Fekszem az ágyban, és arra ébredek, hogy megszólal a jól ismert dallam a férjem telefonján. Már megint reggel van. Megint fel kell kelni az ágyból, megint emberek közé kell menni, és el kell utaznom a munkahelyemre. Nyolc órán keresztül kedvesen és türelmesen a vevők rendelkezésére kell állnom, készségesen segíteni mindenkinek, hiszen ezért fizetnek, ez a dolgom. Nem számít, hogy belül összetörtem.

Nem számít, hogy minden egyes nap ugyanolyan, nem számít, hogy úgy érzem, egy szikrányi élet sincs bennem. 

Az utolsó utáni pillanatban felkelek, és kihalászok néhány tiszta ruhát a hatalmas kupacból, ami a földön összevissza hever. Elvonszolom magam a belvárosig, felmászom a lépcsőn az öltözőig, hogy aztán pár perc múlva, amikor megérkezik az első ügyfél, kedves mosollyal az arcomon üdvözöljem, és kezdődhet a nap. Kérdezek, válaszolok, problémát oldok meg, intézek, jövök-megyek. Mint egy robot. Nagy ritkán, ha valaki különösen kedvesen és őszinte hálával mond köszönetet a segítségemért, hirtelen kaparni kezd a torkom, mindjárt elsírom magam, úgy látszik, mégsem tudom minden érzésemet elfojtani. 

Hiába nem akarok érezni semmit sem, hogy ne kelljen éreznem a fájdalmat… Hiába pereg le rólam az undok vagy felsőbbrendű, lenéző emberek viselkedése. A kedvesség mégis áttöri a falat időnként, amit magam köré húztam. De jön a következő ember, nincs idő, máris újra kedvesen mosolygok, a nap megy tovább. Kilenc órával később vége a munkaidőnek. Villamos haza, gyors zuhany, valami kaja, Netflix, ágy. Csak gondolkozni ne kelljen! Másnap kezdődik elölről. Napok, hetek, hónapok óta… Mióta is pontosan? Már nem is tudom, hol csúszott el megint valami. 

Talán akkor, amikor nyolchetesen elvetéltem. De ha őszinte akarok lenni magamhoz, tudom, hogy már előtte sem voltam jól, mint ahogy már annyiszor korábban, megint belecsúsztam a gödörbe. Már megint olyan, mintha a víz alatt lennék, valahogy csak homályosan látnám és hallanám a világot. Hiába süt a nap, hiába csicseregnek a madarak, hiába tombol a nyár, amit máskor annyira szeretek. Nem számít, csak telnek a napok és próbálok nem gondolni rá…

Próbálok nem gondolni arra a félórára, ami akkor kezdődött, amikor az öltözőszekrény előtt állva éreztem, hogy valami kicsúszik belőlem. Még csak nem is fájt.

Nem volt hatalmas vértócsa, mint a filmekben, hiszen már egy hete tartott. Csak egy kicsit vérzett mindennap. Aztán ültem a villamoson, és minden erőmet össze kellett szednem, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás hazáig. Kibírtam, aztán a fürdőszobában reszketve ültem a vécére, és lehúztam a bugyimat. Ott volt. Csak egy icipici, véres kis hólyagocska. Tudtam, mert pár napja megmondták az ultrahangon, hogy nincsen szívhang, túl alacsony a HCG-szint is. Ez (még) nem embrió, csak egy petezsák. Elfért a tenyeremben. 

Szinte még fel sem fogtam, hogy terhes vagyok. Csak nem jött meg, és ott volt a második, halvány csíkocska is a teszten. Arra gondoltam, milyen furcsa az időzítés: már hónapok óta próbálkoztunk, és pont akkor történt meg, amikor új munkát kaptam. Még nem is éltem bele magam igazán, még nem adtam át magam a boldogságnak. Akkor miért fáj mégis ennyire? Miért érzem úgy, mintha kiszakítottak volna a lelkemből egy darabot? Miért remegek a sírástól?

Másnap felöltöztem, és bementem dolgozni. Aztán befejeztem a többhetes tréninget, letelt a próbaidő, és ment tovább az élet.

De én lélekben ott maradtam a fürdőszoba szőnyegén, és még nagyon sokáig nem is keltem fel onnan. 

Ma már tudom, hogy miért történt így. Piszok nehéz év volt, tele aggodalommal és bizonytalansággal. Nem volt itt az ideje. Sok mindent meg kellett tapasztalnom, hogy eljussak oda, ahol most vagyok, és még jobban értékeljem azt, amim van. Hogy bírta ki mindezt a férjem? Őszintén, fogalmam sincs… Szeret.

Most ugorjunk előre az időben két évet. Itt ülök a nappalinkban, hajnali egy óra ötvenhét perckor, a babakamerán látom, hogy a kisfiam és a férjem nyugodtan alszanak a mellettem lévő szobában. Mostanában igencsak ritka pillanat, hogy egyedül, csendben ülök a kanapén, és azt csinálom, amihez éppen kedvem van. Ezért most írok. 

