–

Jó, lehet, hogy zabszem van a seggemben, és nem is ritkán. Felpattanok, elegem lesz, el kell mennem innen. Világosan érzem, hogy ha most nem indulok el, vagy nem kezdek el legalább egy utazást szervezni, akkor itt a vége. Felfordulok a szürke aszfalton valahol a Kálvin és a Blaha környékén, torkomra megy a Kiskörút, és megfulladok, a belvárosi levegő kikezdi a hörgőimet, a hírportálok tendenciózus egyhangúsága szétnyomja a fejemet, az idegeimbe kúszik, és megöl a szűk látókörű kicsinyességével. Zavarni kezd, hogy Budapesten mindenki… most mit mondjak, mindenki ugyanúgy néz ki. Kezdjük ott, hogy mindenki fehér. Aztán meg mindenki szemöldöke hasonló. A testek nagy része lomha. Lötyög. Nem a kortól, hanem a zsírtól.

Kéne valami változatosság. Hogy lehetünk mi ennyire egyformák? Magas homlok, tikkadt bőr, szorongó tekintet.

Aztán meg ebben az országban két dolog van, amit gondolni lehet. Az emberek egyet kiválasztanak, azt gondolják. Nem keverik, és a másik tábornak sosincs igaza. A másik oldal mindent mondhat, azt is, hogy kék az ég, abban is hazudik. Vagy téved, tökfilkó, mit tökfilkó, címeres idióta. Nem veszi észre, hogy már régen szürke. Buda vagy Pest, széna vagy szalma, sárga – fekete. Mindegy, hány diplomád van, akkor is. Az országban, de főleg a körúton bennragadva, minden varjú ugyanolyan, egy idő után én magam is varjú leszek. Hiába nyitom föl a laptopot, hiába nézek más csatornákat, hallgatok más rádiókat, nincsenek új gondolataim. Nincs új vágány, nincs új nézőpont. Tőlem sem, és egyébként, úgy látom, nagyon mástól sem, aki itthoni kávézókban, közösségi irodákban, íróasztaloknál rostokol. De ez még csak egy dolog.

Hozzájön még ez az air, a provincializmus és a passzív agresszió örömteli találkozása. Ez a „tudom, amit tudok, és megvan a magamhoz való eszem, anyukám” hozzáállás, amelyik annyit jelent, hogy 1. állatira műveletlen vagyok; 2. akkor is megtalálom a módját, hogy beszóljak valami személyeset. Az utcán, a villamoson, a postán, főként pedig: a kommentszekcióban. Hol máshol? Ott a legjobb. Az okosságnak és építő kritikának álcázott ostoba utálatunkkal fojtogatjuk egymást.

A hátulról beszólással, ami végül soha nem az érvek helyességét érinti, hanem a másik testalkatát. 

Ha kitartok, ha ülök a székemen, és folytatom a munkát, mert muszáj, mert mit csináljak, mert ez az élet, végül úgy érzem, a magyar köszvénytől lassan mozdulni sem fogok tudni. Nem tudom fölemelni a lábamat sem. Minden örökké így marad. Nincs kitörés. De ha nem köszvény, akkor békanyál. Mindnyájan egy békanyálas, hínáros tavacskában úszunk, amit tengernek neveznek a pökhendibbek. A tó, mondjuk, nem tisztul az évek során.

Amikor már fulladozni kezdek, lehúz a hínár ugye, vagy mérgez a levegő, kínoz, akkor kezdem összerakni a hátizsákom. Legkésőbb. Ha röviden is, de elhúzni innen. Toxic. Lehet, hogy vannak jó emberek, de nem segít. Már az sem. 

Nagyjából a reptérre vezető úton kezd felengedni a gyomrom szorítása, tisztul a lélegzetem a varázslatos gyorsforgalmin. Utálom a repteret, utolsó, túlzsúfolt vasútállomás borzasztó légitársaságokkal, de ott már más az ideg is. 

Külföldön aztán, ott, a másik helyen, a messzében, magamba szívom a változást. Felüdülök attól, hogy az emberek legalább másképp idióták. Óriási input, hogy más újságokat olvasnak. Megdöbbentő nézőpontokat találok. Aztán nézem a tengert, példának okáért, ha éppen odamegyek, már egy hete nézem, és olyankor rájövök, hogy igazából bírom, hogy magyar vagyok. Mégiscsak illik hozzám. Nem szól akkorát, mint, mondjuk, „United States, honey”, de különleges.

Magyarnak lenni nem egy fullos ruha, hanem egy testpiercing.

Nem üt nagyot, de kicsit legalább egyedi. Nem könnyű hova tenni. Néha megkérdezik, hogy most akkor Budapest vagy Bukarest? Vagy Pozsony, vagy mi? A tájékozottabbak. Esetleg furán néznek vagy értőn bólintanak, de homályos tekintettel. Fogalmuk sincs, honnan jöhetek. Valami Európa, Eurázsia, ilyesmi. Azt gondolják. De bizonyos helyeken Dél-Amerikára tippelnek (kedvencem!)

Mostanában, mondjuk, ez valamivel kellemetlenebb lett: azt kérdezik, hogy aha, X. Y. politikus országából jövök ezek szerint, ugye? Utálok magyarázkodni, hogy nem.

Ez semmilyen politikusnak nem a saját országa. Lehet, hogy békanyálas, otthonról úgy tűnik, na, igen, de még a békanyál sem az övé!

És ahogy kifújom a levegőt, rájövök, hogy szeretem. Vagy ha nem szeretem, hát legalább értem. Eligazodom otthon. De egyébként, bassza meg, szeretem is. Az apadó Dunát, a száradó napraforgómezőket, a hangosan koldulókat a Ferenciek terén, a sorfalat álló diákokat (őket nagyon), a Vár emlékét, azt, amilyen a felújítás előtt volt, a téren ülő, károgó néniket, a Nagy-Kopaszt, a sáros erdőt, azt a néhány embert, aki akkor is segít másoknak, ha neki is alig van. 

A jó házasság titkának nyomában: „A szeretet folyton változik, néha tűz, néha fa, néha szél”

WMN Life – 2023. március 9. – KC

Ha nagyon hosszan vagyok kint (ehhez hónapok kellenek legalább), már az öregasszony gondolata sem taszít, aki a négyes–hatoson azt üvölti a telefonjába, hogy „rákja van, nem érted?, nem fogod fel?”; vagy az anyuka, aki azt magyarázza a négyéves kisfiának ugyanott, hogy „Anglia? Én nem költözöm a szaros Angliába, ahol folyton esik az eső! De elmegyünk innen, ebből az ótvar országból”; vagy a felszolgálólány, aki elém dobja a zaccal teli kávét másodszorra is, löttyen a tányérra meg az asztalra, és hányavetin azt mondja, „milyen probléma? nálunk mindig is ilyen volt! nem fogom kicserélni! Ezerkétszáz lesz.”

Meghitté válik az otrombaság, kedves bumfordisággá, és attól a szótól, hogy Oktogon, egyenesen ellágyulok. Örömmel jövök haza ilyenkor, és vidáman gyalogolok a kétszázas busz reptéri megállójába, rendületlenül mosolyogva a buszvezetőre, bármilyen gyűlölettel tekint is rám a sűrű szemöldöke mögül. Imádom azt a kis utálkozó ráncát a két szeme között!

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Jose Antonio Maciel

Bendl Vera