A basszusgitáros, aki beleesett egy vödör energiaitalba – 56 éves Michael „Flea” Balzary

–

Perpetum mobile

Elég egyetlen klipet megnézni vagy elmenni egy RHCP-koncertre, hogy az ember elismerően megemelje kalapját Flea elképesztő energiái előtt. A csávó tényleg olyan egy kicsit, mint Obelix, aki, ugye, gyerekkorában belepottyant a varázsitalos üstbe, ezért szupererőre tett szert – csak Flea esetében ezúttal egy nagy vájdling energiaitalról beszélhetünk. Fittyet hányva az éveknek, simán leugrabugrál a színről egy tucat hiperaktív óvodást, ha pedig épp kedve szottyan, végigmasírozik a színpadon – kézen állva. Kimeríthetetlen energiáinak köszönhetően úgy pattog, mint egy nikkelbolha, ezért nem is meglepő, hogy a beceneve (Flea, azaz Bolha) is innen jött gyerekkorában.

„Semmit nem szeretek fél seggel csinálni” – vallja, és valóban, apait-anyait belead abba, amit a legjobban szeret: zenélni. „Az a legjobb dolog a munkámban, hogy elénekelhetem a dalokat, amik bennem vannak.”

Az Ausztráliában született, de magyar felmenővel is rendelkező amerikai basszusgitárost (apai nagyapja Magyarországról vándorolt ki) azonban a legtöbben nem is látják többnek, mint a Los Angelesi banda, a Red Hot Chili Peppers alapítótagjának és örökmozgójának, pedig ennél azért jóval többet tud.

Fúvósból pengetős

Először is nemcsak basszusgitáron játszik, hanem trombitán is. Nevelőapja ugyanis tehetséges jazz-zenész volt, aki rendszeresen áthívta magukhoz a társait játszani, így a kis pupák Flea gyerekkora praktikusan jazzben pácolódva telt el… meg erőszakban is sajnos. Az alkoholista szülő keze ugyanis könnyen eljárt, így nem csoda, hogy a nehéz sorsú fiú inkább a drogokban, illetve mindenféle kisebb bűncselekményekben vezette le az otthoni feszültséget.

Két dolog segített ebben a helyzetben. Az egyik az iskolatársa, Anthony Kiedis barátsága volt, akivel a közös pocsék háttér és kivetettségérzés miatt azonnal mágnesként kezdtek vonzódni egymáshoz, és akivel a barátságuk – az időnkénti üvöltözős nézeteltérések ellenére – a mai napig tart.

A másik mentőövet számára a zene jelentette, ami eleinte főleg jazz volt… hogy aztán gimiben ráébredjen, csajozni azért jóval könnyebben egy menő rockbanda tagjaként.

Úgyhogy a fúvós Flea ment a sarokba, hogy átadja a helyét a teljesen őrült basszusgitárosnak, aki olykor pucéran vagy egy szál alsógatyában, de rendszerint a szivárvány valamelyik színében pompázó séróval virtuózkodik a színpadon.

Mégis… amikor egy interjúban Larry King arról faggatja, hogy egy ilyen zseniálisan tehetséges zenésznél nem mindegy-e tulajdonképpen, hogy mi a hangszere, hiszen valószínűleg mindenen ugyanolyan pengén játszana, olyan végtelenül szerényen válaszol, hogy sokan tanulhatnának tőle:

„Nem nevezném magam nagyszerű zenésznek. Nagyon igyekszem, és mindennap tanulok, de még így is csak a dolog felszínét kapirgálom. Csupán egy zenediák vagyok.” És ezt akár szó szerint is értheted, jó pár évvel ezelőtt ugyanis, amikor egy hosszúra nyúlt világturné után leálltak pár évre, Flea végre megragadta az alkalmat, és elment zeneelméletet tanulni – amire mindaddig nem volt ideje. (És most egy pillanatra képzeld el azt a pár szerencsés flótást, aki mellé beült Flea az iskolapadba.) Személy szerint én nagyon becsülöm, amiért világhírű zenészként is megvolt benne az a szakmai igény, hogy továbbképezze magát. Az elméleti tanulmányok pedig, saját bevallása szerint még több eszközt adtak a kezébe, amivel „festeni” tudott. Addig javarészt ösztönből zenélt.

Mecénás

Az, hogy végül nem szippantotta be sem a drogok világa, sem az utcagyerek-életmód, javarészt annak köszönhető, hogy mindezekkel párhuzamosan ott volt számára a zene. Éppen ezért volt számára megdöbbentő és elszomorító is, amikor már befutott rocksztárként visszalátogatott egykori gimnáziumába, ahol diákkorában még hatalmas kórus, temérdek hangszer állt rendelkezésére azoknak, akik örömüket lelték a zenélésben. Ehhez képest egy szegényesen felszerelt, a minimálisnál is kevesebbet nyújtó zeneszoba fogadta a Fairfax gimnáziumban. Ekkor határozta el, hogy minden tőle telhetőt megtesz a fiatalok zenei képzéséért, hiszen enélkül ki tudja, belőle mi lett volna.

2001-ben nyílt meg a Silverlake konzervatórium, aminek ő az egyik alapítója – érdemes lecsekkolni a honlapot, hogy aztán az ember szomorúan meredjen el a távolba azon tűnődve, vajon Magyarországon mikor valósulhat meg mindezen lehetőségeknek legalább a tizede az oktatásban.

Könyvmoly

Bár a gimi után nem tanult tovább, és nem is tartja magát egy magasan képzett embernek, igazi könyvmoly, falja a regényeket, kedvenc szerzője pedig Kurt Vonnegut, akiről azt állítja, praktikusan ő nevelte fel.

A könyvekkel való kapcsolata pedig – ha minden igaz – pillanatokon belül új szintre emelkedik. Eredetileg szeptemberben, de a legfrissebb hírek szerint majd csak jövő év elején jelenik meg az emlékirata, Acid for the Children címmel.

Azt reméli, hogy a mű nem a szokványos celeb-rocksztár könyv lesz, hanem mint irodalmi mű is megállja majd a helyét. Anthony Kiedis Scar Tissue-je után én személy szerint nagyon kíváncsian várom.

Egy tiszta ember

Amúgy Kiedis-hez hasonlóan, akivel temérdek drogos kalandjuk és konfliktusuk volt, ma már ő sem használ szereket. Harmincéves korában hagyott fel az önpusztító életmóddal, miután rájött, az mennyi mindent elrabol tőle. „Az élet fáj. A világ ijesztő, és könnyebb bekapkodni mindenféle pirulákat, mint keresztülverekedni magadat fájdalmon, szorongáson, igazságtalanságon és csalódáson. De azáltal, hol megtanulsz hálásnak lenni a keményebb időszakokért, és elkezded értékelni a leckéket, amiket a nehézségeidtől kaptál, lehetőséget kapsz rá, hogy mindezek fölé emelkedj, és egészséges, boldog ember légy, aki képes a függőség erős kísértését leküzdeni.”

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT, ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Scott Legato/Getty Images