–

Amikor a kisfiamat szültem, egyedül voltam. Nem voltam képben, fogalmam sem volt, mit csinálnak velem, arról meg végképp, hogy mik a jogaim, sőt, jogaink. Meg is lett az eredménye, erőszakos beavatkozások sorozata, trauma, írtam erről már nem is egyszer. Így a következő várandósságomnál úgy döntöttem, a lehető legideálisabb körülmények között szeretném világra hozni a gyerekemet. A császármetszés után hüvelyi úton, a legháborítatlanabb módon, ahogy a kórházban csak lehetséges, mivel császáros előzménnyel otthon szülni nem legális, pedig a bizalmam nem kicsit rendült meg az első szülésem során.

Ekkor került képbe a dúla.

Na, de ki is az a dúla? 

Görögül a „doula” szó azt jelenti, „valakinek a segítségére lenni”. A dúla magyarul, az „asszonytársi segítő”. A dúla támasz, az a támogatás, amire szükséged van. Nem végez beavatkozást, nem hoz döntést helyetted. Nem összekeverendő a bábával, aki segít világra hozni a kisbabád, ő nem egészségügyi végzettséggel rendelkező személy.

Ahhoz, hogy dúla legyen valaki, a legtöbb helyen (nem mindenhol) elvárás a saját tapasztalat, magyarul, hogy maga is édesanya legyen. De ez nem csupán egy mondvacsinált hobbimunka, intenzív képzések után papír is igazolja, hogy aki elvégezte, szüléskísérői tevékenységet folytathat.

Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

Féltem a szüléstől a kínzó emlékek után. Valahol mélyen tudtam, hogy elkerüljük a műtőt, mégis komoly lelki folyamaton kellett végigmennem, amin a dúlám a lehető leggyengédebb módon végigvezetett.

A dúla tulajdonképpen egy barátnő, egy pszichológus és egy szülésznő keveréke.

A dúlám ismerte a klinikát (máshol szültem, mint először), tudta, mi a protokoll, mik a sarkalatos pontok, ha az ember nem akar beavatkozást. A választott orvosom mellé ajánlott szülésznőket, tájékoztatott, hogy nem árt, ha ilyen területen is bebiztosítom magam. Én bizonytalan voltam, mert sok irányból ért kritika, azt vágták a fejemhez: „Minek ez a cécó, miért kell egy hadsereg? Nem elég a dúla, az orvos, a férjem, minek kell még szülésznőt is választani?”.

A dúlám sokat beszélgetett velem erről, így sikerült felismernem, hogy ki kell lépnem a megfelelni akarásból. Én fogok szülni, nem pedig más, és amitől én biztonságban érzem magam, abból ne engedjek. A segítségével találtam egy csodálatos szülésznőt, aki támogató volt.

Felkészítés a szülésre

A szülés közeledtével egyre több volt a teendő. A dúla ráadásul segített a férjemnek is, felkészítette, mik lesznek a szülőszobán (az előző császár miatt volt mit behoznia), mi várható, miben és hogyan tud majd segíteni, mik azok a pontok, ahol érdemes helyettem is résen lennie, hogy semmiképp ne sérüljenek a jogaink.

Amikor elkezdődött a vajúdásom korai szakasza, napokkal a konkrét szülés előtt, hajnalban is telefonáltunk, érdeklődött, hogy érzem magam.

Biztatott, hogy hallgassak a megérzéseimre, engedjem el a görcsöket, felejtsem el, hogyan fog megszületni a pici, ne terheljem magunkat a „gyógyító szülés” elvárásával.

Aztán már majdnem egy hét is eltelt, és valahogy ő tapintott rá, miért nem akar ez a szülés rendesen beindulni. Megtaláltuk a párhuzamot. Az első szülésemet végigkísérte a motívum, hogy „vajon szülök-e már?”. A kórházban végig ezt mantrázták, hogy „nem szülök, ez nem szülés”. A napokig tartó látens vajúdás előhozta a bizonytalanságot, ami kezdett vészesen emlékeztetni az első élményre, és ez pszichésen nem lendítette előre a folyamatot. A dúlám javaslatára írtam egy levelet a babának, ami arról szólt, hogy akkor és úgy fog megszületni, ahogy neki a legjobb.

