Csoda, hogy túlélte, de erősebben került ki belőle – Monica Lewinsky története mai szemmel

–

Hogy kicsoda Monica Lewinsky, mindenki tudni véli. Rég leírtuk magunkban, senkit nem érdekel komolyabban. Kényelmes volt, amíg viccnek tekinthettük, amíg bárki köszörülhette rajta nyelvét; popszámokban, rapszövegben lehetett poén, farsangi vagy Halloween-mulatság legjobb jelmeze, komikusok élcelődésének tárgya, az ostoba tyúk szinonimája, B. J. (vagyis Blow Job) Queen (a szopás királynője). Nem pedig egy élő és érző személy.

Hogyan lehetett folytatni az életet ezzel a csomaggal… elképzelni sem tudom.

Emberfeletti erő kellett ahhoz, hogy ne roppanjon bele. Hogy méltósággal elviselje, amiért ellopták tőle a nevét. Ellopták a fiatalságát, a reményeit egy normális életre, hogy menthetetlenül kettéhasadt a nyilvános és a valódi személyisége.

Hogy is volt?

Túlélte, és ez önmagában teljesítmény. És tegyük is tisztába mindjárt az elején: nem ő kért ebből a hírnévből. Nem ő jelentkezett azzal, hogy „Hé, viszonyom volt az Egyesült Államok első emberével!” Nem ő akart mindenki céltáblája lenni. Végképp nem óhajtott volna FBI-nyomozás tárgya lenni, a szülei – és ország-világ – előtt a szexuális életének legapróbb részleteit kiteregetni, az anyját bíróság elé citálni, hogy a gyereke ellen kelljen tanúskodnia.

Egy huszonegy éves lány volt, élete első munkáját kapta – nem akárhol, a Fehér házban –, valószínűleg némi önértékelési zavarral, amit egy érett férfi könnyen kihasználhatott. Sokszor hangsúlyozta: „kölcsönös” vonzalom alakult ki az elnökkel, bele akart menni egy titkos viszonyba, részéről ez szerelem volt. Hogy is ne lett volna az, ha előtte állt az ereje teljében és a pályája csúcsán álló, a világ legnagyobb hatalmával rendelkező férfi, aki örömét lelte a fiatal lány közelségében? De ami ezután következett, arra nem számíthatott.

Jó pár hónap titkos liezon után, és azután, hogy Clinton nemcsak leépítette, de át is helyeztette a Pentagonba, hogy ne legyen szem előtt, egy Linda Tripp nevű kormányhivatalnok rászállt, és addig-addig ügyeskedett, míg Lewinsky bizalmába férkőzött.

Egy összetört szívű lányéba, aki naiv módon elhitte, hogy egy szerelemnek lett vége – bár abban neki soha egy percig sem volt semmilyen döntési lehetősége, kontrollja. Hogy Linda Tripp hogyan került mellé, milyen szándékkal, valakinek a sugallatára-e – máig nem lehet biztosan tudni. A Kártyavár óta azért lennének tippjeink… De hol volt akkor még a sorozat, ami kiokított minket a hatalom mai működéséről. Mindenesetre Tripp egy idő után – miután Lewinsky megnyílt neki – egy ruhája alatt elrejtett mikrofonnal felvette minden beszélgetésüket. Szorgalmasan gyűjtögette az anyagot, és személyesen megtekintette az ominózus kosztümöt, amin Monica akkoriban fedezte fel a spermafoltot. (Egy alkalomra szerette volna felvenni, ezért felpróbálta az akkor már hosszú ideje a szekrényben heverő darabot, ekkor vette észre, hogy mikor is viselhette utoljára.)

Összedől a kártyavár

Aztán kellő pillanatban – amikor az FBI nyomozást indított az elnök ellen egy korábbi ügyben, melyben Paula Jones szexuális zaklatással vádolta – Linda Tripp színre lépett, és jelentette Monica esetét a szerveknek mint bizonyítékot arra, hogy Bill Clintonnak van gyakorlata az alkalmazottai elcsábításában. Ahogy a felvételek során, úgy ekkor sem kért Monicától beleegyezést. Hazafiassági kötelességnek tekintette a tettet. Monica Lewinsky pedig egy nap a Pentagonbeli irodája előtt FBI-nyomozókat talált, akik azonnal kihallgatásra vitték (kilencen ültek vele szemben), és megtiltották neki, hogy az édesanyját vagy az ügyvédjét felhívja.

Azonnal börtönnel fenyegették, ha nem működik együtt.

