–

A gyereknevelés sok szempontból extrém sportnak tekinthető

Ha belegondolunk, hogy egy gyereklélek milyen érzékeny, és mennyi hibát el lehet követni szülőként, olyan szorongás keríthet bennünket hatalmába, hogy sokan inkább neki se mernek futni. Vagy ha már nekifutottak, éjjel-nappal amiatt szoronganak, nehogy elszúrjanak valamit. Ez a szorongás viszont akadálya lehet annak, hogy oldottan éljünk együtt a gyerekeinkkel.

Lehetetlen hibázás nélkül gyereket nevelni

Nem a hibátlanságra kell görcsösen törekedni, csupán az egymás iránti tiszteletre, az őszinteségre, a hitelességre és az érzelmi közelségre. Ha ezek megvannak, akkor a rendszer elbírja a hibákat. Ahány ember, annyiféle elképzelés van a jó családról. Sok szülőtől hallani, hogy „mi normális család vagyunk”, van tiszta ruha, a gyerekek jó tanulók, járnak zeneiskolába, és sportolnak is, vasárnaponként esetleg templomba is eljárnak. Ha azonban a gyerekükkel beszélgetek, kiderül, hogy mérhetetlenül egyedül van, úgy érzi, semmi köze a család többi tagjához, szomorú, és számtalan pszichés problémákkal küzd. A családot, családunkat meg kéne vizsgálni rendszeres időközönként abból a szempontból, vajon a gyerekeink hogy érzik magukat benne. Ha azt érezzük, hogy magányos, féltékeny valamelyik testvérére, bűntudata van, lehet, hogy különféle titkok nyomják súlyként a lelkét, nem lehetünk restek változtatni. Mindenki hibázhat, sőt mindenki hibázik is. Ezzel semmi gond nincs.

De ha azt látjuk, hogy bármelyik gyerekünk szenved, jelez, különböző furcsa dolgai, szokásai, szorongása, fóbiái vannak, esetleg kényszeres viselkedése, az változásért kiált. A gyerekek mindig jeleznek, ha bajban vannak, akkor is, ha ezt nem tudják szavakkal elmondani. Minden szülőnek nyitva kellene tartania a szemét, és nyitottnak lenni a gyerek jelzéseire, sok esetben már segélykiáltásaira.

Nem szégyen, és egyáltalán nem ciki, ha valaki nem ismeri fel, miben szükséges a változás, ha valaki látja, hogy esetleg probléma van, de nem tudja, mi a megoldás. Nem szégyen tanácsot kérni, nem szégyen szakemberhez fordulni, sőt kifejezetten tiszteletre méltó az a szülő, aki megteszi.

Sosem ciki kérdezni, tanácsot kérni

Cikinek viszont, amikor egy szülő érzi, hogy a gyerekével valami nem stimmel, esetleg a kapcsolatuk megromlott, vagy látja a gyerek jelzéseit, tüneteit, de vagy figyelmen kívül hagyja, vagy pusztán kényelmességből nem foglalkozik vele. Hiszen egyszerűbb menni a megszokott úton, mint elindulni az ismeretlen felé, és változtatni, amikor változásra van szükség.

Ahhoz, hogy a családi egység megmaradjon, és mindenki számára megfelelő legyen, alkalmazkodjon a család bővüléséhez, a gyerekek életkori szükségleteihez, és persze a szülők igényeihez, rengetegszer kell fejest ugrani az ismeretlenbe. Nyitottnak kell lenni olyan megoldásokra, melyek nem rutinból jönnek, nem megszokottak.

Muszáj olyan utakon elindulni, amelyeken még senki sem járt, ha az eddig járt utaktól a család bármely tagja rosszul érzi magát.

Nem tolhatjuk le a gyerekeink torkán azokat a megoldásokat, amelyeket még a babaváráskor elhatároztunk, azokat az elveket, amelyeket irányként tűztünk ki magunk elé, azokat a módszereket, amelyeket eltanultunk a saját szüleinktől, vagy ami mellett elköteleződtünk, ha az a család bármely tagjának rossz. A jó családi működéshez elengedhetetlen az a rugalmasság, mely mindig minden meggyőződés, elv, dogma vagy társadalmi elvárás elé képes helyezni a gyereket. Más esetben a jó módszerből és jó szándékból is könnyen hatalmas tévút lehet, főleg, ha ez fontosabbá válik a saját gyerekünknél. Számtalan olyan szülőt látni, akinek a saját szülőségéről alkotott képe annyira fontos és elsődleges, hogy minden cselekedetét és döntését az irányítja, hogy jó szülőnek tűnjön, vagy annak érezze magát. Gyakran a gyerek lelkivilága valahol elveszik a vadkanyarban, a „legeslegjobb” szülői cím elnyeréséért folytatott küzdelemben.

