–

Rengeteg különleges képességem van. El tudom érni pusztán a tekintetemmel, hogy a rogyásig tömött reggeli BKV járaton ne üljön le mellém senki sem. Tudok macskakövön futni tűsarkúban, bátrabb napjaimon a mozgólépcsőt is bevállalom. Szemrebbenés nélkül tudok hazudni a testsúlyomról (természetesen nem ötvennégy, hanem negyvenkilenc), állásinterjún a negatív tulajdonságaimról (túlságosan maximalista, sztahanovista és karrierközpontú), és kanállal is tudok konzervet nyitni.

Szóval igen.

Pár dologban csak úgy tündöklőnek tűnök. Bár számomra is teljesen meglepő módon azért van olyan, amiben valahogyan nem. Az egyik ilyen: a sport.

Ezeket a sorokat egy olyan személy írja, aki gimnázium harmadik osztályában ötvennégy centimétert ugrott helyből távolra. Ami a szem/kéz koordinációmat illeti, összehangolatlansága egyszerűen már csak kínos. Futni utálok. Olyan érdekesen csinálnak közben a karjaim. Nem is éreztem sosem különösebb elhivatottságot arra, hogy olimpikon legyek, vagy komoly sportember. Egyrészt minden próbálkozásom dohányos lihegésbe fulladt, másrészt pedig éveken keresztül áltattam magam saját testem tökéletességével.

Aztán márciusban, amikor nem akart elmúlni a „télitestem” (tudjátok, amikor nem negyvennyolc kiló vagyok, hanem egy picit... hát több), szembesültem a ténnyel, hogy nem sellő vagyok a tengerparti szélben, hanem sokkal inkább egy kies sziklán vergődő melltartós lamantin. Fogtam is a barátnőimet, – nagyon okosak egyébként külön-külön is, együtt pedig még okosabbak tudnak ám lenni, – és elkezdtük kitalálni, hogy akkor most velem mi legyen.

Mert én utálom a konditermeket és a Nike-ban feszítő Kardashian-lányokat. Egészen egyszerűen nem értem, hogyan lehet kibontott, hosszú hajjal edzeni. Ezek nem félnek, hogy beakad a futópadba? És miért van az, hogy minden bazidrága ruhadarabjuk illik egymáshoz?

Utálom a csoportos edzéseket is. Mindig vannak a túlbuzgók, vannak a vékonyak (ez meg minek jön ide, hát vékony), meg vagyunk mi, a lamantinok. És közben más izzadságát szagolom egy ötven fokosra hevített szobában.

Szóval maradt a kockahasak királynője, mindenki Rékája. Azt mondták, gyilkos, és nagyon hatékony. Azt mondták, otthon is lehet csinálni, így megkímélem magam a felesleges köröktől. Azt mondták, fitneszmodell leszek tőle egy csapásra. Azt mondták, ki lehet bírni.

Kicsit gyilkos, de ki lehet bírni... már itt sejthettem volna, hogy ezzel a sztorival valami nem stimmel. Össze is kaptam magam egy napsütötte szombat délutánon. Előkotorásztam valahonnan a számomra teljesen ismeretlen eredetű futónadrágomat (most komolyan, honnan van nekem ilyenem?) és a sportmelltartómat, aztán azt gondoltam, hogy: na, akkor most. Akkor majd a Réka.

Először a lelkesedése taglózott le. Értem én, mert legalább egyikünk legyen az, de mit tudnék én kezdeni ennyi túláradó életörömmel? Ez a mozgás öröme? Kicsit meg is ijedtem, hogy elkapom, de szerencsére gyorsan elmúlt, mert a Réka azt akarta, hogy hajoljak le terpeszben, és fogjam meg a bokámat. Ő ezt nyújtásnak nevezte.

Akkor törtem el a tévéállványt.

Mondjuk az exemé volt, és nincs tévém, de akkor is. Ezután a Réka olyat akart tőlem, hogy emelgessem a behajlított lábam fel meg le. Én nem is tudtam, hogy lent is van tüdőm, és azt sem, hogy ennek a dolognak ennyire véges a kapacitása. A nyolcadik percben jártunk. Már hajolgattam meg emelgettem, még a levegőben is ugráltam terpeszben, és ritmustalanul tapsoltam a kezemmel, amikor eszembe jutott, hogy voltaképpen én jutalmat érdemlek. Mert mertem nagyot álmodni! Hát mi ez, ha nem nagyot álmodás? Hát én most kipróbálok valamit, amit eddig nem! Én MEREK!

És ha valami nagy lépésre szánjuk el magunkat, azért aztán jár a jutalom, senki sem mondhatja, hogy nem. Mert hát következetesnek kell lenni a mai világban, és kiélvezni minden percünket. Úgyhogy hoztam a képernyő elé egy kis Nutellát. Úgyis lemozogtam, megérdemlem, nem? Csak egy kiskanállal. Na, azért egy picit nagyobbal… azt is lemozgom majd, mert ez a csaj, ez a Réka, ez tud. Ráadásul még gyerekei is vannak. Biztosan ő is egyetértene velem a jutalmazásban.

Így fejlődik a jellem. Meg a kitartás. És hát, most mondjátok, hogy nem fontos a jellem meg a kitartás! Három órával később még mindig hárman voltunk: Réka, a Nutella és én.

Futószerelésben nyomtam törökülésben a laptop előtt, és szopogattam a kanálról az édességet. A bal kezemben a telefont szorongattam, és pont azt (e)cseteltem, hogy elég menő ez a Rubint Réka. És milyen szép izmos. És mennyire motivál. És hogy anyuka, és milyen jól néz ki! Mert ez csak elhatározás kérdése. Mert a testünk egy templom... fejtegettem a Renátának. Nagyon sportosnak éreztem magam.

Azóta egyébként, ha kérdezik, azt válaszolom: rendszeresen sportolok. Mert tényleg sportolok. Versenyt futok az idővel, amikor felnőtt akarok lenni, és próbálom kicselezni, amikor rájövök, hogy csak huszonkettő vagyok, és nem kell sietni. Villámgyorsan szerválom az érzelmeket, és térek ki a csapások elől, szlalomozok ezen a szörnyen nehéz pályán, és vagy az Élet hagy ki egy ziccert, vagy én, a lényeg, hogy általában match point a vége, csak folyamatosan váltogatjuk a térfeleket.

Az életre edzenék? Fogalmam sincs. De azért néha, ha hazaérek egy hosszú nap után, és végre le tudok ülni picit, és elkölteni egy jóízű négyfogásos ebédet, bekapcsolom Rékát. Nem háttérzajnak, nem is motivációnak. Egészen egyszerűen valahogy fittebbnek érzem magam, ha őt nézem...

Meyer Eszter-Virág