–

Amikor a gyerekünk kiborul azon, hogy törött kekszet vett ki, hogy a tesója elvette a láthatatlan kardját (true story), hogy a nagymamája ránézett, vagy nem megfelelő alakban van rácsorgatva a palacsintára a méz – olyankor általában csak széttárjuk a kezünket és kuncogunk (ha éppen nem kezdünk őrjöngeni az idegességtől). Tanácstalanul figyeljük a gyerekünk körül gyülekező fekete felhőket, felkészülve a viharra, vagy netán utolsó erőnkkel próbálunk mégis egy ép kekszet keresni a zacskóban, hátha. A kulisszatitok: ez szinte sosem jön be. A hiszti gyakran elkerülhetetlen.

És ennek épp az ellenkezője az oka, mint amit gondolnánk. Sokszor azt hisszük, a gyerekünk még kicsit tökéletlen amiért nem képes az indulatai szabályozására. És habár tény, hogy az idegrendszere éretlenebb, mint a felnőtteké, az igazság valójában mégis csak az: a gyerekek igen bölcs lények.

Pontosan tudják, érzik, hogy a szervezetüknek szüksége van egy „nagytakarításra”.

Amikor valamilyen piszlicsáré hülyeség miatt kezdenek fejhangon üvölteni és fetrengeni a földön (vagy akár csak elsírják magukat), akkor a lehető legjobbat teszik, amivel segíthetnek magukon. A nagy hír ugyanis ez: a sírás, a hiszti (a remegős, izzadós fajtából is!) az egyik leghatékonyabb, velünk született, természetes feszültségoldó folyamatunk!

Amikor a gyerekünk érzi, hogy a rendszere túl van terhelve valamilyen feszültséggel vagy más nehéz érzéssel (és ez lehet akár a hétköznapok csip-csup frusztrációitól elkezdve valamilyen mélyről jövő félelmekig bármi), a viselkedésével egyértelműen jelezni fogja. Minél hülyébben viselkedik és minél nagyobb hülyeséget követel, annál biztosabbak lehetünk benne, hogy amivel mindezt megindokolja, az valójában csak ürügy. Amire ilyenkor valójában szüksége van, az egy kiadós kiborulás. És bár a gyerekek irtó tehetségesen találják meg az apropót, amin keresztül végre kijöhet belőlük a hiszti, mégis van még egy tényező, amire szükségük lehet ahhoz, hogy a rendszerük helyreálljon: a kapcsolódás velünk.

Ha ezekben a helyzetekben, amikor nem tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, félre tudjuk tenni a kiborulás oka felett érzett elképedésünket, és oda tudunk ülni a visító gyerekünk mellé, csodás dolgot fogunk tapasztalni: még jobban fog visítani. Hurrá!

Ez azt jelenti: a rendszer egészséges! Ha zöld lámpát adunk az érzéseknek, azok egyre erősebben fognak előjönni. Az a dolguk. Ha nyugalommal, melegséggel közelítünk ilyenkor a gyerekünkhöz, mellette maradunk, próbálunk a szemébe nézni (azaz minden eszközzel kapcsolódást ajánlunk neki), és nem szólunk semmit, csak hagyjuk, hogy hadd tomboljon a törött keksz miatt, azzal szavak nélkül azt mondjuk: melletted vagyok, amikor ilyen nehéz neked. És azt is: az érzéseid rendben vannak, éld meg őket bátran, én addig biztonságban tartalak. (Mindezt tényleg kimondani tökéletesen felesleges, úgysem hallják, és csak elvinné a fókuszt arról a fontos feszültségoldó munkáról, amit ilyenkor el kell végezniük.)

„Most hülyéskedsz? Komolyan azt akarod, hogy a legnagyobb nyugalomban mosolyogva hümmögjek, amikor a gyerek egy autóriasztót megszégyenítő hangerőn visít a földön, esetleg csapkod is, és mindenki minket néz?” – kérdezhetnéd erre… joggal. Ez a fajta szeretetteljes meghallgatás egyáltalán nem könnyű. És bár én tényleg abban hiszek, hogy ez a tuti módszer, ennél nem kell több, összegyűjtöttem tíz tippet, hogy megkönnyítsem a dolgod.

