D. Tóth Kriszta: A nő, aki fejben fut (újra)

– 

Vasárnap

16:05

Na, jó. Ezt nem lehet tovább húzni. Most már tényleg el kell indulnom. Gyerünk, állj már föl! Csak még egy kicsit. Már nincs sok hátra az epizódból. Tíz perc. Tíz perc nem számít. Tíz perc alatt semmi nem fog változni. A cipő tíz perc múlva is ugyanott lesz a gardróbban, a sportmelltartó a bal fölső fiókban, a nadrág alatta a polcon. Ahol tavaly novemberben hagytam. Már nem is tíz perc, csak kilenc és fél.

16:14

Megvárom a vége feliratot. Olyan jó ez a zene a stáblista alatt. Várjunk, ott a Shazam, megnézem, ki jegyzi ezt a dalt. Nézzük csak… aha, fel is ajánlja, hogy letöltsem a Spotify-ról. Letöltöm. Milyen jó lesz majd erre futni! Látjátok, lélekben már készülök rá. Mit is tanított Nelli? Legalább annyira fontos, hogy fejben képes légy futni, mint az, hogy testben. De jól hangzik! Kár, hogy Nelli ilyet soha a büdös életben nem mondott. De ha mondott, akkor sem emlékszem rá. Pedig logikus; tessék, fejben már futok. Újra futok. A zenelista összeállítása legalább olyan fontos, mint a bemelegítés.

Hétfő

17:30

Bemelegítés. A bemelegítéshez föl kellene öltözni. Amihez föl kellene állni a kanapéról. Farmerban és flipflopban nem fog menni. Iszonyú fáradtnak érzem magam. Nagyon kemény volt ez a nap… Nem lenne jobb elhalasztani mégis a Nagy Újrakezdést egy kevésbé fárasztó napra? Fél évig ráért. Akkor ráér még egy napot. És holnap tényleg elmegyek futni. Mondom, tényleg!

Különben is, az elmúlt hét napban kétszer voltam lovagolni, igazán nem lehet rám fogni, hogy nem mozogtam semmit. Nem, én, nem vagyok lusta. Sok minden vagyok, de lusta, na, az nem. Hiszen mindig csinálok valamit, egyfolytában jövök-megyek, dolgozom, szervezek, megoldok, segítek, teszek, veszek. Jó, néha leülök sorozatot nézni, mert az agyamnak kell a kikapcsolódás. Hétfőn Patrick Melrose. Csütörtökön Szolgálólány… A hét végén a régi kedvenceim. De csak néha, ha nincs más dolgom. Most például nincs más dolgom. Meló, házimunka megvolt. Megengedhetem magamnak, hogy leüljek a kanapéra egy kemény munkanap után egy órácskára. És ha úgy érzem jól magam, ha lehunyom a szemem, akkor lehunyom a szemem. Felnőtt ember vagyok, ez az én hétvégém is, ha a szemem le akar csukódni, akkor hagyom…

19:05

Mi? Ki? Hol? Aztakur… elaludtam? Hét óra múlt? Basszus, basszus, basszus. Elaludtam! Neki kell állnom a vacsorának. A rohadt életbe. Na, jó, ma már nincs időm futni, majd holnap. Igen, ezennel megígérem magamnak, hogy holnap futok. Holnap. Futok. Értitek, futok!

Kedd

13:30

Nagyon büszke vagyok magamra. Nem azért, mert megérkeztek szerkesztőségbe az új futócipőink Borcsával (és tisztára úgy néznek ki egymás mellett, mint egy modern kori, neon jin és jang), hanem azért, mert nem ettem magam tele a többiekkel ebédnél. Mondván: én ma délután még futok, nem csaphatom agyon a gyomrom a repetával, köszönöm, nem kérek többet. Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre Zsuzsa szája szegletében a gúnyos mosolyt, meg Borcsa szemöldöke is fölszaladt az ünnepélyes bejelentésemre. Szentesi persze nem elégedett meg a futásommal kapcsolatos össz-szerkesztőségi szkepticizmus kifinomult, metakommunikatív manifesztálásával; majd kiköpte a levesét, úgy röhögött, amikor a futásra fogtam, hogy nem eszem többet.

Jó, hát, tényleg március óta próbálom újrakezdeni, amit november elsején abbahagytam. Aznap, hosszú hónapok edzései után végre lefutottam a szigetkört. És, mint aki jól végezte dolgát, a kellemetlen idő beköszöntével átültem egy lóra. (Na mármost, ha valaki azzal mer jönni nekem ezen a ponton, hogy a lovaglás nem is sport, mert ott „a ló dolgozik, nem a lovas”, azt szeretném felültetni Csipkére és szabadjára engedni a lovardában, de most azonnal… de erről majd inkább egy másik cikkben.) Így telt el a tél, a tavasz. És a nyár első hónapja. Na, de majd ma!