Nem siettettem, nem féltem már, tudtam, hogy minden rendben lesz. Ő egy másik baba, ez egy másik szülés, én is más vagyok már. Két nappal a levél megírása után fel is olvastam hangosan. Másnap reggel már nem volt kérdés, hogy szülési fájásaim vannak. Akkor már nem koncentráltam, hogy befelé figyeljek, nehogy elmúljanak a fájások, nem féltem, hogy abbamaradnak. Magabiztosan tettem az aznapi dolgaim, elhoztam a kisfiam az oviból, nyolcpercenként meg-megálltam, és nagyokat lélegeztem.

A szülés

Amikor éjszaka áthívtuk a dúlám, leguggolt hozzám, és azt mondta: „jól van, minden rendben lesz, szép fájásaid vannak”, és tudtam, igazat mond, minden rendben lesz. Még édesanyámra is jutott gyógyító energiája, megölelte, és elmondta neki, hogy vigyázni fog rám.

A betegfelvételnél nem lehetett velem, de még akkor is küldte a bátorító sms-eket: hogy mit mondjak, mit tegyek, és így minél hamarabb a vajúdószobába kerülhessünk.

Amikor végre magunkra maradtunk, sírtam. A felvétel közben előjöttek a képek az előző szülésből, lett egy kisebb pánikrohamom, amikor durván kézzel megvizsgáltak, az amnioszkópiánál az ájulás kerülgetett (anno, azzal tágítottak erőszakosan).

A dúlám megengedte, hogy kisírjam magam, aztán elmondta, hogy most már minden rendben lesz, senki nem érhet hozzám, vigyázni fognak rám, mindent szuperül csinálok.

Bekente a hasam illóolaj-keverékkel, és a fájások idején forró borogatást kaptam, ami csodálatos volt. Berakott egy szülőszéket a zuhany alá, csorgatta a vizet a hasamra. A férjemmel is fantasztikus összhangban voltak. Harmónia volt, béke és szeretet. Nem beszéltünk. A férjemre támaszkodtam, teljesen befelé tudtam figyelni, Zsófi borogatott és figyelt, időnként megitatott, és a számba tett pár szőlőcukrot.

Aztán amikor elment a magzatvíz, ami picit meconiumos volt (magzatszurok), akkor a szülésznővel együtt megnyugtatott, hogy ha emiatt az orvosom előhozza majd az oxytocin témáját, ami felerősíti a méhösszehúzódásokat, meg lehet beszélni vele, hogy csakis indokolt esetben adjon bármit. A szülésznőm szerint ugyanis teljesen tolerálható, friss meconium volt a magzatvízben. Aztán szépen elkezdtem tágulni, a szívhang is rendben volt, haladtunk előre. Az sem ért váratlanul, amikor az orvosom megemlítette az oxytocin lehetőségét, de ő sem forszírozta, mert látta, hogy minden rendben megy, rá szinte nem is volt szükség. Semmilyen fájdalomcsillapítást nem kaptam a borogatáson kívül.

Béke volt. Biztonságban éreztem magam. Csak az elengedésre kellett koncentrálnom, és ennek a feltételeit abszolút a dúlám jelenléte teremtette meg. Mindenki tette a dolgát. Ő volt a szemünk, a lelkünk, a fájdalmunk, az eszünk.

Amikor a borogatás már nem esett jól, azonnal megmasszírozott, de amikor eljött az a bizonyos pont, már csak hallgatott és itatott, adogatta a szőlőcukrokat. 

A kitolás idején ordítottam, mint a sakál. Két fájás között, ami igencsak rövidke idő volt, emlékeztetett, hogy a szülési tervben választott kitolási pózt írtam, a szülésznő is támogatott, de én valamiért ki akartam menni a szülőágyra. A kitolásnál a dúla félreállt, de mindvégig éreztem, hogy ott van, együtt lélegzik velem.

Amikor Lenke Róza megszületett, akkora katarzis volt mindenki számára a szülőszobán, hogy zenei aláfestéssel sem lehetett volna grandiózusabb. Aztán hirtelen rosszul lettem, sok vért vesztettem, ekkor a dúla elkezdte nyomni belém a tubusos gyümölcsleveit, hogy ne ájuljak el. Végül kaptam infúziót, és ő végig ott volt, ismételgette, hogy „megcsináltam, sikerült, megszültem a kislányom, megnyugodhatok”.

