–

Kérem szépen, ez a cikk azért született, mert a szerkesztőségben szóba került a dohányzás. Pillanatok alatt kiderült, hogy a kolléganőim közül azok, akik valamikor az életük egy szakaszában cigarettáztak, mind tagadták már le anyjuk-apjuk-szerelmük-gyerekük előtt, hogy rágyújtottak.

Én is.

És akkor erről eszembe jutott, vajon mi visz rá egy önálló, amúgy karakán, önálló keresettel rendelkező, tehát nem más pénzét elfüstölő nőt arra, hogy titkolja – oké, káros, de azért mégis csak megbocsátható (nem?) – szenvedélyét?

Tegyük hozzá, egy élete virágkorában lévő független nőről van szó, nem egy taknyos gyerekről, aki valamiért mégis úgy viselkedik ezzel kapcsolatban, mintha tízéves lenne, és hagyja, hogy megmondják neki mások (szülők, gyerek, pasi…) mit szabad neki, és mit nem.

Megmondom őszintén, én imádom a cigarettát

De két éve egy szálat sem szívtam, mert a gyerekem nagyobb cirkuszt csinált egy-egy végül beismert kocaszálból (jó az orra), mint amilyet annak idején a szüleim csináltak volna.

Kamaszkoromban otthon ez amúgy nem volt probléma, mert szóba se került, hogy rágyújtsak. Nem a szüleim terrorja miatt, hanem, mert életem (egyik) első szerelme egy diktátor volt, egy megnyerő külsejű és simulékony modorú manipulatív rémálom, aki azt hiszem, azonnal elhagyott volna, ha meglát dohányozni, és mert sok minden máson ment a huzavona, a cigaretta nem ért annyit, hogy még egy dolgon veszekedjünk, vagy egy ilyen „apróság” miatt elveszítsem. Szerencsére más okból, de viszonylag hamar sikerült megszabadulnom tőle, és azóta megtanultam, azt hiszem legalábbis, kezelni a basáskodást, de azért ebben nem vagyok száz százalékig biztos, és különben is, ez egy másik történet.    

Vagy ugyanaz lenne?

Vajon azok a barátnőim, akik dugiban, a sufni mögött, a kert végében vagy isten tudja, hol zugcigiznek, hogy a család meg ne lássa, azok nem ragadtak meg bizonyos szempontból a kamaszlétben?

Hát azok a férfiismerőseim, akik nem mondják meg otthon a felségüknek, hogy pontosan kikkel buliztak, hol, mennyit ittak… vagy azt, hogy nem is ügyfélparti volt, annak ellenére, hogy reggel hazamentek szépen, és nem kérték el senki telefonszámát?

No, a férfiakról eszembe is jutott mindjárt a szex, és egy másik tipikus füllentés, avagy titkolózás.

Ez a „neked hány pasid volt” kérdéskör. Ki merem jelenteni, hogy a nők többsége ezzel nem szívesen villog. Még a közeli barátnők is zavarba jönnek gyakorta, ha nekik szegezed a kérdést, hány férfival szexeltek eddig, és szerintem ezt a többség sem tárgyalja ki otthon a pasijával. Meg úgy általában senkivel.

A férfiakat – tapasztalataim szerint – ebben a témában könnyebb szóra bírni, bár esetükben a kevés expartner talán éppúgy lehet vélt kínosság folytán titkolni való, mint a nőknél a paletta.

De vajon miért nem merünk őszinték lenni ebben és még sok egyéb kérdésben?

Most nem a nagy hazugságokra gondolok, amikor nagy tétje van annak, hogy megtud-e valaki valamit vagy sem. Hanem a piszlicsáré kis füllentésinkre, sunyi elhallgatásainkra. Mi indokolja a létezésüket?

Ahogy azt a cikk elején már említettem, egy amerikai kutatás szerint naponta átlagosan kétszázszor hazudunk, és ezeknek a nyolcvan-kilencven százaléka valójában súly nélküli apróság. 

A szakértők szerint (igen, vannak hazugságkutatók, a tudománynak pedig neve: mentiológia) a hazudozás első számú oka az énvédelem. Kicsi korunkban megtanuljuk az alapmondatot: „nem én voltam”, hogy aztán segítségével elkerülhető legyen büntetés, szégyen, mások ítélkezése.

Talán kamaszkorunkhoz kötődik a legtöbb életünk végéig emlegetett átverős sztori, mert ebben a korban kényszerülünk a legtöbb hazugságra, hisz vágyaink az égig érnek, de a szüleink még szoros kontroll alatt tartanak bennünket.