Tehát „szülés előtti” depresszióm volt. Enyhe bipoláris zavarom pedig még mindig van – azért enyhe, mert végül is soha nem diagnosztizáltak vele hivatalosan. Amikor pszichológushoz jártam, akkor nem kaptam róla papírt, hogy ne lennék „teljesen normális” orvosi szempontból. 

 

És mi a helyzet velem most? Képzelj el egy harminckét éves friss anyukát egy tizenegy hónapos babával, akinek a puszta léte, a mosolya, a szeretete olyan boldogság, ami semmi máshoz nem fogható. Az anyuka pedig fáradt, kimerült, sokszor nehezen boldogul a feladataival, de nagyon-nagyon szereti a kisfiát, és úgy érzi, hogy valami a helyére került, egy kicsit helyreállt a világ rendje.

De még csak most kezdi megérteni a miérteket, most kezdi el a munkát saját magával. Próbálja megtalálni a helyét, és igyekszik a lehető legjobbat kihozni magából ezen az életnek nevezett rögös úton, cipeli a maga kis hátizsákját, próbálja letenni belőle, ami nem oda való, és megtalálni a kincseket, amik a boldogság, a lelki béke, és nyugalom hozzávalói, és amit hazavihet, hogy megfőzze belőlük a varázsitalt, amit, ha megivott és meggyógyította saját magát, akkor szétoszthat mindenkinek, akit szeret, és segíthet másokon is. 

Néha úgy érzem, hogy a kisfiam azért is jött erre a világra, hogy biztosan tudjam: van itt dolgom, feladatom, helyem és hivatásom, még ha eddig nem is találtam meg önmagamat teljesen.

Azért vagyunk itt, hogy együtt haladjunk az úton, tanuljunk, segítsük egymást, érezhessük azt a földöntúli szeretetet és kötődést, ami egy szülő és a gyermeke között létrejöhet. Mindennap hálát adok érte. Ezért érzem erősnek magam, amióta megszületett. Azóta nem engedhetem meg magamnak, hogy depressziós legyek, vagy hogy elhagyjam magam. 

Szüksége van rám, gondoskodnom kell róla, és a lehető legjobbat érdemli, amit csak adni tudok neki. Tehát ha kell, előbányászom magam a csigaházból, összekaparom magam, és teszem a dolgom. Persze vannak könnyű napok és nehéz napok. Néha úgy érzem, túlcsordulok a boldogságtól, néha (gyakran) pedig úgy, hogy összecsapnak a fejem fölött a hullámok. Az elvégzendő házimunka, az elintézendő hivatalos ügyek vagy a saját lelki problémáim hullámai. 

De szerencsém van, több szempontból is. Kitartóan tudok az árral szemben úszni vagy evickélni (mikor hogy sikerül), bármilyen messze is van a part, mert már látom magam előtt a célt. És amikor elfáradok, vagy úgy érzem, nagyon nehezen bírom, akkor tudom, hogy van, aki küld nekem egy mentőövet, ami segít a felszínen maradni, mert nem vagyok egyedül. Itt van a férjem és az anyukám, a két biztos pont az életemben, akikre mindig, minden körülmények között számíthatok, és akikben teljesen megbízhatok. Ez nagy ajándék, hálás vagyok érte. Vannak kedves és jószándékú emberek a családomban, a környezetemben, viszonylag nyugodt körülmények között élünk – a koronavírus ellenére is –, és szeretjük egymást. Közben szépen haladok, vagy bukdácsolok, vagy éppen szárnyalok előre. 

Minden egyes nap eldönthetem, hogy a legjobbat hozom ki magamból, akkor is, ha tegnap hibáztam vagy tévedtem. Ma csinálhatom másképp.

Tanulhatok a saját hibáimból, szembenézhetek a múlt szenvedéseivel, felülemelkedhetek a gyengeségeimen, és változhatok egy jobb irányba. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Persze ma már azt is tudom, hogy a depresszió nem lustaság és gyengeség, hanem egy nagyon is logikus túlélési mechanizmus, ami ösztönösen és tudat alatt történik. Így könnyebb visszagondolni azokra az időszakokra az életemben, amiket elpazaroltam arra, hogy „semmit nem csináltam” – mert nagyon is csináltam. Túléltem, kibírtam, felálltam, és továbbmentem. Azt nem mondom, hogy hátra sem néztem, de ha visszagondolok rá, már nem érzek szégyent és megvetést önmagam iránt. 

Hogy mit érzek helyette? Együttérzést, megértést, és talán egy kis büszkeséget. Dolgozom rajta mindennap. Tényleg igaz, hogy először saját magunkra kell feladni az oxigénmaszkot, és csak utána segíthetünk másokon is. Feleség vagyok és anya. Szeretnem kell magamat ahhoz, hogy jól tudjam szeretni a családomat is. 

Hosszú út áll előttem, nagyon sok megoldandó feladattal és kihívással, de úgy érzem, sikerülni fog. Mert van kiért, és van miért. Tele vagyok reménnyel és tenni akarással. Drukkoljatok nekem!

K. Barbi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images