Ő pedig ekkor minden rémülete ellenére – vagy éppen azért – tagadta a szexuális kapcsolatát Bill Clintonnal.

Ám ahogy később Linda Tripp előtárta a bizonyíték erejű hangfelvételeket, és felhívta a figyelmet a ruhára, már nem volt esély arra, hogy az ügyet elhallgassa. Monica Lewinskyt tőrbe csalták, a Paula Jones-ügyet lerendezték, és kezdetét vette egy sokkal nagyobb horderejű és hangosabb botrány: a Monica Lewinsky-ügy. Melynek nemcsak egy minden korábbinál erőteljesebb médiahadjárat és bírósági per lett a következménye (melyben az elnököt hamis tanúzással vádolták), hanem az is, hogy Monica Lewinskynak nem maradt privát szférája.

Egyedül mindenkivel szemben egy patriarchális világban 

Feltörték a számítógépét, nyilvánosságra hozták a levelezését, mindenhová fotósok követték, közmegvetés és gúny céltáblája lett. És hiába jelezte olykor, hogy a patriarchális szemléletű világban esélye sincs a szempontjait érvényesíteni, abban az időben még nem tartott ott a társadalom, hogy ezt bárki meghallja.

Elég csak megnézni a korabeli interjúkat (nem sok van, mert többnyire elzárkózott): azt a megközelítést, ahogy Jon Snow faggatja 1999 márciusában, és összevetni azzal, ahogy Barbara Walters tette ugyanezt, ugyanebben a hónapban. Vagy, ahogy egy HBO dokumentumfilmben kérdezik 2001 elején, amit azért vállalt, hogy az ügy valódi problémáira irányítsa a figyelmet, amiket a bírósági eljárás során tapasztalt.

Ehelyett az első kérdés az volt hozzá: „Milyen érzés Amerika első számú szopás-királynőjének lenni?” Annyit bírt kinyögni döbbenetében, hogy: „Fájdalmas és sértő.”

Majd ahogy próbálta összeszedni magát a megaláztatásból, még hozzátette: „És egy dolog, hogy mennyire sértő rám nézve, de a családom számára még inkább. Nem értem, ez a történet mikor kezdett el kizárólag az orális szexről szólni. Tényleg nemértem. Ez egy kölcsönös kapcsolat volt. Talán az ok abban keresendő, hogy egy férfiak által dominált társadalomban élünk.”

Amit ebben az esetben valahogy az akkori feministák is magukévá tettek, ők is ugyanúgy beálltak a nyilvános megalázásba.

Egy manhattani panelbeszélgetésben 1998 januárjában az elismert, nagynevű közéleti nők azt latolgatták, megbocsájthatóbb lenne-e a liezon, ha Lewinsky olyan szép és kívánatos lenne, mint Marylin Monroe volt (aki köztudottan Kennedy elnökkel folytatott viszonyt), nem pedig ilyen átlagos – mire az egyikük (Erica Jong) azt válaszolja: a fogorvosa szerint Lewinskynak fogínygyulladása van. Aztán hosszan a lány külsejét boncolgatták, majd – miután minden módon igyekeztek felmenteni Clintont – arra terelődött a szó, hogy Lewinskynak könnyen akad-e majd új szexpartnere, mert a férfiak arra élveznek el, hogy kinek a farka volt azelőtt a szájában… Az is elhangzott például (Nancy Friday szájából) hogy „bérbeadhatná a száját.” Monica Lewinsky szabad préda lett.

Gyászkorszak

Mit tehetett volna az évekig tartó meghurcoltatás után? Elmenekült Amerikából, Londonba költözött, és elvégezte a világ egyik legrangosabb egyeteme, a London School of Ecomonics szociálpszichológia szakát.

Hálás volt az ottani professzoroknak és diákoknak, amiért békén hagyták, ő pedig évekre a tankönyveibe és a könyvtárba temetkezett. 2006-ban végzett, és ekkor új kálvária kezdődött az életében: sehol sem akarták alkalmazni, senki nem adott neki munkát. Évekig kereste a helyét, megpróbált saját bizniszbe fogni.  Ugorjunk 2010-re, amikor rátalált az útjára, egy személyes élmény hatására.