Kolléganőm meséli: „Házibuli volt nálunk, anyáék elmentek nyaralni. 18 éves voltam, a nővérem 21. Azt mondták a szülők, lehet buli, de csak akkor, ha a fehér bőrkanapéra nagyon vigyázunk. Egy hete vették. Nagyjából tíz embert hívtunk meg, ebből lett negyven vendég, ahogy ez már csak lenni szokott. Hajnali egy körül előkerült egy alkoholos filc, amivel összerajzoltuk egymást (kisautó, pénisz, házikó stb.) Az egyik srác részegen ráfeküdt a kanapéra, és reggelre minden, ami a mellkasára volt rajzolva, átkerült a fehér bőrre. Másnap egész nap rohangáltunk, hogy keressünk valami csodaszert, amivel kijön a festék, már az egész város tudott róla, hogy mi történt nálunk, kivéve anyáék. Nagy nehezen találtunk valami oldószert, de mondanom sem kell, azért kikopott itt-ott a bőrfelület. De anyáék nem vették észre, és csak négy év múlva mertük bevallani nekik, mi történt.

Másik kolléganőmnek is volt hasonló sztorija: „A barátnőmék szülei elhúztak, és persze bulit csináltunk a nagyon csilivili pecójukban, reggel arra ébredtünk, hogy a márványasztal darabokban van. Féltünk a haláltól, ami várt ránk, így kimentünk a temetőbe vasárnap reggel, és szereztünk egy sírkövest, aki ügyesen megragasztotta… Bár, ha jól emlékszem, a szülők dugipénzéből tudtuk csak kifizetni…”

Lódítók típusai

Tudat alatt legalább mindannyian vágyunk arra, hogy a környezetünk elégedett legyen velünk, dicsérjenek minket, és megússzuk a negatív kritikát. Ennek érdekében olykor kitérünk a meddő viták elől.

Negyvenes, amúgy kifejezetten vagány, szókimondó ismerősöm ezt mesélte: „Majdnem azt mondtam, hogy nekem nincs és nem is volt titkom, aztán eszembe jutott, anyukámnak bejelentettem tavaly, hogy lesz tetkóm. Totál kiborult, de én mégis megcsináltattam, észre is vette. Akkor megint nagy cirkusz volt, szerinte „csak a primitív embereknek van tetoválása”. Az a terv, hogy ősszel csináltatok egy egész hátas tetoválást. Ezt nem fogom bevallani neki, és szerintem nem is fogja észrevenni – majd nem járkálok előtte fürdőruhában.”

Máskor az örömszerzés eszköze lehet a füllentés. Egy felnőtt családanya ismerősömtől idézek, aki e dolgozat kapcsán ismerősi körben szétküldött hazugságfirtató kérdésemre imigyen válaszolt: „Anyámnak mindig azt mondtam, hogy olcsóbb vagy akciós volt, amit kért a boltból, mert ez volt a kattanása, hogy olcsón kell vásárolni. Imádta a turis cuccaimat, amiket »200-ért« vettem.”

Az elismerés vágya is sokszor sarkall tódításokra. Tegye fel a kezét, aki még sosem túlzott, ha arról esett szó, mennyi munkájába, fáradságába került valami!

Bizonyára ismertek ti is olyan embereket, akinek állandóan dolga van, örökké elfoglaltak. A dicsekvés, a kérkedés is sokszor szül valóságot csak nyomokban tartalmazó mondatokat. A mártírhajlamúaknál jobban pedig senki sem tudja tupírozni a saját szenvedéstörténetet.     

Aztán vannak a Münchausen-epigonok, akik valóságos legendáriumot mesélnek maguk köré. Nem azért, mert hülyének nézik a többieket vagy, mert imádnák átverni bárkit. Egyszerűen csak élvezik a figyelmet, és úgy tapasztalták, minél színesebb sztorikkal bombázzák a haverokat, annál nagyobb a siker, annál több szeretet árad feléjük, hisz „olyan jópofák”, „olyan izgalmas az életük”.

(Hasonló elven működik a lájkvadászat. Villantani kell, kérkedni, befolyásosabbnak, szebbnek, érdekesebbnek látszani annál, mint amilyenek vagyunk, dicsekedni – vagy épp nagyon panaszkodni, hogy kapjuk a szívecskéket. Hogy a villantásnak nem sok köze van a valósághoz? Annyi baj legyen. Mindenki ismeri a Facebook-etikettet, így ez nem is átverés tulajdonképpen.)     

Hagyjatok békén!

Aztán van olyan is, hogy valaki azért füllent, mert elege van, mert nyugtot akar.

