Szabó Imola Julianna: A második esély
Szabó Imola Julianna sokszor írt már nálunk arról, hogyan teremtett második esélyt elhagyott állatok számára. Most épp rehabilitációs trénerképzésre jár, ahol menhelyen élő kutyáknak próbálja visszaadni az emberek iránti bizalmat. Ez az írása nem csupán kiszolgáltatott kutyákról szól, hanem sokkal inkább rólunk, emberekről.
–
Számtalanszor előfordul, hogy valami nem sikerül elsőre
Hiába szeretnénk, hiába küzdünk és hiába harcolunk, néha mégis elbukunk. Sokan nem az első házasságunkban őszülünk meg, nem az első munkahelyünkről megyünk nyugdíjba, és nem az első álmunkból lesz valóság.
Mégis olyan, mintha szégyenteljes volna az újrakezdés. Mintha lenne egy fanyar félmosoly a társadalom részéről azokkal szemben, akiknek nem jött össze az a valami. Például ha bevalljuk, hogy elváltunk, mentett kutyánk vagy lovunk van, és használt ruhákban járunk. Pedig…
Én mélyen bízom a második esélyben
Hiszek az útban, amit addigra megjártunk, reménykedem a tapasztalatban, és hiszek a változásban is. A nyitottságban, ami olykor talán naivitásnak tűnik, de még mindig jobb a félelemnél. Ez talán egy másik nézőpont, egy új fénytörés, amin keresztül más színeket és alakokat képes mutatni a külvilág.
A második esély lehetőség a szerelemre, a nyugalomra, a kalandra vagy a tanulásra.
A fogyasztói társadalom predesztinál minket az „eldobhatóságra”, ezért nehezen tudunk kitörni ebből a rutinból.
Sokszor nincs idő a valódi első kapcsolódásra, a másodikra pedig már szinte gondolni sem merünk.
Második szakma? Pályamódosítás? Miért fektettünk akkor annyi évet és energiát az elsőbe? Nem késő? Vagy nincs túl korán? Megengedhetjük-e magunknak, hogy ne biztos alapokra építsünk egy ködös és elképzelt jövőt? Annyiszor félünk elengedni a korlátot a lépcsőn.
Második esély a tárgyaknak
Szeretem a használt ruhákat. Nagyon régóta nem vettem már újat. Ebben persze van egyfajta környezettudatosság is, de legfőképp a titkos örömöt jelenti. Amikor Anna barátnőm már megunt ruháit viselhetem, ő is mindig eszembe jut. Lesz egyfajta jelenléte. Hallom olykor a fáradt reggeleken a nevetését. Vagy Tünde barátnőm földszínű blúzában mindig elönt a nyugalom.
A tárgyaknak történetük van. A gyerekruhák is milyen sokat tudnának mesélni a fiókban átnőtt hónapokról vagy a dinnyefoltos nyarakról. Hány kétéves maszatos kezeit ismerik már, amikor a legkisebbre még mindig jók lesznek egy kerti játékhoz…
A turkálóban talált ruhák igazi kincsek, amik fénykorukban olykor vagyonokat értek.
A figyelem, a szerencse és a türelem lenne a titka egy második esélynek?
Nem tudom. De mérhetetlen izgalommal keresem a régi, felújítandó és elhagyott bútordarabokat is. Nem vagyok túl ügyes ebben, de más lesz a viszonyom hozzájuk, ha új esélyt adok nekik az otthonunkban.
A szépség egy ideál, és rajongásig hajszoljuk, de valójában a divaton és a konvenciókon kívül van bármi támpontunk arra, hogy miért ítélünk szépnek egy adott korban valamit? Az öregedéstől való félelmünknek nem ez volna az alapja? A látszat iránti igényünknek nem ez lehet a gyökere? A rettegésnek, hogy kifutunk „a lejárati időnkből”, amelyben még csinosak és kívánatosak voltunk?
És a végén majd ott állunk, mert nem kellünk senkinek, talán még saját magunknak se?
Egy ideje rengeteg második esélyre váró kutyával foglalkozom
Tanulok tőlük. De leginkább az emberekről szerzek tudást általuk. Félelmetes szembesülni azzal, hogy hányféleképpen tudunk bántani, hazudni, elhagyni egy másik élőlényt, felbontani az eskünket, kihasználni egy másik élet tehetségét és tehetetlenségét. Aztán ott marad egy élet, amelyik már nem cuki, nem használható, és olykor már nem is szép.
Nagyon ritkán kapnak ezek az állatok valódi második esélyt. Nem tudom, hogy az alázat hiánya, a kényelem, az idő, vagy az anyagi nehézségek okozzák, de sokszor másoknak és magunknak sem tudjuk megadni, amire annyira vágyunk.
A lovak túl sokáig élnek ahhoz, hogy csupán egyetlen gazdájuk legyen.
Rengetegen úgy választanak kutyát, hogy alig ismerik a fajta specifikációit, aztán csalódottságukban inkább eldobják őket.
A macskák minden bokorban felbukkannak, ha az egyik eltűnik, „majd jön egy másik”.
A drága ruhák megkopnak, vagy fél év múlva már nincs semmi értékük.
A bútorok nem időtállók, karcosak és stílustalanok lesznek, akár havonta is lecserélhetők.
De mi lesz velük?
És mi lesz velünk?
Jó esetben kapunk egy második esélyt. Elkezdődik egy új történet. Új szerelem, új házasság, új gazdi, új barát, új otthon…
Akkor már rajtunk múlik, hogy az elsőnél mit tanultunk, és mennyire élünk ezzel a tapasztalattal. De lehetőséget teremteni már önmagában is szép gesztus. Esélyt adni másnak. Esélyt adni magunknak.
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Yana Iskayeva
