„Fáj, húzódik, feszül, viszket, nem bírja a napot, a hideget, a meleget” - egy fiatal rákos nő megindító története

–

Orsolya története négy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor volt 26 éves, fiatal felnőtt nő, aki egy éttermet vezetett, és élvezte az életet. „A jobb mellemben tapintottam ki egy daganatot. Nagy volt. Nem is értem, hogyan, mert folyton vizsgáltam magam. Kiderült, hogy a hónaljamban is volt áttét, meg a nyirokrendszeremben. A CT nem mutatta ki, pedig mindegyik nyirokcsomómban volt rosszindulatú sejt. Kaptam három kemót, aztán megműtöttek. Mindkét oldali melleltávolítás, hat órán át tartott. A bal mellemet is levetettem, mert nem akartam öt év múlva újra ugyanezt végigcsinálni. Kaptam szilikonokat. A szervezetem kilökte a szilikont, így hat hét múlva újra kés alá feküdtem. A bőröm testszerte piros lett, gennyes gyulladások alakultak ki rajtam. A hajam kihullott” – sorolja érzelemmentesen a megpróbáltatásokat. Ha nem mondja, nem veszem észre, hogy nincs melle, a fehér felső teljesen elrejti a hiányát.

„Szerettem a kopaszságom, nem volt vele gond, a fejformám szép, a munkahelyemen kendő nélkül voltam. Varrattam kendőket egy varrónővel” – mondja szinte mosolyogva, kezével végigsimítva dús haján. Aztán jött a feketeleves. „A negyedik kemónál azt éreztem, hogy izomlázam lett, olyan volt, mintha lázas lettem volna, és elnehezedtek a végtagjaim.” Ennek ellenére kaptam még két kezelést – a protokoll szerint.

Sírva kötöttem meg a kendőmet, annyira fájtak az izmaim. De legalább még mindent meg tudtam csinálni.

Az apukám vastagbélrákban halt meg tíz éve, így amikor mentem a kemóra, azt gondoltam, mindent tudok a rákról, hisz évekig láttam ezt a folyamatot. De rá kellett jönnöm, minden más kívülről és belülről. Amikor feküdtem a székben, és kötötték be az infúziót, akkor féltem. Emlékszem, a volt párom elkísért, ott állt az ajtóban. Mondtam neki, hogy »menj el a látóteremből, mert el fogom magam bőgni«. Ő maradni akart, de azt mondtam, hogy nem tudom tartani magam, ha közben látom, úgyhogy az idegtépő, hosszú perceket a váróban töltötte. Nagyon nehéz volt neki is.

Hatórás műtétem volt, mindkét emlőállományt kivették. A CT nem mutatta ki, hogy a nyirokcsomó is érintett volt, pedig mind a tizenkettőben találtak rosszindulatú sejtet.

Mindig elégedetlen voltam a melleimmel, pedig cukik és formásak voltak. Csak akkor szeretném újra megműttetni magam, ha majd nem esik nehezemre, hogy hat hét kimarad a tornából. Ha most kimaradna ennyi egy új cici miatt, abba belehalnék” – mondja.

Utána következett 25 sugárkezelés, amitől sokat aludt. Ez másfél hónapig tartott, közben folyamatosan fájt mindene. Senki nem értette, mitől, és mit kéne csinálni ahhoz, hogy elmúljon. „Időközben elkezdtem gyógytornázni – hozzáteszem, magamtól, mert senki nem mondta meg, mit tegyek. Szeptemberben a párom vette észre, hogy már képtelen vagyok bemászni a kádba. Se zoknit húzni. Se felöltözni. Az izmaim bekötöttek. Rögtön megnézték az autoimmun-rendszeremet, mégis sokáig tartott, mire kitalálták, hogy gyulladásba kerültek az izmaim. Nem lehet tudni, hogy a daganat indukálta-e, a műtét, a kemó, vagy bármi egyéb, de végül magától elmúlt a gyulladás. Jártam akupunktúrára, lovas tornára, Dévény-tornára, mindenre, amire lehetett.

Senki nem tudta sehol, hogy mi ez, én pedig azt hittem, hogy nem élem túl. Közben onkológiai kontrollokra is kellett mennem, és ott legalább minden negatív volt.”

Orsi azt gondolta, túl van a nehezén, a rák letudva és „csak” az izomfájdalmakkal kell megbarátkoznia. De nem.

„2017 februárjában sírva ébredtem, úgy éreztem valami nagyon nem oké. A mellkasomon volt egy kis csomó, amit már a műtét után is éreztem, de azt gondoltam, annyit vizsgáltak, hogy biztos nem rák. Mintát vettek belőle, és kiderült, hogy rosszindulatú. A kezdetek kezdetétől ott van, nem változott a mérete. Elmentem PET-CT-re, és hála istennek nem szórt áttétet, úgyhogy ezt is kivették.“

Majd Balatonalmádiba kezdett járni az izmai miatt egy másik rehabilitációra. Egyre többet bírt, fejlődött. Mindeközben folyamatosan dolgozott, nem maradt otthon egyetlen napra sem. Aztán októberben lement egy helyi edzőterembe, ahol egy crossfit-edzővel kezdett dolgozni. Néhány hónap alatt olyan változásokat értek el, hogy maguk is alig hitték el. A nehéz edzések közben mosolyognak. Ahogy az edző, Bánhidi Orsolya mondaná: „A jókedv, a nevetés mindenek felett!” Mert ő csak ebben hisz, csak ez teszi rendbe a dolgokat.

Végre javul – már nagyon kellett a sikerélmény. A bemerevedett és beszűkült, elsorvadt izmokat most kell feléleszteni. A karjai például derékszögben állnak, nem nyúlnak jobban. „Volt olyan, hogy zokogva jöttem ki edzés után a Cutlerből, annyira fájt. De ez ezzel jár, fájni is fog még nagyon sokszor és sokáig” – mondja lehajtott fejjel.

