–

Rossz gyerek – rossz tanuló?

Úgynevezett „deviáns gyerek” voltam. Az alsó tagozatban még nem határozta meg a tanulmányi eredményeimet a viselkedésem, mert a tanítóim szoros védőhálót vontak körém. Oké, simán betelt az ellenőrzőm az év vége előtt a különböző figyelmeztetésekkel és rovókkal, de miután gond nélkül teljesítettem az elvárásokat, és négyesnél rosszabb jegyet soha nem vittem haza, ezért mindig elmondták rólam: „Mennyire jó eszem van, csak lusta vagyok, és égetnivalóan rossz kölyök.” És én ebből igyekeztem csupán annyit meghallani, hogy „jó eszem van”. Bár soha nem értettem, miért címkéznek állandóan. Egy cseppet sem voltam lusta, de kétségtelenül csak azt tanultam meg, ami érdekelt. A matematika nem tartozott ezek közé, mégis simán elevickéltem egy erős négyessel, viszont nagyjából éjjel-nappal olvastam. Igen, éjjel is a takaró alatt. A Google helyett az elemlámpa volt a barátom. 

Deviancia és/vagy tehetség?

Vekerdy Tamás szerint: „A tehetség deviáns, ezt a leghatározottabban állíthatom.” Az iskolai órák többségét masszív unalomban töltöttem, és aki unatkozik, az, ugye, mindenféle mást csinál, hiszen nem figyel oda. Én például többnyire verseket írtam, vagy olvastam a pad alatt. Volt olyan tanárom, akit ez nem zavart, és megoldotta a helyzetet. Például úgy, hogy velem olvastatta föl az osztálynak a tankönyvből azokat a részleteket, amelyeket be kellett vágnunk. Fizika- és földrajzórán is ezt a technikát alkalmazta két szeretett tanárom.

Miután hangosan, artikuláltan olvastam, ezért ők közben pihentek, a többiek meg tőlem szívesebben hallgatták a tudnivalókat, ezért jobban figyeltek. Én pedig – ha akartam, ha nem – megjegyeztem a legfontosabbakat, hiszen a hangos olvasás közben mindig értelmeztem is az információkat.

Így mindenki jól járt. Ennyire egyszerűen megoldották a devianciát. Tehetségesen olvastam szövegeket, ők pedig kiaknázták ezt, egyben a problematikus viselkedésemet is megelőzték azzal, hogy érdekeltté tettek az órák menetében.

Versek, könyvek és szamárpad

Szinte minden versmondó versenyt megnyertem, és minden évben dicséretet kaptam magyarból meg nyelvtanból. A szünetekben többnyire a könyvtárba rohantam, hogy valami jó könyvre tegyek szert. Fölső tagozatban már tényleg semmi más nem érdekelt a könyveken meg a verseken kívül. A poroszos nevelésnek „köszönhetően” elég hamar a szamárpadban találtam magam. Nem minden órán, de törin mindig. Kifejezetten pikkelt rám a tanárnő. Mielőtt a szamárpadba kerültem, előfordult, hogy én súgtam meg a barátnőmnek a válaszokat, ő ötöst kapott, én meg hármast. Pedig a válaszok ugyanazok voltak. Irtózatosan bántotta az igazságérzetemet ez a nyilvánvaló kivételezés, és hangot is adtam neki. A jutalmam az volt, hogy a következő dolgozatomra már csak kettest kaptam.

Jó gyerek – rossz tanuló?

Szinte elképzelhetetlen volt a szocializmusban, hogy az úgynevezett „jó gyerekek” rossz jegyet kapjanak. Ahogy az is, hogy a „rossz gyereknek” elkönyveltek jobb jegyet kapjanak, mint a „jók”. Ezt példázza a fönti eset is. A töritanár óráin valóban mindent elkövettem, hogy megfelelhessek a „rossz gyerek” címkének, de épp így volt ez fordítva is. Földrajzon, fizikán és oroszon soha nem kellett engem fegyelmezni, akkor sem, ha alapvetően nem érdekeltek a tárgyak. Mert kedveltem a tanáraimat, bíztam bennük, tiszteltem őket. Hiszen ők is ugyanígy viselkedtek velem.

Egy nagyon fontos leckét megtanultam az iskolában: a „legrosszabb” gyerek is jó akar lenni, ha jónak látják.

Fontosak a tanulmányi eredmények?

Ma már három gyerekem van, és néhány tanárom masszív véleményével szemben, miszerint „belőled soha nem lesz ember!”, mégis egész normális lettem.

A gyerekeim nagyon különböznek egymástól. A legnagyobbnak a legnehezebb az iskolában teljesítenie: diszkalkuliás, diszgráfiás és diszlexiás. Másodikos volt, amikor kiderült, hogy a látása sincs rendben, és agyfélteke-dominanciazavara van. Ehhez társult a figyelemzavar, aminek következtében a hallása is szelektív volt. Végeztek nála különféle méréseket, elképesztő eredményeket kaptunk: a hallott dolgok maximum hatvan százaléka jutott el hozzá.

Két évig gyakorlatilag vakon és süketen ült az iskolában, és irtózatosan hülyének érezte magát, miközben az intelligenciaszintje sokkal magasabb volt az átlagnál.

Nagyon nehéz volt őt visszahozni ebből a „süketségből és vakságból”. Rengeteg fejlesztést kapott, ma sem mondhatnánk, hogy nincsenek gondjai, különösen a nyelvtanulás megy neki nehezen. De hát, baromira nehezített számára a pálya. Viszont úgy rajzol, és olyan (slam) szövegeket ír, amelyek arra engednek következtetni, hogy jókora tehetsége van mindkettőhöz. Én soha nem kértem rajta számon, hogy jó tanuló-e. Egyszerűen nem érdekelt, milyen jegyei vannak. Mert tudom, hogy ez számára nem értékmérő, ő egy másik mértékben értékelhető, ahol a jegyek semmit nem jelentenek.

A középső gyerekem az ország egyik legjobb gimnáziumába jár, és a legkisebb gond nélkül felel ötösre akár kémiából és biológiából is, miközben kifejezetten humán érdeklődésű. Tizennégy évesen amerikai sorozatokat néz, és angol regényeket olvas eredetiben. Ő is elképesztően jól rajzol, és a szövegek iránt szintén van affinitása. Nincs közöttük rangsor, semmivel nem értékeljük magasabbra az ő kitűnő eredményeit, ahogy a testvére bukdácsolásait sem tekintjük tragédiának. 

A legkisebb (nem meglepő módon) grafikus akar lenni. Nemcsak a család gondolja azt, hogy tehetséges, hanem a szakemberek is. Neki semmi gondja nincs a tanulással. Teljesíti, amit kell.

Nem címkézzük őket. Nincs olyan nálunk, hogy „jó gyerek” vagy „rossz gyerek”. Ők egyszerűen csak gyerekek. Az egyik ilyen, a másik olyan, a harmadik meg amolyan. Szeretjük és támogatjuk őket. A gyökereket megkapták, a szárnyaikat most próbálgatják. Ez a legtöbb, amit adhatunk nekik.

Both Gabi

Ha érdekel, mit gondol a szakember a különféle címkék és diagnózisok hasznosságáról vagy épp öncélúságáról, olvasd el a HVG Pszichológia extra cikkét ITT!

Kiemelt képünk illusztráció