Talán nem is a vérveszteség miatt lettem rosszul, hanem azért, mert annyira ordítottam, minden trauma, fájdalom és szenvedés egyszerre szabadult ki a torkomból, az elemi erő és az ősfájdalom üvöltése özönlött ki a belőlem. A varrás hosszú és kemény volt (mert a kislányom szinte kirobbant, volt szakadás, repedés, vágás), de a hangulat felszabadult és békés volt. Utána nem maradt más, csak a csend. A dúla felkészített minket arra is, hogy visszautasíthatjuk a méricskélést, fürdetést, ragaszkodhatunk az aranyórához, (az első zavartalanul, beavatkozások nélküli együtt töltött órát nevezik így) ami annyira jól sikerült, hogy 12 óra után vitték csak el megmérni, és nem fürdették meg, csak picit megtörölgették.

A dúla várt még, meggyőződött róla, hogy jól vagyunk, aztán csendben összepakolta a kis gurulós bőröndjét, megölelt, nem is mondott semmit, a szeme beszélt helyette, megölelte a férjem és hazament.

A dúla a szülés után is gondoskodik a kismamájáról

Ha igény van rá, meglátogat, segít takarítani, leviszi a szemetet, főz egy levest, tisztába teszi a babát, amíg az anyuka lezuhanyzik, vagy ad zsepit, ha a szülés utáni bőgőmasina elindul benne, vagy csak beszélget. Hat hét után pedig jön a búcsúzás. Legalábbis, ami a „hivatalos” viszonyt illeti. Mi, a dúlánkkal, nevezetesen Zsófival azóta is tartjuk a kapcsolatot. A biztatására megírtam a tapasztalataimat a klinika igazgatójának az észrevételeimmel együtt, amit az igazgató kedvesen meg is köszönt, pedig kritika is volt benne. Mélyen tisztelem Zsófit azért, hogy ennyire a szívén viseli, hogy a szülészeteken minél emberségesebb bánásmódban részesüljenek a babák és a mamák, csakis szakmailag megalapozott  beavatkozások történjenek, ne csorbuljon senki joga, méltósága, és igen, az anyák visszajelzésein rengeteg múlhat.

A kislányom születése nagy hatással volt Zsófira is. Számára is sokat adott a terhességem időszaka, a felkészülés, a szülés maga, mert jó kis komplex lelki folyamat volt.

Soha nem lehetek neki eléggé hálás. Az anyagiakat nem teregetem ki, de annyit mondhatok, hogy az, amit tőle kaptunk, pénzben nem kifejezhető érték. Ráadásul még egy meglepetést is kaptam. Titokban videót készített a pillanatról, amikor Lenke Róza megszületett, amin azóta is zokogok, ha megnézem. Zsófi pontosan tudta, hogy lemaradtam a kisfiam születéséről. Kiemelték, és szó nélkül elvitték, nem is láthattam. Nincs meg a pillanat, hiába voltam ébren, hiába nem működött a fájdalomcsillapítás, és éreztem minden rohadt fogót és csipeszt, egyszerűen nincs meg az a pillanat, hogy „eddig bent volt, most meg kint, itt van, ő az”. Hát, most megéltem a pillanatot. És ő megörökítette.

Bárcsak minden szülő nőnek megadathatna ez a támogatás, bárcsak minden apa mellett lenne egy ilyen jó tündér, aki segít neki nem elveszni a szülőszobán, bárcsak minden baba jogára vigyázhatna egy dúla. Aki nem dönt helyetted, nem szól bele semmibe. Felkészít. Megkérdez, mit szeretnél. És elkísér az úton, pont úgy, ahogy az neked és a családodnak a legjobb.

Ma Magyarországon – a mindennapos szülészeti erőszak miatt – kiemelten fontos és sorsdöntő jelentőségű egy dúla jelenléte. Sajnos sok helyre nem engedik be őket, de a felvilágosultabb szülészeteken kifejezetten örülnek nekik, mert ahol dúla van, ott kevesebb a gond. Jobb helyeken a szülésznők nem riválisként, hanem partnerként tekintenek rájuk, sőt, az orvosok is. Az én csapatom fantasztikus négyesfogat volt. A férjem, a szülésznőm, az orvosom és Zsófi. (Mindegyikükhöz tudnék „szerelmeslevelet” írni, az orvosomnak már írtam is.)

Ha tehetném, minden szülni készülő nőnek receptre írnék fel egy Zsófit. Visszahozza a régen elfeledett női egységet, a sisterhood csodáját. Hogy a szülés ne társadalmi feladat legyen, egy strigula a népességszámlálón, ne egy tenyészállat legyél a szülészeti futószalagon. Mert életet adni: csoda, a legnagyobb csoda a világon. És a dúla segít, hogy ebben senki ne bizonytalaníthasson el.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Tetra Images - Mike Kemp