–

Zsolti kihúzta a mosogatógép alsó tálcáját, és elkezdte átrakosgatni az előzetesen leöblített tányérokat, poharakat a mosogatóból a rácsra. Jobbra a kistányérok kerültek, a hátsó sorba a nagyok, előre a levesesek. Az evőeszköztartóba gondosan egymástól elválasztva mentek a kanalak. Zsolti kétszer is ellenőrizte, hogy nem ér-e össze a lapjuk, mert akkor nem mosódnak el rendesen, és abból mindig csak a gond van. Halk mozdulatokkal, de gyorsan dolgozott. Hátha még azelőtt be tudja fejezni a munkát, hogy a barátnője végezne a fürdőszobában.

Majdnem sikerült. Már csak pár edény volt hátra, amikor kinyílt a fürdő ajtaja, és a hirtelen előtörő párafelhőben felbukkant Ivett vizes hajjal, vastag, puha törölközőbe csavarva. Egy másodpercig hezitált, aztán mégis inkább a konyha felé vette az útját ahelyett, hogy a hálóba ment volna felöltözni.

A nő a hűtőhöz lépett, hogy töltsön magának egy pohár ásványvizet, ám amikor a szeme a mosogatógép belsejére tévedt, felháborodva csapta le a palackot a pultra.

– Jajj, istenem, Zsolti! Már megint lentre tetted a merőkanalat? Ráadásul fektetve?! – visította. – Komolyan mondom, nem hiszem el! Így csak felfröcsköli a koszos vizet, és maszatosak lesznek a poharak. De tényleg, ha negyvenszer nem magyaráztam el, akkor egyszer sem! Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen?!

Ivett mérgesen kirántotta az egész fiókot, majd bősz csörömpölések közepette újrarendezte az egészet.

Zsolti előreesett vállal, kissé meggörnyedve nézte a műveletet. Azt hitte volna, hogy az építőmérnök diplomájával nemcsak a házak stabilitásáról képes gondoskodni, de talán be tud rámolni egy komplett mosogatógépet is. Úgy tűnik, tévedett. Már megint.

A vihar elől inkább elvonult a lakás legtávolabbi pontjára. Ott leroskadt a gondosan bevetett ágyra, aztán ijedten felpattant, mikor észrevette, hogy véletlenül ráült egy kivasalt, kiterített szoknya csücskére. Kicsit arrébb húzta, majd visszahuppant.

Egyszerűen nem értette. Már hónapok óta gondolkodott rajta, de képtelen volt felidézni azt a pontot, ahol elkezdtek félremenni a dolgok. Az eleje pedig milyen szép, meghitt és romantikus volt! Úgy érezte, ő a világ legszerencsésebb férfija, és Ivettel aztán tényleg megfogta az isten lábát. Még arra a pillanatra is egészen pontosan emlékezett, amikor beleszeretett a nőbe. És ez most, az iménti incidens fényében még fájdalmasabban mart belé.

Csapatépítő tréningen voltak a céggel, ahol az egész napos fejtágítás után bográcsozást szerveztek a kertben. Sokan voltak, söröztek, dumáltak, mindenki olyan felszabadult volt és jókedvű. Zsolt a mosdó felé vette az irányt. Amikor elment a konyha mellett, a mosogatónál állt Ivett, és a zsíros tányérokat súrolta. Az ablakon át a lemenő nap fénye épp az arcára esett, de nem is ettől volt olyan gyönyörű. Zsoltot az fogta meg, hogy a nő magában mosolyogva dudorászott. Szép hangja volt, és Zsolt akkor arra gondolt, hogy ha valaki képes egy ilyen unalmas, koszos munkában mégis annyi örömet találni, hogy közben mosolyogva énekel, akkor az csak jó ember lehet. Ott és akkor elhatározta, hogy neki mindenképpen meg kell szereznie ezt a varázslatos személyiséget, ezt a kedves, derűs nőt.

Mert aki az élet apró dolgaiban is ennyi örömöt lel, azzal boldogság lesz együtt lenni.

Heves ostromának Ivett nem is tudott sokáig ellenállni. Hamar egy pár lettek. A következő hetekben, hónapokban Zsolttal madarat lehetett volna fogatni. Érezte, tudta, hogy jó döntést hozott, Ivett a legtökéletesebb pár a számára. Reggel, a kávé mellett kedves volt, éjjel szenvedélyes macska, estefelé, amikor mindketten hazaértek a munkából, akkor meg gondos és érdeklődő. És ha mosogatott vagy vasalt, akkor hozzá mosolyogva dudorászott, épp, mint aznap, amikor egymásba szerettek. Zsolt kicsit sajnálta is a többi férfiismerősét, amiért nem lehet nekik is ilyen csodálatos asszonyuk, mint az Ivett. És boldog volt, hogy az ő élete innentől kezdve már mindig ebben a kényelmes, szeretetteljes mederben fog csordogálni. Hogy ezt bebiztosítsa, és hogy érzelmeiről tanúbizonyságot tegyen, nyáron meg is kérte Ivett kezét. Az esküvő napját ugyan nem tűzték még ki, de Ivett mindenütt és mindenkinek büszkén mutogatta a csillogó eljegyzési gyűrűjét.

Aztán… történt valami. De mégis, mi?

Zsolt hiába törte a fejét, egyszerűen képtelen volt rájönni, mikor változott át az a kedves, figyelmes, jóságos nő ezzé a… ezzé a… Egy percig még hezitált, de aztán hangosan kimondta. Ezzé a sárkánnyá. Amilyen gyönyörűek voltak az első hónapok, olyan gyötrelmessé kezdett válni manapság Zsolt élete. Pedig ő őszintén igyekezett mindent jól csinálni, hátha akkor visszakerül az életébe az a kezdeti csillámporos varázs. Ám úgy tűnt, minden igyekezete fordítva sült el. Az esti közeledése otrombának ítéltetett, érzéketlennek, önzőnek. Soha nem ért haza Ivett szerint időben a munkából, ráhagyva minden házimunkát. Ám ha elszökött egy órával korábban, hogy meglepje a menyasszonyát, akkor le lett baltázva, amiért belegorombáskodik a nő „énidejébe”. Az irodai sztorijaival csak untatta, éjjel meg a hortyogásával ellehetetlenítette a nő alvásciklusát.

Ivett olyan tükröt tartott elé, amiben nem látott már mást, csak egy szerencsétlen, semmiresejó, pipogya balféket. Aki hálás lehet a sorsnak, hogy egy ilyen nő, mint Ivett egyáltalán hajlandó vele foglalkozni.

Zsolt nagyot sóhajtott. A térdére csapott, majd határozottan felállt.

A szekrény tetejéről leszedte a nagy utazóbőröndöt, és halk mozdulatokkal, de gyorsan belehajtogatta a ruháinak nagy részét. Elégedetten nézett végig a precíz renden a táskájában. Jobb oldalt a nadrágok, bal oldalt az ingek, pólók, a kettő közötti résben pedig az alsónadrágok sora, szépen négybe hajtva és úgy feltekerve.

Ebbe igazán nem lehet belekötni. Ha meg igen… Akkor sem.

Mielőtt kilépett volna a szobából – kezében a súlyos bőrönddel –, lehúzta az ujjáról a jegygyűrűt, és az ágyra tette, annak a mélyedésnek a közepébe, ahol az imént még pipogyán ült.

 

Fiala Borcsa