1. Legyen a tarsolyodban pár laza mondat!

Ha a hiszti nyilvános helyen történik (vagy sokszor az is elég, ha az anyós vagy akárki más jelen van), általában sokkal nehezebb nyugodtnak maradni. Jó, ha ilyenkor humorral tudod oldani a helyzetet, és azt érezteted: kézben tartod a dolgokat. Elég csak olyasmit mondani: „Ha ő befejezte, én jövök.” „Ez egy ilyen nap.” „Akadt némi technikai problémánk.”

2. Csak akkor vállald, ha képesnek érzed magad!

Ilyen mondatokat lazán belökni csak akkor lehet, ha te magad nem robbansz szét mérgedben, illetve nem készülsz elsüllyedni szégyenedben. Érdemes először otthoni nyugodtabb helyzetben tesztelni a meghallgatásos módszert, nyilvános helyeken vagy amikor fáradt/dühös/totál kész vagy, hagyni a francba. Ha azt érzed, ezt most nem lehet máshogy megúszni, de épp szétrobban a fejed, még mindig alkalmazhatsz elkerülő technikákat, vagy akár meg is veheted azt a nyamvadt fagyit. Fontos emlékeztetni magad: lehet hibázni, lehet néha a könnyebb utat választani. Nem kell aggódni, a gyerek a nem túl távoli jövőben úgyis újra olyan helyzetet teremt majd, amikor esélyt kapsz rá, hogy meghallgasd őt.

3. Hisztizz te is!

A gyereknevelés kőkemény érzelmi munka, amit minimális megbecsültséggel és még minimálisabb érzelmi támogatás mellett végzünk. Nem csoda, ha nehéz.

Jó, ha van valaki, akit a felfokozott pillanatokban felhívhatsz, hogy kidühönghesd magad. Kérd meg, hogy ne is mondjon semmit, elég, ha együtt érez veled, és mondd el neki, mennyire szívesen földhöz vágnál most valamit vagy valakit. A dolog paradoxonja az, hogy ha ezt elmondhatod (kisírhatod, kiordibálhatod), jóval kisebb valószínűséggel fogsz ténylegesen is földhöz vágni bárkit. Még jobb, ha nemcsak az éles helyzetekben tudsz gondoskodni a saját érzéseidről, hanem rendszeresen beépíted ezt a hétköznapokba. Járhatsz önsegítő körökbe, szülőcsoportokba, pszichológushoz, bárhova, vagy választhatod a páros meghallgatás módszerét, amikor egy másik felnőttet egyszerűen megkérsz rá, hogy rendszeresen hallgassátok meg egymás búját-baját.

4. Ne őt küldd ki, hanem magadat!

Régebben gyakran hangzott el a tanács, hogy a hisztiző gyereket küldjük be a szobájába, és jöjjön elő, ha lehiggadt. Ezzel azt üzened a gyereknek, hogy az érzelmek kimutatása helytelen viselkedés, amiért büntetést, elszigetelést érdemel – éppen abban a helyzetben, amikor a legeslegjobban szüksége van a biztonságot adó szeretetre. Ehelyett megteheted, hogy ha már úgy érzed, képtelen vagy indulatok nélkül vele maradni, inkább magad „küldöd ki” egy egyszerű mondattal: „Bocsánat, kicsim, most ki kell mennem egy kicsit lehiggadni.”

5. Hallgasd úgy, mint egy monológot!

A sírással, hisztivel ezekben a helyzetekben a gyerekünk igencsak hatásos improvizatív színházi előadásban mondja el, hogy bántja valami, amitől ezerszer inkább megkönnyebbül, mintha minderről szavakkal kéne mesélnie.

