–

A vasárnapi rajzfilmblokk, Maci Laci és a Kengyelfutó gyalogkakukk nyomában a Gojko Mitić alakította apacs indián hős, Winnetou lovagolt a képernyőn – egészen be a szívekbe. Karl May regényhőse után történelemkönyvekben olvastam az észak-amerikai indiánok szomorú sorsáról, arról, ahogy történelmi és kulturális gyökereiktől elszakítva rezervátumokba kényszerítették őket.

A 2010-es népszámlálás adatai szerint az Egyesült Államok lakosságának alig két százaléka indián. Az 526 törzs közül a második legnépesebb a navahóké. Valószínűleg a kontinens északibb részéről származnak, sokáig növénytermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak a jelenlegi Colorado állam területén. 1864-ben több ezer navahót erőltetett menetben egy déli rezervátumba terelt az amerikai hadsereg, majd egy négy évvel későbbi egyezmény szerint a jócskán megfogyatkozott törzs tagjai visszatérhettek őseik földjére.

A második világháborúban az amerikai haditengerészet navahó indiánokat alkalmazott kódbeszélőként. Ez a nyelv komplexitása miatt kiválóan alkalmas volt üzenetek titkosítására.

Az is mellette szólt, hogy az 1940-es évekig egyetlen írásos anyag sem jelent meg navahó nyelven, és az anyanyelvűeken kívül alig harmincan beszélték. Érdemüket csak a ’80-as években ismerték el a program nyilvánosságra hozatalakor.

A dél-kínai Kantonban, ahol most élek, együtt dolgozom egy navahó indián hölggyel, Rositával. Vele beszélgettem a mai rezervátumok valóságáról, rituálékról, arról, hogy miért nem létezik a „sajnálom” szó a nyelvükben.

Trembácz Éva Zsuzsa/WMN: Az őslakosok jelentős része asszimilálódott a többségi kultúrába, és hetvennyolc százalékuk él városokban. Te egy arizonai navahó rezervátumban nőttél fel, később ott is tanítottál egy iskolában, majd a családoddal is ott éltél évekig. Hogyan emlékszel a gyerekkorodra?

Rosita: Nagy családból származom, kilencen vagyunk testvérek. Köztem és a hozzám korban legközelebbi bátyám között hat év van, így a fiatalabb testvérek között én vagyok a legidősebb. Ez azért érdekes választóvonal, mert az idősebb testvéreim bentlakásos iskolába kerültek.

A XIX. század végétől kezdve az indián gyerekeket elválasztották a családjuktól, és kötelezték őket a bentlakásos iskolába, ahonnan csak az ünnepekre mehettek haza.

A szüleim legidősebb gyerekként ezt elkerülték, mert őket elbújtatták a nagyszüleim, mivel az elsőszülöttek feladata volt a hagyományok megismerése és átadása. Ez persze azt is jelentette, hogy a szüleim egyáltalán nem jártak iskolába, így angolul sem beszélnek.

T. É. Zs./WMN: Milyen volt az élet a bentlakásos iskolákban?

R.: Nagyon keményen bántak a gyerekekkel. Ha az anyanyelvükön szólaltak meg, szappannal mosták ki a szájukat. Az indiánok hagyományosan hosszú hajat viselnek, de itt a fiúk haját levágták, és a lányoknak is rövidebb bob-frizurát kellett hordaniuk. Ráadásul a különböző törzsbeli diákok között gyakran tört ki harc.

T. É. Zs./WMN: Te már nem jártál bentlakásos iskolába?

R.: Én nem. Amikor a ’60–70-es években megnyíltak a rezervátumok területén az első állami iskolák, akkor a szüleim az idősebb testvéreimet áthozatták ide. Én már ebbe a rezervátumi állami iskolába kezdtem járni. Viszonylag kis iskola volt, évfolyamonként általában két–két osztállyal. A legélénkebben az az élmény él bennem, ahogy az iskolabuszra szállok fel, és arra is tisztán emlékszem, hogy volt egy pólóm 35-ös számmal, ami a házszámunk is volt egyben. Részt vettünk a kormány lakhatást célzó kezdeményezésében, azaz segítettünk a házunk felépítésében, így megkaptuk azt. Ekkor költöztünk abba az arizoniai kisvárosba, ahol a szüleim ma is élnek. A korábbi házunkat, ahol lovaink, bárányaink, kecskéink voltak, szintén megtartottuk.

T. É. Zs./WMN: Akkor te a szerencsésebb generációhoz tartozol, amelynek tagjai már elkerülték a bentlakásos iskolát. Simon J. Ortiz acoma indián költő, író egy esszéjében megrázóan számol be arról az élményéről, amikor gyerekkorában, az ’50-es évek elején, kiragadták a megszokott nyelvi és kulturális közegéből, a család biztonságából, és bekerült egy bentlakásos iskolába. Ez a trauma azonban segített felismernie azt, mennyire gazdag az anyanyelve, hogy a hagyományok jelentős részét csak a saját nyelvén és a tradicionális eszközökkel, például történetmeséléssel képesek generációról generációra átadni. Úgy érezte, a világnak olyan aspektusait nyitja meg számára az acoma nyelv, és olyan ismeretek felfedezését teszi lehetővé, amely egyébként elképzelhetetlen volna.

