Magyarország már csak B opció sok otthon élő barátunk számára

–

A koronavírus lecsengése után, 2022 elején költöztünk a párommal Írországba, többévnyi tervezgetést követően. Az eredeti ötlet szerint Berlinbe mentünk volna, ám a világjárvány megálljt parancsolt a korai lelkesedésünknek, majd miután kijöttünk meglátogatni Írországban élő barátainkat, nemcsak sok élménnyel lettünk gazdagabbak, hanem azzal a megérzéssel is, hogy talán a szigetország jobb választás lenne számunkra.

Tavaly április elején, vagyis három külföldön töltött hónap után, teljesen magától értetődő volt, hogy elmegyünk Dublinba szavazni. Bíztam a változásban, reménytelien indultam a nagykövetségre, úgy gondolom, másképp nem is lett volna értelme. Úgy tartottam, ez a választás nemcsak a következő négy évről szól, hanem az elmúlt négyről is, ha már nem is élek otthon, minden jogom megvan hozzá, hogy kifejezzem véleményem az otthoni politikai helyzetről.

Talán csak 2018-ban éreztem akkora keserűséget, mint a tavalyi választás estéjén, amikor kiderültek az eredmények. Elérkeztünk a Rubiconhoz: ha ennyi sem volt elég a magyarok többségének, hogy kinyissák a szemüket, aligha várható, hogy a jövőben bármikor is változás állhat be a magyar politikai rendszerben.

Semmit nem tettünk a választástól függővé abban a tekintetben, hogy

sem előtte, sem most nem tervezzük a visszaköltözést. Néhány hónap múlva összeházasodunk, hazatérve pedig egy szürke foltot jelentenénk a magyar jogrendszerben.

Átugrani a szakadékot

A párom a szakmájában kezdett el dolgozni, én először másfél hónapig egy call centeres munkát voltam kénytelen végezni, délutáni műszakban. Amikor a munkaidőt megváltoztatták, és hajnal kettőig kellett volna dolgoznom, felmondtam. Másfél hónapos munkanélküliség után egy nagy írországi céghez kerültem, ahol adminisztratív munkát végzek egy egészségügyi biztosítótársaságnak. Egyik sem álmaim munkája, nehéz újra kezdőnek érezni magam, anyagi és szakmai értelemben egyaránt. 

Míg odahaza újságíróként, majd marketingmenedzserként napi szinten rengeteg emberrel találkoztam, beszéltem, itt a munkám lényegében abból áll, hogy reggel egy Excel-táblázatban megkapom az aznapi feladatsorom, és onnantól kezdve 8 órán át azon dolgozom.

Viszonylag gyakran, három-négy havonta járunk haza, és minden ilyen alkalommal egy kicsit távolabb érezzük magunkat attól, ami otthon fogad. Szokatlan, néhány pillanatban olykor zavaró Budapest arctalan nagysága az ír kisvárosi lét után. 

Már furcsállom, hogy odahaza a buszra felszállva senki nem köszön a buszsofőrnek, és ő sem üdvözli az utasokat, ahogy itt szokás. Rossz nézni, hogy a város tele van feszült, türelmetlen emberekkel. Kellemetlen visszacsöppenni abba a láthatatlanul ránk nehezedő rossz hangulatba, amelyben utolsó budapesti éveim is telhettek, csakhogy akkor még azt hittem erről a mélabús „társról”, hogy a jelenléte teljesen evidens, elkerülhetetlen.

A Cork és Budapest közötti különbség nem csak a méretükből (kisváros kontra főváros) adódik. Itt (de még Dublinban is) az emberek sokkal kedvesebbek, mint otthon, a vendéglátóktól kezdve a fodrászokon át a bolti eladókig. Az írekben van valami belülről fakadó derű és kedvesség, ami odahaza teljes mértékben ismeretlen. Pedig itt is lenne miért szomorkodni, nem véletlenül nincs az íreknek nemzeti ünnepük a Szent Patrik-napot kivéve. Az ír nép a legtöbb ír szívében ketté van hasadva az Ír Köztársaságra és Észak-Írországra, a két állam sebei pedig még nem gyógyultak be, és talán addig erre nincs is esély, míg országhatár húzódik a szigeten.

