–

Nem tudom, és nem is akarom elfelejteni azt a nyarat

2015. augusztus 31-én, egy nappal az évnyitó előtt, este hatkor még a Keleti pályaudvaron álltam, körülvéve rengeteg menekülttel. Osztottam már ott ételt, kísérgettem csoportokat egyik pályaudvarról a másikra, rajzoltam a gyerekekkel, labdáztunk. Nem csináltam semmi különöset, hiszen csak segíteni kellett vagy épp játszani.

Kimentem, mert szükség volt a segítségemre. Nem számított, hogy valaki magyar, francia, török, szír vagy kazah. Nem számított, hogy én mit gondoltam, hogy megijesztett-e a sok külsődleges különbség, hogy mit szóltam – középosztálybeli családból származóként – a bűzhöz, ami ott megcsapott a rengeteg mosdatlan ember miatt. Nem számított, hogy nekem kényelmes-e, hogy a betonon ültem a gyerekekkel… mert

azóta is hálát adok mindennap azért, hogy nekem nem kellett ott aludnom.

Nehéz helyzetek az életemben

Sokszor kérdezik, amikor munkát keresek, hogy milyen olyan helyzet volt az életemben, ahol problémákat kellett megoldanom. Kedvesen azt felelem, hogy „a külföldre költözés”, pedig voltak ennél sokkal nagyobb gondok is. De azt nem lehet elmondani ilyenkor, hogy egyszer találtam a menekültválság idején egy gyereket a Keletiben, aki legalább három napja ült ott, és – mint kiderült – naponta csak egyszer jutott ételhez, miközben csak el akart jutni Fótra, de mivel egy magyar nyelvű papírt kapott, nem tudta, mihez kezdjen vele. Természetesen útbaigazítottam.

Azt sem mondhatom el, hogy két tizenéves lánynak kellett koordinálnia a Keletiből a Nyugatiba tizenkét menekültet, aztán felcipelni az induló vonatukra tíz liter vizet és egy csomó almát. És az egyik lány én voltam.

Hogy milyen kommunikációs kompetenciáim vannak?

Például el tudom magyarázni egy tizenöt éves menekültnek, aki szintén család nélkül jött el Európába, hogy miért kezdte el egy magyar szidni őt, és miért akarta hazaküldeni az országába, miközben azt mondta neki, hogy „Te csak a pénzért jöttél ide”.

De nyilván ezt sem mondhatom.

Nem mondom azt, hogy én hős voltam

Rengetegen voltunk még ott. Naponta változtak az arcok, akik segítettek. Ha valami nagyon megmutatta, hogy tudunk mi segíteni, és befogadni másokat, akkor ez egy ilyen helyzet volt. Persze ugyanez bizonyította azt is, hogy a társadalom másik része mennyire képtelen volt erre.

Nem akarok „sorosozni”, nem akarok a mai magyar menekültpolitikáról beszélni. De valami egészen másról szeretnék beszámolni, aminek szemtanúja vagyok lassan három éve.

Mindenki, aki közelről is találkozott a menekültekkel, azt kívánta, hogy bárcsak tudhatná, mi történt velük, merre mentek tovább.

Különösen igaz ez a gyerekekre, akikkel játszottam, és akik a családjukkal tovább álltak, vagy a kísérő nélküli kiskorúakra, akik maguk vágtak neki egy újabb útnak Németország felé (vagy kerültek Fótra – ahová a kísérő nélküli fiatalkorúakat vitték – a szerk.). Nekem ebből a szempontból az a kiváltságos helyzet jutott. Hasan és én továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Hasan és én

A mi történetünk 2015. augusztus 31-én kezdődött. Egy nappal az évnyitó előtt este hétig a Keletiben voltam. Életem legboldogabb napját éltem át. Nem tudom, hogy a meleg, a sok gyerek, az apró gesztusok, amiket kaptam tőlük, vagy valami más volt, ami különlegessé tette. Még mindig emlékszem a mozdulatokra, ahogy álltam a tűző napon, majd egyszer csak az egyik nyolc év körüli gyerek behúzott a napról, hogy ne égjek le labdázás közben.

Emlékszem arra, hogy a gyerekek a frissen ajándékba kapott csokit is megosztották velem,

és arra, ahogy egy srác gitározott, majd több kislánnyal táncolni kezdtünk. Sok férfi állt körülöttem, ők is csak táncoltak és mosolyogtak. És akkor Hasan felém nyújtotta a kezét, hogy felkérjen. Iszonyú komplikált tánclépéseket mutatott, nyilván nem ment, de nem is ez volt a lényeg. Semmi közöm a tánchoz. De minden más – akkor átélt dologhoz igen.

Hasan annyi idős, mint én

Tehát szinte gyerekként, 17 évesen érkezett Magyarországra, és került tovább Németországba. Szír menekült, aki a családja nélkül vágott neki az útnak, és amikor megérkezett a német menekülttáborba, felvillant a jel a Facebookon, ismerősnek jelölt vissza. Rengeteg dologról számol be azóta is.

Beszélünk mi mindenről, mi történik velem, hogy megy az egyetem, a beilleszkedés, hiszen én is külföldre költöztem, hogy megy az ő munkája, a nyelvtanulás, ki milyen sorozatokat néz. Egyszer (hogy bemutassam, mennyire nem voltam képben egy menekült helyzetével) azt mondta, hogy Svédországba akar menni. Megkérdeztem, hogy mégis hogyan. Azt válaszolta, hogy úszva, én pedig fél percig rettegve ültem, hogy oké, egyszer már áthajózott egy tengeren meg minden, de azért átúszni, az teljesen más. Aztán felvillant a chatablak: „just kidding”. (Csak viccelek.)

Mondja ezt úgy, hogy hátra kellett hagynia a családját, a barátait, és egy teljesen új életet kell felépítenie, több ezer kilométerre a hazájától.

Az útról nem sokat beszél, annál inkább a családjáról, akik Szíriában próbálják meg átvészelni a háborút.

Az édesanyja aggódik érte, az apja sokáig beteg volt, miközben az egész család megélhetése is tőle függ, de bíznak abban, hogy neki jó itt, és Hasan pedig abban, hogy egyszer visszatérhet hozzájuk.

Szóval Hasan menekült. Dolgozik. Tanulja a nyelvet. Hogy miért fontos ezt így kiemelni? Mert ilyen is van. Mert nem csupán „a kultúránkat elvevő, asszonyainkat meggyalázó rémálombeli menekültek” léteznek. Hanem olyanok is, akik idejöttek egy olyan jövőért, ami egyáltalán nem adatott meg nekik máshol.

Mert én is külföldön vagyok. Egy olyan jövőért, ami nem adatik meg a hazámban.

Amiért leginkább fontos erről beszélni, az az, hogy emberek vagyunk, és bármikor kerülhetünk hasonló helyzetbe, bárhonnan is jövünk. Ha valamit fontos megérteni ebből az egész menekültes riogatásból, az pedig az, hogy mindenki megérdemel egy esélyt az újrakezdésre.

 Szalai Rebeka

A kép közepén vendégszerzőnk látható. Fotó: Edd Carlile