A fiam 18 éves koráig bepisilt, úgyhogy tudom, miről beszélek.

Én is bepisilős gyerek voltam, egészen tizenegy éves koromig vizeltem az ágyba. Akkoriban – a hetvenes évekről beszélünk – nem igazán foglalkozott ezzel senki orvosi szempontból. Volt egy nejlonzsák alattam az ágyban, ami persze mindig elcsúszott, és persze minden pisis volt reggelre, de anyu kimosta, és kész. 

Soha nem bántottak ezért, de a levegőben ott volt valami fáradt elégedetlenség minden pisis reggelen.

Persze nem kaptam inni este, meg felkeltettek éjjel, hogy menjek vécére, de ez nem volt megoldás már akkor sem. Akkor még nem nagyon voltak táborok, amik kimaradtak volna mindezért. Csak egyre emlékszem ötödik osztály utáni nyáron, amin sokat gondolkoztunk, hogy menjek-e, de aztán egy huszárvágással megoldottam: vesemedence-gyulladásom lett magas lázzal, így nem volt többé probléma, nem kellett hazudni, miért nem megyek.

Aztán olyan 12 éves korom körül elmúlt, aminek nagyon örültünk, és nem kutattuk az okát. Én sem foglalkoztam vele, amíg gyerekeim nem születtek, és kiderült, hogy öröklődik az átkozott probléma. Az első lányomnál semmi gond nem volt, szépen szobatiszta lett, ahogy kell. Aztán született a fiam, aki nem volt ilyen szerencsés, meg a kisebbik lányom, aki szintén nem, de ő már sok mindent megúszott, mert a fiamon kikísérleteztünk mindent, amit lehetett.

A fiam sosem volt „ágytiszta”, ahogy a doktor bácsink mondta.

A nappali szobatisztaság rendben volt, de minden éjszaka bepisilt.

Persze, amíg kisebb volt, az esti folyadékot  próbáltuk csökkenteni, de nem használt. Az anyósom szerint éjszaka fel kell kelteni és megpisiltetni, az majd segít. Én tudtam, hogy nem, mert a gyerekkorom ezzel telt, de ő megpróbálta többször, mikor nála aludtak, nulla eredménnyel persze. A gyerek félálomban pisilt, amikor kicipelte ölben a vécére, és ennek ellenére hajnalban is bepisilt.

Persze megbeszéltem a gyerekorvosunkkal a dolgot, de ott ötéves kora előtt nem foglalkoztak vele, mert „majd kinövi”. És sokat beszélgettünk az ő szintjén, hogy semmi baj, nem tehet róla, majd elmúlik…

Hát, nem nőtte ki. Ahogy elmúlt öt, mentünk a nefrológiára, ahol kivizsgálták, és mint az esetek nagy részében, semmilyen szervi elváltozást nem találták. De menjünk vissza kontrollra félévente, ahol is megkérdezték, bepisil-e még, és ez kábé évekig ennyiben ki is merült. 

Aztán elmentünk a  gyermekpszichológushoz, aki egy tündér volt, bár ezt az akkor már hatéves, öntudatos gyermekem nem respektálta. Eleinte háttal ült le a doktornő elé karba tett kézzel, és a plafont nézte duzzogva. Aztán otthon kijelentette, hogy ő nem bolond… 

(Mintha imádott nagyapja mondott volna valami hasonlót a témával kapcsolatban…) Aztán hordtuk továbbra is, a végére teljesen fel is oldódott, de csak annyit állapítottak meg, hogy pszichésen semmi baja.

Közben eltelt pár év, pár száz lepedő és pizsamamosás, és a nefrológiára való visszajárás, amibe az időközben született húga is betársult.

Persze én mindig keresgéltem valami más megoldást, így találtam a cseppcsengőre, egy kicsi elektromos szerkezetre, ami a pizsamába téve pár csepp vizeletre jelezni kezd, erre felkel a gyerek, és pár hét után nem fog bepisilni, mert rögzül benne, hogy ha vizelési ingere van, akkor fel kell kelni.

Ez jól hangzott, viszont az én fiam olyan mélyen aludt, hogy már mindenki felébredt a családból, csak ő nem. A lányomnál meg, mivel sokat forgolódott, kihúzódott a zsinór, és nem működött a szerkentyű. Pár hét után hanyagoltuk a dolgot.

Még a nefrológiai kivizsgálás után felhívtam orvos unokatesómat, hogy megkérdezzem, nincs-e valami ötlete. Orvosi ötlete nem volt, arra pedig, hogy esetleg természetgyógyászati vagy egyéb lehetőség van-e, rendkívül hűvös hangon közölte, hogy „ilyen dolgokkal ő nem foglalkozik”. 

Közben történtek változások az orvostudományban is. Kaptunk egy orrsprayt, ami a csökkent ADH-hormont pótolta (ezt sem mondta addig senki, hogy nem termelődik elég) ,és csodák csodájára, ez használt.

Minden este két puff az orrba, és nem volt gond. És ugyanez használt a lányomnak is. 

Amikor kiderült, hogy az orrspay bevált, akkor megkérdeztem, hogy „oké, de meddig kell ezt használni”?

„Hát, ha kell élete végéig” – hangzott a válasz. Pár havonta szüneteltetni kellett a fújást, hátha elmúlt a bepisilés, mert beindult a hormontermelődése. Ha mégsem, akkor tovább kell fújni. 

Tudom, hogy itt más esetleg megáll, mert a „probléma megoldva”, de én arra gondoltam, hogy nem szeretném, ha a fiam (lányom) egész életében gyógyszert szedne. Nem akartam, hogy egy életen át aggódjon, szorongjon azon, hogy mi lesz, ha barátnője vagy barátja lesz, és „baleset” történik.

Elég volt a reggelekből, amikor félálomban azt hallgattuk, hogy a gyerek indul a fürdőbe, és ha kijön pár percen belül, akkor „hurrá”, ha zuhanyozni kezd, akkor „sóhaj”. Elég volt az aggódásból, ha elmentek barátokhoz aludni, hogy nem lesz-e baleset, nem fogják-e csúfolni ezért.

Persze vannak más utak is, és mi mindenhol voltunk, talán csak a vajákos asszonynál nem. Voltunk kineziológusnál, akupunktúrás kezelésen, természetgyógyász orvosnál. Semmi sem segített.

Sok éjszakát töltöttem az interneten való keresgéléssel, orvosi cikkek olvasásával. Aztán egy természetgyógyász doktornővel közösen találtunk egy szert, ami az akkor már kissé szorongó kamasz fiamnak segített. Tudom, ez most hülyeségnek tűnik, meg placebo-hatás… meg minden. De mi akkor hittünk benne, és még ha orvosilag egy bóvli is, nekünk jót tett. A szalagavatója előtti este pisilt be utoljára. Akkor már majdnem 19 éves volt. Aztán a lányomnál is elmúlt 16 évesen.

Most egyetemisták, baráttal, barátnővel.

Óvónő barátnőmtől tudom, hogy sok gyerek és szülő küzd ezzel a betegséggel, és nem beszélnek róla, mert ciki.

És nem tesznek semmit, mert ciki. Meg „majd elmúlik, majd kinövi”. De miért kínlódna bárki, ha van megoldás.

Kinek mi, csak meg kell találni.

Mariann