Más utakon

Egyik budapesti ismerősünk mesélte, hogy miközben a buszon utazott és áltában zenét hallgatott, az előtte ülő nő rászólt, hogy miért vigyorog. Barátunknak fel sem tűnt, hogy mosolyog, nem volt rá különösebb oka, talán az általa hallgatott zene idézett benne elő kellemes emlékeket.

Feldühödött utastársa azonban nem így gondolta: biztos, hogy az ő telefonját bámulja, beleolvasott az üzeneteibe, azon röhög magában. 

Nekem egy egészen másféle emlékezetes buszos élményem van Corkból. Egyszer egy nő elkezdett beszélgetni egy férfival a buszmegállóban. Kis idő múlva a nő, aki azt is elmondta, hogy hatvankilenc éves, az akkor elhunyt, híres melegjogi aktivistáról és komikusról, Paul O’Gradyről kezdett el beszélni. Én természetesen egyből arra gondoltam, hogy a mondata végén elítélően szól majd a férfiról, aki gyakran drag queenként lépett a publikum elé.

A pesszimista magyar énem azonban tévedett: a nyugdíjas hölgy sajnálatát fejezte ki a férfi halála miatt, hozzátéve, hogy mindenkinek mást jelent a normális, mindenkit olyannak kell elfogadni, amilyen, elvégre mennyire unalmas is lenne, ha mindannyian ugyanolyanok lennénk.

Időközben több otthon élő barátunknak is lett kisbabája. Egyikük tudatosan olyan nevet választott, aminek van külföldi megfelelője, sosem lehet tudni, hova fog kerülni a gyerek, két másik ismerősünk pedig arra vár, hogy a gyereke iskoláskorú legyen, mert akkor irány Ausztria.

Úgy tűnik, mintha Magyarország már csak B opció lenne nagyon sok otthon élő barátunk számára.

Vannak persze olyanok is, akik beletörődtek, belesimultak a történésekbe, nem kérdeznek, nem gondolkodnak – csak élni szeretnének, úgy, ahogyan a körülmények engedik.

Szélsebes irány(tévesztés?)

Magyarország szélsebesen halad előre, ez tény, viszont nem feltétlenül abba az irányba, amit oly gyakran hangoztatnak. Innen, Nyugat-Európából nézve ez az egész kicsit olyannak látszik, mint a Covid-karanténok idejében: be kellett zárkóznunk a lakásunkba, tudatosan el kellett szeparálódnunk a családtagjainktól, ismerőseinktől. Beszűkültünk, begubóztunk, talán sokan bele is savanyodtunk a mindennapokba, pedig akkor az emberekben kétségtelenül ott volt a hit, hogy a járványnak vége lesz egyszer. A kérdés csak az, hogy mikor.

A hit most is indokolt lenne, bármennyire nehéz is megtalálni hozzá a belső energiaforrást – pedig minden politikai rendszernek leáldozik egyszer. 

A kérdés inkább az, hogyan fog kinézni akkor a magyar társadalom,

mekkora lesz a szakadék a sokszor, sokféleképpen definiált „mi” és „ők” között.

Vajon mennyien döntenek addigra úgy, hogy vállalva a kockázatot, az anyagi és lelki megterhelést, inkább külföldön próbálnak boldogulni, egymagukban vagy családostul. És legfőképp: vajon a külföldi élet új, minden kezdeti nehézség ellenére is csábító íze után lesz-e még visszaút azoknak, akik korábban már úgy érezték, az ország hátat fordított nekik.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / studio-fi

WMN szerkesztőség