Kedves iskolai barátnőm meséli: „A pasim családja annyira aggódós, hogy minden problémát titkolni kell előttük, és csak utólag lehet mesélni nekik, amikor már megoldódott a gond – akkor is bagatellizálva. Ennek több hátulütője van: az egyik, hogy amíg a probléma fennáll, külön terhet jelent, hogyan rejtegessük, és mindenkinek, akit viszont be lehet avatni, a lelkére kell kötni, hogy titokról van szó, mert, ha a szülőkhöz máshonnan jut vissza, abból még nagyobb balhé lenne. A másik gond: a pasimnak szar érzés, hogy az élete nehéz időszakaiban nem támaszkodhat a szüleire, nem fordulhat hozzájuk lelki támaszért, pedig naponta megkérdezik, hogy mi újság vele, minden rendben van-e. Hallgatnia kell, mert többször kiderült már, hogy csak a saját életét nehezíti meg, ha őszintén elmondja, mi van. A dolog pikantériája, hogy már az anyja is így nőtt fel, ő is titkolta a saját szülei előtt az élete gubancait, és nem vette észre, hogy ezzel valójában átörökítette a gyerekére a saját gyötrelmét. Ez lett a családi hagyomány. Hogy mi lenne, ha megpróbálnánk kitörni ebből az ördög körből? Akkor naponta többször sopánkodnának, és szünet nélkül bombáznának az életszerűtlen, agyament tanácsaikkal, és amikor durván leállítaná őket a pasim, akkor meg engem nem hagynának békén.”

Érdekes, hogy miközben a család elméletben épp az a pálya, ahol biztonságban vagy, önmagad lehetsz, nem kell szerepeket játszanod, ködösítened, a valóságban gyakorta épp az ellenkezője igaz.

Hány famíliában falaz valaki alapreflexből valakinek (vagy mindenkinek keresztbe-kasul), hogy elkerüljék a nagy vitákat, veszekedéseket. Hány família rendelkezik komplett mitológiával? Ennek elemei az ezerszer elmesélt, valójában a fantázia és kozmetikázás formálta történetek, amelyekről talán már a családtagok sem tudják, hogyan estek meg igazából.

Sokakban él a vágy a tisztázásra, a családi titkok, homályba vesző feszültségek feltérképezésre, de a szakértők szerint van, hogy szó szerint életmentők a hazugságok. Gondoljunk csak Ibsen Vadkacsa című drámájára, ahol tragédiába torkollik az egyik szereplő igazságkereső mániája.      

Hogy mennyire aktuális ma is a probléma, azt tükrözi egy barátnőmtől hallott sztori: a pasija titkolta a volt anyósa előtt, hogy nincs munkahelye, mert nem akarta azt hallgatni, hogy a feleségének kell eltartania. Ezért amikor anyós náluk volt, mindig elment „dolgozni”.

Válhat rossz szokássá a füllentés?

Tapasztalatom szerint nagyon is. Ismerőseim körében végzett nem reprezentatív közvélemény-kutatásomból kiderült, hogy egy csomó nő kamuzik a vásárlások kapcsán például.

Egy ismerősöm az írja: „hogy mi mennyibe került, azt magam előtt is titkolom, és inkább lefelé kerekítésnek élem meg. Amúgy ez apukám miatt van szerintem, mert ő mindig is utált valami olyanra pénzt kiadni, amit nem ő választott, hagyott jóvá… stb. Így csomószor vett nekünk olyan dolgokat, amik nem tetszettek, csak neki. Ha viszont magunk vásároltunk, akkor mindent túl drágának talált, ezért az »olcsósításmánia«, azt hiszem.”

Egy másik ismerősöm a férje miatt szokott rá a titkolózásra. „Én is mondom néha (csak a pasimnak, a tesómnak, anyukámnak, sőt, még anyósomnak sem!), hogy régebbi a cucc, nem most vettem, és az árát is kevesebbnek szoktam hazudni. De ez azért van szerintem, mert amikor vásároltam valamit, az első kérdése mindig az volt, hogy »mennyibe került«? Már a kérdés is kiborított. Mi köze hozzá? Miért kéne együtt döntenünk arról, hogy megérte-e? Nagyon máshogy állunk a pénzhez különben. Én nem vagyok hajlandó mindig ár-érték arányban gondolkodni.”

De van olyan ismerősöm is, aki mindig kevesebbet mond, ha valamilyen tárgyának az árát kérdezik, pedig soha nem számoltatja el senki. Csak éppen szégyelli azt, maga sem érti, miért, hogy haszontalan dolgokra költ, pusztán az élvezeti érték miatt, és hogy megengedhet magának (relatív) drága holmit is, holott tisztességes munkával keresi a kenyerét.

Mások meg egyéb dolgokban tódítanak előszeretettel.

Például a súlyuk vagy az életkoruk kapcsán „tévednek” folyton, vagy pont arról nem tudnak őszintén beszélni, hogy szoktak tévedni.

Érdekes, hogy olyan sok mindent meg tudunk bocsátani másoknak, de mi magunk csak nagyon nehezen szabadulunk a tökéletesnek látszódás vágyától. Fura paradoxon: őszintébben élsz, ha elfogadod azt, hogy néha hazudni kell, és kész. És amíg nem ártasz vele másoknak, addig voltaképpen nincs nagy gáz…

 Kurucz Adrienn

Forrás: ITT és ITT

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/PhotoAlto/Frederic Cirou