16:35

Épp csak végzek a munkával, amikor Lola hív. Nincs jól, hozzam el a barátnőjétől legyek szíves. Indulok érte. Hazahozom. Tényleg nincs jó passzban, kamaszkor, Weltschmertz, szüksége van rám. Méghozzá most. Ha valamit megtanultam már a gyerek tizenéveinek elején, az az, hogy bizonyos területeken hallgatnom kell rá. Az anyai szeretetmegnyilvánulások kontroll nélküli ráömlesztésének vége. Mostanában ő diktál: amikor egyedül akar lenni, egyedül hagyom, ha nem akar beszélgetni, csöndben maradok, de ha figyelemre van szüksége, akkor igyekszem figyelni és meghallgatni, amikor kiborítja az élet, és a maga kamaszos módján jelzi, hogy átmenetileg visszamenne gyerekbe, akkor megölelgetem, megsimogatom.

Igyekszünk jól szeretni őt. Ezzel eltelik a délutánunk. Megint nem futottam. Nem baj. Holnap is van nap.

Szerda

6:30

Arra ébredek, hogy megjön. Nem részletezem, mert nem rátok tartozik, de a menstruációm első két napja tizenhárom éves korom óta maga a kénköves pokol. Olyankor nincs finomhangolt létezés, a túlélésre fordítom minden életenergiámat. Valahogy átvészelem a szerdát és a csütörtököt. Természetesen futás nélkül.

Péntek

8:30

Mire beérek a szerkesztőségbe, érzem, hogy mérhetetlenül fáradt vagyok. Kívül-belül elhasznált ez a hét. A testem, mint egy csatatér, az agyamat szárazra szívták, és már előre tudom, hogy a hétvégém is nagyjából munkával fog telni, mert hétfőn dupla forgatás lesz, és készülnöm kell. A reggeli kávéval a kezemben kiállok az ablakba, nézem az utca nyüzsgését, és sajnálom magam. Nem kérek érte elnézést, jólesik néha ez is. Hagyom, hogy elöntsön a túlságosan jól ismert érzés: már megint magamra nem maradt időm. Minden és mindenki előbbre való, mint a saját jóllétem… ebben a dagonyában telik el öt perc, de mire elfogy a kávé a bögréből, visszaköltözik belém az optimizmus és elűzi a mártírkodást. Leülök az asztalomhoz, és amíg a csajok beérnek dolgozni, nekiállok a csillió e-mail megválaszolásának a laptopomon. Észrevétlenül telik el a délelőtt.

14:32

Sms Lolától. Elolvasom. Nem hiszek a szememnek. „Futás együtt ma du.?” Gondolkodás nélkül válaszolok neki: „Naná! Alig várom!” „Ok” – írja ő. Amikor a kamasz lelkesedik.

17:45

Kinőtte a tornacipőjét, pedig júniusban még jó volt rá. Gyors válságstáb után rájövök, hogy hát, hiszen ott van a szép új „jin&jang” cipőm, csak ki kell vennem a kocsiból, ahová, khm, kedden bedobtam dobozostul, miután megérkezett. Lola pedig fölveheti a türkizt, amiben ősszel futottam. Maradt benne még néhány kilométer…

Beöltözünk, bemelegítünk (vagyis, bemelegítek, Lola röhög rajtam, ahogy már ebben kiizzadok, és bemelegítést imitál), elindulunk.

Öt perc után minden lépés fáj, a tüdőm sípol, a torkom ég… mintha nem lett volna Nelli, nem tanultam volna meg jól csinálni és (egy kicsit) élvezni a futást, mintha nem lett volna szigetkör, mintha nem történt volna ősszel semmi. A gyerek közben mellettem nagyobb sebességre kapcsol, mondjuk, húsz centivel hosszabb a lába, mint az enyém, így könnyű. Ruganyos, hosszú lépteit csodálom hátulról lihegve. „Megvárlak a parkban”, kiált vissza a válla fölött, és csak nyomokban kárpótol a látvány, hogy az ő feje is kivörösödött tíz perc elteltével.

A Nagyréten utolérem végre, lenyomunk két kört csöndben, ő fut elöl, így legalább nem látja a fejemet. A második kör vége előtt háromszáz méterrel megint rákapcsol, és vörös fejjel, de rendkívül elegánsan elszökell a padig a hosszú lábain. „Azanyjaúristenit” neki! Onnan figyeli a befutómat.

Összeszedem magam. Néhány ütemre lehunyom a szemem. És eszembe jutnak az őszi edzéseink, a kilátástalanság, a szenvedés az elején, a vissza-visszatérő „nemakarom” érzés, aztán felismerés, hogy már zajlik az átmenet, hogy valami történik a testemben és a fejemben, ami nemcsak lehetővé, hanem hosszú percekre élvezhetővé is tesz egy mozgásformát, amiről szentül meg voltam győződve, hogy semmilyen körülmények között nem nekem való.

Végül pedig az első (és azóta is egyetlen) szigetköröm eufóriája, a büszkeség, hogy megcsináltam valamit, amiért három hónappal azelőtt egy lyukas garast sem adtam volna.

És akkor, ott, azon a fülledt július eleji péntek délutánon, kamasz gyerekem vizsgáló tekintete által kísérve, lángvörös fejjel, lihegve, szinte mászva, de végre valahára újra mosolyogtam. Futás közben.

D. Tóth Kriszta

 A képek a szerző tulajdonában vannak