John Deacon – A zenetörténet talán legkevésbé ismert szuperhőse, az árnyékban meghúzódó zseni

–

Csendes, kifejezetten befelé forduló embernek írta le őt a zenekar többi tagja

Jó eszű, kedves csávónak, aki első ránézésre – bocs, öregem – annyira jelentéktelen, hogy még a Queen-film után, amikor az egész világ szakértő lett, sem tudta senki, hogy valójában ő kicsoda. Jó sztori persze, hogy nem is ismert senkit a zenekarból, mint a másik három egymást, meg hogy egy újsághirdetésben kerestek basszusgitárost, hetedik jelöltként hallgatták meg, és egyből felvették az akkor alakuló Queenbe, de nem ez volt az ő lényege a zenekarban. Hanem az, hogy mindenkivel fantasztikusan megértette magát, és kiegészítette a többieket zenekarként és egyenként is. A ritmusszekcióban a dobos Taylorral, a két gitáros egyikeként Brian May-jel, és ami a legérdekesebb, hogy Mercuryval meg nagyon jó barátok lettek.

Deacon annyira zárkózott volt, hogy nem bírta sem a tömeget, sem a kattogó kamerákat, sem az egész felhajtást. Nem volt egy kifejezett sztáralkat. Mármint, hogy rohadtul semennyire sem volt az.

A mai napig abban a házban lakik, amit az első nagyobb szerződésükből meg tudott venni. 1975 óta házasságban él ugyanazzal a nővel, akivel hat gyerekük lett. Aránylag kevés rocksztár életrajza hasonlít erre. Viszont pont emiatt az attitűd miatt megdumálták Mercuryval, hogy az énekes „elviszi” úgyis a show-t, a balhét, az újságírókat – neki, ugyebár, kevésbé gond a botránykeltés és a valódi rocksztároktól elvárt életforma. És így is lett.

Annyira így, hogy a cikkek és sztorik szerint Mercurynak is kifejezetten a basszusgitáros lett a „nyugalom szigete”, azaz hozzá járt pihenni, nagyokat dumálni, meg lenyugodni a saját tébolyából. Nagyon fontos barátság lett ebből mindkettejük számára, és többek között éppen ez volt az oka annak, hogy Deacon kijelentette Mercury halála után: számára Freddie nélkül nincs Queen, mert szimplán elképzelhetetlennek tartja, hogy bárki pótolni tudná a zsenit, bármilyen szempontból, legyen az énektudás, kreativitás, színpadi jelenlét, karizma vagy az a lélek meg szellem, amivel Freddie élt, dolgozott, és főleg amilyen dalokat írt.

Deacon dolgozott még a Queen-musicalen, és minden Freddie- emlékdalon, -albumon és hasonlókon, de nem folytatta a zenekarral. Nem vett részt az Adam Lamberttel felálló új Queenben, és soha többé nem adott egyetlen interjút sem.

Végtelenül tisztelem őt ezért.  Nem mintha a többieket hibáztatnám azért, mert folytatták. Dehogyis. Mondjuk, én elfogult is vagyok, mert mi a bátyámmal tizennégy és húszéves korunk között megőrültünk a Queenért, kábé mindent elolvastunk, és mindent tudok, amit róluk nyomtatott anyagok alapján tudni lehetséges. És igen, itt tényleg négy kivételes embert sodort össze a sors, négy különböző, másképpen kattant arcot. Mindannyian tudtak valami mindentől karakteresen különböző, nagyon is egyedi zenét létrehozni.

Nem az operabetétre gondolok a rockzene kellős közepén, meg Maynek az apjával összebarkácsolt, azóta világhírűvé vált gitárjára sem, bár ezek szintén csodálatosan meghatározzák a zenekart. Számomra a sokszínűségük meg a kreativitásuk a lenyűgöző, hogy jazztől popzenén át a metálig mindent játszottak, és mindenben tudtak megdöbbentően jót írni. Az intelligens, szellemes dalszövegekről nem is beszélve.

A basszusgitáros fickó az egyensúly volt ebben az egészben.

Egy hipersebességen pörgő, író, éneklő, élő, száz gyertyát kétszáz végén égető frontember; egy szakmailag és emberileg a zseni határát karcoló szólógitáros; egy exhibicionista, nagyszájú, egyébként meglehetősen okos, de csupa lendület dobos – és ő.

Vele kapcsolatban nem nagyon voltak emlékezetes, hangos viták, pedig tudta jól, mit akar, nem volt ijedős arc, és rengeteg javaslata is volt. Csak ő hazament a koncertek után, aztán otthon megebédelt. Nem őrjöngött ezerfős VIP-partikon, nem hányta tele a világot sem szó szerint, sem átvitt értelemben. Nem volt szüksége felszínes és tömeges visszaigazolásokra. Ő csak zenélni akart, semmi mást.

Mégis, éppen ez a nyugalom, ez a visszafogottság, ez a totálisan antisztár világkép lett az utolsó puzzle-darab ahhoz a legendához, ahhoz a szuggesztív, intelligens, egyedi zenei örökséghez, amit Queenként ismerünk, szeretünk és őrzünk.

És ha Mercury élne, még ma is átjárna abba a szerény londoni házba teázni, eltakarná a kiálló fogát nevetgélés közben, Deacon meg már nem szólna ezredszer, hogy ne szégyelld, te seggfej, a százas listán, amiért imádnak téged, ez is fent van. És mennyire igaza lenne.

 Doffek Gábor

Kiemelt kép: Getty Images/Steve Jennings/WireImage