Hivatalosan „semmi baja”, nincs olyan kórkép, amire rá lehetne húzni a betegségét. „Azt mondták, hogy a daganat is tud ilyen mellékhatást indukálni. Vagy a daganat és a kemó együtt. Közben a bőröm is begyulladt, a felső védőréteg hiányzik róla, nagyon vékony. A kezem és a mellkasom kipirosodott, olyan foltom van, mint egy pingvinnek. Legalább egy patikányi szert vásároltam össze eddig, de ami a legrosszabb, hogy fáj, húzódik, feszül, viszket, nem bírja a napot, a hideget, a meleget” – részletezi. Ezt már hallgatni is sok, összenézek a fotóssal, nem értjük, hogyan lehet ezt kibírni. „Szépen jövök ki belőle, de négy év, az négy év. A régi állapotomhoz képest jól vagyok, kevesebbszer keseredem el, de nem egyszerű. A fejem sem tudom felemelni segítség nélkül az ágyból” – teszi hozzá.

„Nem tudok öltözni, vetkőzni, nem tudok mosakodni, fürödni, hajat mosni… Fogat mosni és enni tudok, ami az asztalon van, azt elrakosgatom, a telefont és a laptopot tudom kezelni” – sorolja, miben szorul-, és miben nem szorul segítségre. „Ez már a javuló állapot, aminek nem lehet tudni, mikor lesz vége. Az orvosok annyit mondtak, nincs orvosi akadálya a gyógyulásnak, az akaraterőmön múlik. Mert erre nincs gyógymód. Kínszenvedés” – teszi hozzá.

A mindennapokban az öccse segít neki, aki Pestre jár dolgozni. Mindenben ő segíti, de ez nem elég, napközben is kell mellé valaki. „Nehéz lehet folyamatosan mások segítségére szorulni" – mondom halkan. „Ez egy igen kiszolgáltatott helyzet. Sokkal nehezebb elmondani valamit valakinek, mint megcsinálni. Egész nap beszélnem kell ahhoz, hogy megcsinálhassam fizikailag is azt, amit szeretnék. 

Nincs olyan nap, amikor azt mondhatnám, nem csinálom.

Mivel nem tudok felügyelet nélkül maradni, ezért vagy a rehabilitációs központba kell mennem reggel, vagy dolgozni, hiába voltam lázas beteg, vagy tudtam volna szétbaszni a dühtől valamit. Mennem kellett. Lehet, hogy bőgve, de mentem.”

A teste változását lassan vette észre. A korábban 55 kiló körüli lány lefogyott, az izmai szinte eltűntek. „Nem sokszor néztem tükörbe, de egyszer megláttam magam, és megkérdeztem a volt páromtól: »de hol a seggem«? Hova tűnt? Ő azt mondta: »szabira ment«.”

Észrevettem, hogy minden lóg rajtam, és azt gondoltam, csak egy zsák kéne, amiből kilóg az orrom, hogy levegőt azért tudjak venni.”  

Hogy lehet ezt csinálni, nap mint nap? – teszem fel a közhelyes kérdést. „Sok ember ott rontja el, hogy olyan dolgokon agyal, amiken tök felesleges járatni az agytekervényeit. Nem kezdem el túráztatni az agyam, hogy mi lesz, ha nem fogok tudni felállni, ha az öcsém hozzám lesz kötve, ha így fogok megöregedni. Inkább olyanokra gondolok, hogy melyik tűsarkút fogom felvenni először. Hófehér lesz” – mondja nevetve, és máris azon vitatkozunk, hogy Manolo Blahnik vagy Jimmy Choo legyen-e az a cipő.

„Én azt mondom, hogy mindig a legjobb tudásom szerint cselekszem. Ha visszatekintek a múltra, akkor vannak olyan dolgok, amiket a mai fejemmel nem csinálnék meg, de azt gondolom, hogy azok miatt tartok ott, ahol tartok.”

Az üzletet a volt párjával viszi, akivel nem a betegsége miatt szakítottak. „Az, hogy ilyen érzés lehet bennem, hogy valaki iránt ilyen szeretetet lehet érezni, mint én őiránta – ha csak ennyit ért az életem, akkor már megérte. A mai napig itt van mellettem, együtt csináljuk a céget. A szakítás után furcsa volt, és nem egyszerű” – közli, de rögtön hozzáteszi, mielőtt kimondanám a kérdést: „Most nem vágyom senkire, mivel mindig van valaki körülöttem. Öröm, ha néha egyedül lehetek. Ezt kapcsolatnak élem meg, alkalmazkodom – én is, ők is” – mondja, és nevetve meséli, milyen jó, amikor csak ül egyedül a kanapén, és filmet néz.

Gondolkoztál már rajta, miért pont te, és miért épp ezt…? – szegezem neki a kérdést. „Sokáig nem tudtam feldolgozni az apukám halálát. Nehéz, hogy nincs velünk, az sokat ártott, lelkileg legyengültem, és talán ettől is alakult ki ez a betegség. Nem egy tündérmese az életem, de attól, hogy »ezt hoztuk magunkkal«, még erősek kell, hogy legyünk.”

Hihetetlen, amit végigcsinálsz – mondom, ő pedig csak néz, és nem is érti. „Szeretnék egyedül létezni, és nagyon sok ember mondja, hogy mennyi erő van bennem, de én nem értem, miért mondják ezt. Ez teljesen normális” – válaszolja, és látszik, tényleg nem érti, miért képedek el az erejét látva.

Képek: Heim Alexandra

Zimre Zsuzsa