Érdemes hát úgy tekinteni a nagyjelenetre, mint egy monológra, amit nem szakítasz félbe kérdésekkel és magyarázatokkal. Elég, ha ott vagy, figyelsz, és együtt érzel vele.

6. Nézz rá és maradj vele!

Még akkor is, ha azt mondja, „ne nézz rám”.  Még akkor is, ha ő végig nem néz a szemedbe. Még akkor is, ha azt üvölti, „hagyj békén”. Nyugodtan menj utána, ha el akar szaladni, vagy egyszerűen menjetek be egy szobába, és csukd be az ajtót. Ilyenkor gyakran minden feltörő düh és indulat feléd irányul, de minden látszat ellenére, éppen rád van szüksége a gyereknek. A szemkontaktussal jelzed, hogy vele vagy – és erre a megerősítésre nagy szüksége van, amikor egyszer-egyszer kitekint a hisztiből. Ez nem annak a jele, hogy a gyerek színlel vagy manipulálni akar, hanem annak, hogy azt figyeli: biztonságban van-e még, továbbra is számíthat-e a kapcsolódásra.

7. Helyezd magatokat biztonságba!

Egy tomboló gyerek gyakran ön- és közveszélyes. Amikor azt mondjuk, empatikusan meghallgatva támogasd őt a feszültségoldásban, nem arra gondolunk, hogy hagyd, hogy közben párszor pofán vágjon, beverje a fejét a földbe, vázát törjön vagy lerugdossa a falról a festéket. Ezeket a legjobb, ha szelíd, de határozott mozdulatokkal (nem szavakkal) leállítod: gyengéden megfogod a lábát vagy kezét. Ettől valószínűleg még intenzívebb lesz a buli, de elég, ha finoman annyit mondasz: „el fogom engedni, ha már képes vagy rá, hogy ne rúgj meg”. Célszerű mindig csak a legminimálisabb beavatkozást megtenni, ami a biztonságotok érdekében elkerülhetetlen – de azt viszont tedd meg!

8. Időzítsd!

Habár a gyerekek imádják a leglehetetlenebb pillanatokat választani a kiborulásra (például amikor az óvodai öltözőben két óvónéni és hat szülő bámul, odabent meg, mondjuk, altatnák a többieket), hosszú távon lehet valamennyire időzíteni a dolgot. Ha a nyugodtabb pillanatokban időt szánsz rá, hogy a frusztráció kijöhessen (például jobban beleállsz este a konfliktusba, hogy muszáj fürödni), nagyobb az esélye, hogy más helyzetekben megspórolhatod magadnak (és persze lesz olyan, amikor nem).

9. Tekintsd befektetésnek!

Ha egyszer sikerül átállítani a fejedben a kapcsolót az „oldd meg/hallgattasd el” állásból a „mindez tök normális, veled vagyok” állásba, nagy jutalomban lehet részetek: a nagy őrjöngés után ajándékba egy kisimult, kiegyensúlyozott gyereket kapsz, aki a segítségeddel lehetett végre újra napsugaras önmaga.

Ez olyan ajándék, ami kellő motivációt adhat egy következő próbálkozáshoz.

10. Kapcsolódj sokat!

Még akkor is keletkeznek nehéz érzések a gyerekünkben, ha amúgy szülőként Mary Poppins és a dalai láma keveréke vagyunk. De sok kiborulás megspórolható, ha odafigyelsz rá, hogy minél több lehetősége legyen feltöltődni a figyelmedből, ha a nehéz helyzetek, váltások (például elindulás vagy esti készülődés) előtt időt szánsz a kapcsolódásra: ha az esti rutint megelőzi egy kiadós párnacsata sok nevetéssel, ha a reggeli indulás előtt odaülsz hozzá a szőnyegre öt percre molyolni a mütyürjeivel. A melegséggel teli kapcsolódás ugyanolyan alapvető szükségletünk, mint az evés, ivás, alvás. Érdemes betervezni az életünkbe.

 Balogh Fruzsi