Ebben az évben egy 18 éves amerikai diák, Tyler Clementi levetette magát a Washington Bridge-ről szégyenében, amiért 20 éves szobatársa titokban webkamerával közvetítette egy homoszexuális szerelmi aktusát. Cyber bullying – ma már így hívjuk a tettet (a szobatársat később elítélte a bíróság). Erről beszélgetett telefonon Monica Lewinsky az édesanyjával, mert mindkettejüket megrendítette az ügy (ahogy akkoriban Amerika nagy részét). Amikor pedig letette a telefont, Lewinsky elgondolkodott, vajon az édesanyja miért volt ilyen mértékben feldúlt, szenvedélyesen elkeseredett, miért emlegette olyan hévvel, hogy milyen érzés lehet a halott fiú szüleinek. És ráébredt, hogy az édesanyja az ügy kapcsán újraélte a saját szenvedését, amit a lánya megaláztatása idején érzett, tíz évvel korábban.

De benne, Lewinskyben is megfordult, milyen jó lett volna felhívni Tylert, mielőtt öngyilkosságot követett el, és megosztani vele, ő hogyan ment keresztül a saját nyilvános lejáratásán. Mert neki is voltak öngyilkos gondolatai – csak nem váltotta őket tettre. „Tyler tragédiája nyomán az én szenvedésem is más értelmet nyert” – írta négy évvel később a Vanity Fair hasábjain.

„Talán, ha megosztanám másokkal is a történetemet – morfondíroztam –, azzal segítenék azoknak, akik épp egy megaláztatás sötét pillanatait élik át. Új kérdés forgalmazódott meg bennem: Hogyan adhatok új értelmet a múltamnak?”

Egy T. S. Eliot költemény sorai visszhangoztak benne (The Love Song of J. Alfred Prufrock): „Merjem megzavarni az univerzumot?”  

A katarzishoz a szenvedésen át vezet az út

Szerencsére merte. Monica Lewinsky ma a cyber bullying ellen küzd minden erejével, és próbál egy empatikusabb, együtt érzőbb társadalmat formálni a Bystander Revolution nevű szervezeten keresztül. Ennek az útnak az első lépése az volt, amikor több mint tíz év hallgatás után, 2014 júniusában publikált egy esszét Szégyen és túlélés címmel – amiből idéztünk – a Vanity Fair hasábjain, ebben megosztotta a jól ismert történetnek egy másik olvasatát, és utóhatását az ő életére. Ezt írta többek között:

„A magam részéről mélyen megbántam, ami köztem és Clinton elnök között történt. Hadd mondjam el még egyszer: Én. Személyesen. Mélyen. Megbántam. Ami. Történt. Akkoriban – legalábbis az én szemszögemből – ez egy őszinte kapcsolat volt, érzelmi intimitással, rendszeres látogatásokkal, közös tervekkel, telefonbeszélgetésekkel, ajándékokkal. A korai húszas éveimben túl fiatal voltam ahhoz, hogy felfogjam a következményeit, vagy azt, hogy egy politikai cél áldozata leszek. Ha visszatekintek ma, csak ingatom a fejem, és magam is hitetlenkedve csodálkozom: mégis mit hittem? Bármit megtennék, hogy visszatekerjem az időt.”  

Azt is írta, hogy mivel annyira fiatal volt még, nem lehetett olyan erős identitása, amihez a meghurcoltatás közben és után visszanyúlhatott volna, ami segített volna megőriznie az önbecsülését. De tíz évvel később úgy érezte: készen áll arra, hogy új befejezést írjon a történetének. „Végre elhatároztam, hogy felemelem a fejem, új narratívát és célt adok a múltamnak.”

Nem egészen egy évvel később pedig egy olyan TED-előadást tartott a cyber bullying jelenségéről, és az ellene vállalt küzdelemről, hogy álló taps fogadta a közönség soraiban, és ma sem lehet végignézni könnyek nélkül. (Majdnem nyolcmillióan látták eddig a YouTube-on.) Ehhez persze az is kellett, hogy ami akkor hiányzott mellőle: jóakarók, tanácsadók, kommunikációs szakemberek, most segítsenek neki. A Vanity Fair akkori főszerkesztője, Graydon Carter szervezett mellé csapatot, ami fel tudta készíteni egy ilyen nagy horderejű nyilvános szereplésre. Persze mindez mit sem ért volna, ha Monica Lewinsky személyisége nem hiteles, ha a tartás és alázat, amivel kilépett a színpadra, nem tükrözi hosszú évek terápiáját, és önmagán elvégzett munkáját.

Bocsánat, Monica!