R.: Igen, ezt teljesen megértem. A szüleim is, amint tehették, átíratták az idősebb testvéreimet a rezervátumi iskolába. Otthon mindig navahó nyelven beszéltünk. Én egyáltalán nem beszéltem angolul, mielőtt iskolába kerültem. Sőt, az első évet épp ezért kellett megismételnem. Ami a hagyományok átadását jelenti, a történetmesélés valóban fontos tradíció számunkra. Emlékszem, a hideg téli estékre, amikor a hoganban, egy kör alakú kunyhóban ültünk, és az idősebbek meséltek.

Ezek a történetek velünk maradnak, én is mesélem őket a lányaimnak. Van olyan, amely évekkel később is eszembe jutott, és a benne elrejtett tudást csak akkor, felnőtt fejjel értettem meg.

T. É. Zs./WMN: Mennyire volt fontos az idősebb generáció számára az, hogy átadják a törzsetek történetét, a saját történelmeteket?

R.: Ha kérdeztünk, akkor válaszoltak, de én akkor szembesültem azzal, hogy mennyire más történelmi ismereteket kaptunk az állami iskolában, amikor a Navahó Főiskolára jártam. Általános és középiskolában az amerikai tanrendnek megfelelően tanultuk a történelmet, amit száraznak találtam, így különösebben nem érdekelt. A főiskolán azonban megnyílt előttem a múltunk, és egyszerűen elbűvölt a történelmünk.

T. É. Zs./WMN: Milyen volt egy viszonylag zárt rezervátumból bekerülni a főiskolára?

R.: Gimisként kaptam egy ösztöndíjat, de nem kezdtem el azonnal a főiskolát, mert félelmetesnek tűnt, és nem éreztem magam szakmailag érettnek. Végül két főiskolán tanultam, és az Arizonai Állami Egyetemen mesterképzésén végeztem angolnyelv-tanári szakon.

T. É. Zs./WMN: A testvéreid szintén továbbtanultak?

R.: Hárman végeztek főiskolát, a többiek szakirányú képzésben vettek részt. Ezt azért nagyon fontos megemlíteni, mert a rezervátumokban élők számára gyakran a középiskola elvégzése is kihívás. Mi szerencsések voltunk, mert annak ellenére, hogy a szüleink nem jártak iskolába, kezdetektől a tanulás fontosságát sulykolták belénk. De ez egyáltalán nem jellemző hozzáállás, és sajnos látom, hogy a megfelelő szülői támogatás nélkül könnyen elkallódnak a fiatalok.

T. É. Zs./WMN: Hogyan épül fel a törzsi tanács?

R.: A Navahó Törzsi Tanács az elnökből, alelnökből és huszonnégy delegált tagból áll. Törzsünk a második legnépesebb az országban, és tagjai Új-Mexikó, Arizona és Utah területén élnek. A legnagyobb törzs a cseroki. Van olyan törzs is, mint például a csipéva, amelyet a szövetségi kormány nem ismer el, így ők semmiféle indiánokat megillető jogokat és juttatást nem kapnak.

T. É. Zs./WMN: Felmérések szerint a rezervátumokban élők várható élettartama öt évvel rövidebb, mint az ország többi lakójáé. Alkoholizmussal, drogproblémákkal küszködnek sokan, magas a cukorbetegek, szívbetegségben szenvedők és a tbc-sek aránya. A Gallup International felmérése szerint az életkörülmények a fejlődő világ szintjén mozognak, és az országban az őslakosok alkotják a legszegényebb etnikai csoportot.

R.: Sajnos általános a magas munkanélküliség, a szegénység, gyakori az öngyilkosság. A mi családunkban is előfordult. Ráadásul a kedvezőtlen kilátások miatt az utóbbi tíz évben a kamaszok között is emelkedett az öngyilkosságok száma. Sok esetben a szülők csak távoli nagyvárosokban találnak munkát, így a gyerekeket a nagyszülők nevelik. Az egyetem elvégzése után a hopi törzs rezervátumi iskolájában tanítottam második osztályosokat, akik közül sokan anyának hívtak, mivel az édesanyjukat nagyon ritkán láthatták. Ezeknek a gyerekeknek nagyon sok olyan dolgot, viselkedési normákat kell megtanítani, ami másoknak természetes. De érdekes nyelvi és kulturális különbség, ami szintén felmerül a beilleszkedés során, hogy a mi nyelvünkben nem létezik a „sajnálom” szó.

Ennek oka, hogy a felfogásunk szerint mindazt, amit mondunk vagy teszünk, azt úgy is gondoljuk.

