rendellenesség vagy a depresszió önmagában nem tesz erőszakosabbá valakit, a tudatmódosító szerek használata ezzel szemben sokkal inkább hajlamosít az agresszióra. 

Viszont még a súlyos pszichiátriai betegség és az anyaghasználat kombinációjánál is komolyabb rizikófaktor erőszakosság tekintetében például a szülők antiszociális életvitele, a kriminalitás, a munkanélküliség és a hajléktalanlét, a rengeteg kudarc- és megalázottság-élmény stressze.

Mi történik egy pszichiátriai beteggel, ha „bekattan”?

A pszichés problémákkal küzdők egy részének nincs betegségtudata. Kényszerkezelést viszont csak különlegesen indokolt esetben lehet végezni – az ön- és közveszélyes állapot megállapításának szigorú feltételei vannak, amelyeket törvény szabályoz a visszaélések elkerülése érdekében.

A hallucinációs-pszichotikus állapot azonban megrémíti a kívülállókat, és sokan még mindig „lipótot” kiáltanak, ha ilyesmit tapasztalnak.

A híres-hírhedt intézmény (OPNI – Országos Pszichiátrai- és Neurológiai Intézet) bezárását emlegetik, amelynek következtében, ezt gyakran hallani, „szabadon mászkálnak az őrültek”. Ez voltaképpen annyit tesz, hogy sokak szerint jóval sűrűbben kellene élni a kényszergyógykezeléssel, és régi, mondjuk ki, börtönszerű tébolydákra lenne szükség.

Pedig ez a XXI. században nem lehet megoldás. Nemcsak a betegeket is megillető emberi jogok miatt, hanem azért, mert ilyen keretek közt nem hatékony a gyógyítás, tehát hosszú távon ez a stratégia ellenünk, mindannyiunk ellen dolgozik.    

Kétségtelen, a pszichózis veszélyeztethet másokat, ezért az akut pszichotikus embert muszáj (lenne) olyan körülmények közé juttatni, ahol a krízishelyzet biztonsággal kezelhető. A régi típusú, nagy, zsúfolt elmegyógyintézetekbe zárás, a büntetésként ható kezelés viszont nem szolgálja a betegek gyógyulását.

A modern pszichiátria eszköze a határozott, de emberséges bánásmód – annak ellenére, hogy sokan laikusként a nyugtatózást, a lekötözést, a bezárást kérik számon az egészségügyön.

Ehhez képest úgy kell átsegíteni a betegeket a pszichotikus epizódokon, hogy közben ne szenvedjenek el újabb traumákat, amelyek rontanak az állapotukon, ám sem ők, sem pedig a környezetük ne legyen veszélyben.

Ez történne ideális esetben, ám ezzel a valóság sokszor ütközik.

Olvastam egy remek cikket az Átlátszón, Bugarszki Zsolt, szociológus tollából.

A szerző, a téma nemzetközi szakértője a pár évvel ezelőtt történt combinós gyilkosság (egy pszichotikus állapotban lévő férfi a villamos alá lökött egy idős asszonyt) kapcsán leírja, hogy ma, Magyarországon sok pszichés beteg marad ellátatlanul. „Problémáikat nem ismeri fel senki akkor, amikor még jó eséllyel meg lehetne állítani egy később csak igen drágán kezelhető „pszichiátriai karriert”, és akik évtizedek óta kóvályognak a meglévő intézmények között, azok sem sok jóra számíthatnak segítségnyújtás címén. (…) Lehet kiáltani a Lipót újranyitásáért, és van igazsága a kritikusoknak, akkor, amikor arra hívják fel a figyelmet, hogy alternatívaként nem jött létre semmi. De a megoldás nem lehet az, hogy visszatérünk a tébolydákhoz.”

Bugarszki külföldi tapasztalatairól is mesél. Dolgozott ugyanis olyan helyeken, ahol zárt osztályos pszichiátriai megoldások helyett „nagyon sikeres és nagyon emberi módon kísérnek keresztül embereket pszichotikus kríziseken”, és ezeknek az új modelleknek fontos eszköze a családterápia, a lakosság bevonása – ahelyett, hogy a beteg embert kiemelnék a társadalomból, és bezárnák.

Tébolyda helyett közösségi pszichiátria

Ha az egész közösség érzékenyebbé válna a „témára”, akkor idejében ki tudna derülni a baj, amikor még könnyebb visszafordítani a folyamatot.

„A modern pszichiátria egy gyengéd, emberi tudomány. Aki ketrecekért, rácsokért, hidegzuhanyért, kényszerzubbonyért és gumiszobáért, lekötözésért, vagy ezek modern változataként a nyálcsorgató leszedálásért kiált, annak általában sem a pszichózis természetéről nincs fogalma, sem pedig segítő szándéka nincs, pusztán oda akar csapni” – írja a szakértő, aki beszámol többek közt egy Eindhovenben működő modern intézményről, ahol egykori páciensek dolgoznak a szakszemélyzet mellett, olyanok, akik korábban maguk is bűncselekményeket követtek el mentális problémájuk következtében.

Az ő üzenetük az: tudjuk, min mentél keresztül. És azt is tudjuk, ahogy te is tudod, hogy ez megengedhetetlen. Azért vagy itt, mert nem lehet bízni benned. Mi meg azért vagyunk itt, mert tudjuk, hogy innen is fel lehet állni, van remény a felépülésre. Nem a büntetés vezérli a rehabilitációt, ugyanakkor nem kérdés az, hogy bármilyen erőszakos cselekedet elfogadhatatlan és tolerálhatatlan.”

Amúgy az egykori keleti blokkban is vannak jó kezdeményezések, Prágában például kávézót, éttermet, boltot, üzletet, kertészetet, nyomdát, szállodát működtetnek fiatal pszichés betegek bevonásával, a cél, visszafordítani a krízist, amikor még visszafordítható, nem elszigetelődni, lecsúszni hagyni a betegeket. Társadalmi összefogással (amelynek része az is, hogy észrevegyük, ha a környezetünkben valaki bajban van - lecsúszott, összeomlott, beteg, elvesztette a kontrollt bizonyos szerek felett vagy nem szedi azt a gyógyszert, amit kellene - és megpróbáljunk segíteni neki) a prevencióra koncentrálva, nem engedni senkit olyan állapotba kerülni, hogy a buszról kelljen leszedni például, mert őrjöng vagy bánt valakit.

Harangozó doktornő megfogalmazásában: „A »csukjanak be minden bolondot« helyett emberséges hozzáállásra van szükség. Mert csak az emberség szelídítheti meg a világot.”

Kurucz Adrienn

Forrás: ITT és ITT és ITT