Már a 2014-es Vanity Fair-cikk is kiváltott olyan reakciókat Amerikában, amire senki nem számított. Közéleti személyiségek sora érezte magát bűnösnek Lewinsky megbélyegzésében, és kért nyilvánosan bocsánatot, például Bill Maher komikus vagy David Letterman showman, akik évekig viccelődtek vele, és a manhattani kerekasztal-beszélgetés egyik feminista résztvevője, Erica Jong is. Lassan a nagy napilapok publicisztika-rovatában is újra terítékre került a Lewinsky-ügy, immár más megvilágításban – hiszen egyre-másra napvilágra kerültek ismert emberek szexuális bántalmazási ügyei. A Lewinsky-botrányt addig senki nem sorolta ide, de amikor 2017 októberében robbant a #MeToo mozgalom, ez is új megvilágításba került.  

Novemberben már a Washington Post Pulitzer-díjas szerzője, Kathleen Parker írta: „Nem számít, hogy az akkor 21 éves Lewinsky azt állítja, »tudta«, mit csinál az elnökkel. Nyilvánvalóan nem tudta, ha az epizódnak az egész életére gyakorolt hatását nézzük. Mindenesetre Clintonnak, mint a felettesének lett volt a dolga nem visszaélni a hatalmával és nem kihasználni őt.”

„Sajnálom, hogy annyira egyedül voltál” – írta neki a #MeToo mozgalom egyik vezetője privát üzenetben.

„Valamiért ezek a szavak, amik elismerést és mély lelki együttérzést fejeztek ki, annyira megérintettek, hogy könnyekben törtem ki tőlük. Igen, kaptam támogató leveleket 1998-ban is. Igen, hál’ istennek a családom és a barátaim mellettem álltak. De a nagyvilággal akkor is egyedül néztem szembe. Annyira. Nagyon. Egyedül. A nyilvánosság előtt egyedül, magára hagyva azok által, akik jól ismertek. Mindannyian egyetértünk abban, hogy követtem el hibákat. De egyedül úszni a magányosság tengerében, rémisztő volt” – írja a Vanity Fair idén márciusi lapszámában.   

Tanulunk-e belőle?

„Történelmileg azok formálják a történetet, akiknél az igazság – és ezek legtöbb esetben férfiak” – folytatja az elmélkedést Lewinsky a legutóbbi írásában. „De most hallható decibellel felerősödött a nők hangja és narratívája. Ha az internet 1998-ban számomra fel is ért a patás ördöggel, mostohagyereke voltam, de a közösségi média ma nők millióinak megmentője lett (nem feledve a netes bántalmazás, gúnyolást, bullyinget, megszégyenítést). Gyakorlatilag bárki megoszthatja a maga #MeToo sztoriját, és azonnal magába fogadja egy közösség. Az internet demokratizáló potenciálja támogató kapcsolatokat teremt, és segít behatolni a hatalom szűk köreibe, amik korábban, az én időmben, elérhetetlenek voltak.”

Úgy tűnik, csak maga Bill Clinton nem jutott el még oda, hogy újraértékelje a szerepét. Júniusban – húsz évvel az esetet követően – az NBC televíziós csatorna műsorában Chris Melvin műsorvezető nekiszegezte a kérdést, hogy kért-e valaha bocsánatot Monica Lewinskytől. (Monica ugyanis már abban az időben bocsánatot kért Hillarytól és Chelsea-től, az elnök feleségétől és lányától, több ízben is.)

Clinton előbb bátortalanul, majd egyre felháborodottabban erősködött, hogy nem, hiszen nem beszélt vele soha többé, és ennyi idővel később miért is kérne bocsánatot? Akkor talán Kennedy elnök félrelépéseiért is bocsánatot kellene kérni?

Monica Lewinsky valószínűleg azt mondaná: igen, rendszerszinten kell mindent átértékelni. „A történészeknek mostanáig nem volt meg a rálátásuk arra, hogy a maga teljességében dolgozzák fel annak az évnek a szégyenét és tájképét. Mint kultúra sem vizsgáltuk felül. Nem kereteztük újra. Nem integráltuk és alakítottuk át. Azt remélem, az eltelt húsz évben eljutottunk oda, hogy végre kibogozhatjuk a maga komplexitásában és környezetében (talán valamennyi együttérzéssel), és ez egy gyógyulási folyamathoz, valamint rendszerszintű átalakuláshoz vezethet.” Majd Haruki Murakamit idézi, aki azt írta: „Ha kijössz a viharból, többé nem az az ember leszel, akit a vihar elkapott. Ez a vihar lényege.” „Kik voltunk akkor? És kik vagyunk ma?” – teszi fel a kérdést Lewinsky.

És a maga nevében egy mexikói közmondással válaszol: „Azt hitték, eltemethetnek minket. Nem tudták, hogy magok vagyunk.”

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép forrása: Getty Images/Amanda Edwards/WireImage