Mindig azt tanítom a lányaimnak, hogy nagyon óvatosan bánjanak a szavakkal, hiszen, ha már egyszer kimondtak valamit, amivel valakit megbántanak, azt nem lehet csak úgy visszavonni. A katasztrofális egészségi helyzet pedig az egészségtelen életmóddal és étkezéssel, a szegénységgel van kapcsolatban, hiszen az alacsony keresetből a gyorséttermekre telik, de a jóval drágább egészséges ételekre nem jut.

T. É. Zs./WMN: Egyébként mi jellemzi a tradicionális ételeiteket?

R.: A kukorica központi szerepet kap az indián konyhában; van kukoricaleves, kukoricatorta, kukoricakása, tamales, ami egy kukoricaszárban főtt, hússal és sajttal töltött tésztaétel, sőt, van kék kukoricánk is, ebből készül a kék kukoricakenyér. A húsok közül a kecskehúst fogyasztjuk leggyakrabban. Van egy kukoricás kecskeleves, amit különböző szertartásokon eszünk.

T. É. Zs./WMN: Mesélnél arról, melyek a legfontosabb szertartásaitok?

R.: Először is a napi imádság. Hajnalban imádkozunk, kelet felé fordulva, a Nap felé. Ildomos napfelkelte előtt ébredni, a későn kelés azt jelenti, hogy nem tiszteled a Napot. A lányok életében fontos a nővé válás rituáléja. A szertartás előtt ők maguk készítik a kukoricatortát, majd kelet felé futnak, utána megfürdenek, a többiek megmasszírozzák, és a lány felvágja a tortát. A törzs tagjai imádkoznak, és a lánynak egész éjjel fenn kell maradnia, különben az imádság nem lesz hatásos. A most tizenhat éves lányom is átesett ezen a szertartáson. Van még egy fontos szertartás, mégpedig az izzasztókunyhó. Ezeket a kerek fából készült kunyhókat földdel borítják, és a szertartás alatt forró kövekre meleg vizet öntünk. Imákat éneklünk, és addig nem lehet kimenni, amíg véget nem ér az ének. A szertartás eredeti célja a mosakodás volt, hiszen az összezsúfolódott emberek a meleg, párás, szűk helyen megizzadnak, majd utána homokkal bekenik magukat, letörlik, és vízzel lemossák azt. A mi törzsünkben férfiak és nők külön végzik ezt, de máshol koedukált izzasztókunyhók vannak.

T. É. Zs./WMN: A lányaid mennyire érdeklődnek a navahó származásuk iránt?

R.: Fontos számukra, ismerik a gyökereiket, hiszen rezervátumban nőttek fel, de ők nem beszélik a nyelvet.

T. É. Zs./WMN: Mennyire jellemző a törzsön kívüli vagy más etnikai származású személlyel való házasság?

R.: A navahóknál nem igazán jellemző, és ahol előfordul, ott általában indián nők kötnek házasságot más etnikumú férfival. Fordítva is előfordul ugyan, de igen ritkán.

T. É. Zs./WMN: Egy fehér férfihoz mentél feleségül. Hogyan fogadta ezt a családod?

R.: A szüleim nagyon megértők, és elfogadták a férjemet, aki évekig élt a rezervátumban. Egész jól megtanult a nyelvünkön is. Ráadásul, amikor az édesapám megkérte édesanyám kezét a szüleitől, akkoriban a nőknek egyáltalán nem volt beleszólásuk abba, hogy ki lesz a férjük. Így ő sokáig azzal a gondolattal hadakozott, hogy megszökik otthonról, hogy elkerülje a házasságot. Végül szerencsére minden jól alakult, de megfogadta, hogy ő a gyerekeit szabadon hagyja majd dönteni. Néha, amikor panaszkodom a saját kapcsolatomról, akkor teljes értetlenséggel áll előtte, hiszen én választottam a férjemet.

Számukra a válás egyébként sem opció; bennük az él erősen, hogy minden körülmények között kitartanak a társuk mellett.

Nekem is azt szokta mondani, hogy meg kell oldani a felmerülő nehézségeket.

–

Vannak témák, amelyeknél sajnálom, hogy a cikk terjedelme határt szab. Rositával még órákig tudnék beszélni, és a témáról olvasni. Érdekes volt megtudni, hogy a navahó kódbeszélőknek két és fél perc volt egy üzenet dekódolása és megválaszolása, míg a hagyományos eszközökkel ez órákat vett volna igénybe. Ahogy az is, hogy a fegyelmezés hagyományosan a nagynénik és nagybácsik feladata volt, nem a navahó szülőké. Ahogy a lélegzetelállító kőfalakba vájt Sziklapalota története is nagyon izgalmas, és az ott élt, jó hétszáz évvel ezelőtt eltűnt pueblo indiánok rejtélye is. De ezt már házi feladatnak szánom. Nézzetek utána, mert tényleg nagyon érdekes.

Trembácz Éva Zsuzsa

 

Ha tetszett a cikk és szívesen elolvasnád, szerzőnk hogyan látja azokat a kultúrákat, amelyekkel utazásai során megismerkedett, feltétlenül látogass el a szerzői oldalára is ITT!