Ahhoz, hogy az otthon olyan közeg legyen, ahol a család minden tagja jól érezheti magát, figyelnünk kell egymásra.

Figyelni egymásra, tisztelni egymást

Amikor kicsi a gyerek, ez nem azt jelenti azt, hogy ő nem érdemel tiszteletet, épp ugyanannyit érdemel, mint a család többi tagja. Magzatkorától, csecsemőkorától kezdve. Semelyik gyerek nem azért születik, hogy végre a szülő is megkapja valakitől a tiszteletet, végre valaki felnézzen a szülőre is, még csak nem is azért, hogy a szüleinek megvalósítsa az álmait. Egy gyerek azért születik, hogy saját maga lehessen, hogy a saját személyiségének megfelelő módon élhessen, és a saját sorsát, küldetését beteljesítse. A saját történetének a főszereplője legyen. Egy gyerek tehát soha nem lehet mellékszereplő egy családban, csak azért, mert gyerek. Hogy könnyű-e úgy a családi élet, hogy abban mindenki főszereplő lehessen? Nem, nem az. De csakúgy, mint az extrém sportokban, számtalan felejthetetlen és katartikus élményben lesz része annak, aki belevág.

A gyerek tisztelete véletlenül sem azt jelenti, hogy a szülő lemondjon minden álmáról, és ő ne élje a saját életét, ne teljesítse be a saját küldetését azért, hogy a gyerekének mindent megadjon. A tapasztalat azt mutatja, hogy a mártír szülők – bár látszólag önszántukból mondanak le mindenről a gyerek érdekében – előbb-vagy utóbb benyújtják a számlát, és rengeteg mindent várnak cserébe. Egy olyan családban, ahol azt szeretnénk, hogy mindenki jól érezze magát, mindenkinek a saját életét, céljait, álmait szem előtt kell tartani. Nem ér többet egyik családtag sem a másiknál, együtt kell működni ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen. Létezik egy családi életünk, ugyanakkor megvan mindenkinek a saját élete, mindenki járja a saját kis útját, amiben támogatjuk egymást.

Nem kell feláldozni magad, mert ez később visszaüt

Amikor a szülő a kisbabáját legelőször kezébe veszi, – jó esetben – elköteleződik a gyereke mellett. Segíti, amiben segíteni kell, tiszteli, hozzá méltó módon bánik vele, és támogatja mindig abban, amiben kell. Ugyanakkor engedi a saját útján járni, akkor is, ha ez az út ismeretlen. Elköteleződik a gyereke mellett, akinek a jó közérzete, lelki épsége mindennél előbbre való. Ez nem azt jelenti, hogy minden egyes nap minden percét azzal töltjük, hogy neki jó legyen, és a saját életünket háttérbe szorítjuk. Hanem azt, hogy elérhetők vagyunk számára. Mindig, mindennel kapcsolatban bizalommal fordulhat hozzánk. Amikor ő bajban van, jelzi, hogy problémái vannak, megváltozik a vele való kapcsolatunk vagy a viselkedése, akkor minden más elé azt helyezzük, hogy segítsünk neki. Ha ehhez saját elveinket kell megváltoztatni, akkor megváltoztatjuk. Ha új módszereket kell keresnünk, akkor keresünk. Nem öt percig, nem fél napig, hanem addig, amíg a számára megfelelőt meg nem találjuk. Ha több időt kell rá szánnunk, akkor szánunk rá. Ha magunkba kell néznünk, akkor magunkba nézünk, akármennyire is fájdalmas, vagy nem tetszik, amit látunk. Ha szembe kell néznünk saját múltunkkal, saját fájdalmainkkal – az ő érdekében –, akkor megtesszük. Ha szakítanunk kell bizonyos hagyományokkal vagy külső elvárásokkal, akkor szakítunk. Ha valaki méltatlanul bánik a gyerekünkkel, közbeavatkozunk, és nem engedjük, hogy maradandó károkat okozzon a lelkében. Legyen szó élettársról, szülőtársról, tanárról, nagyszülőről vagy bármilyen rokonról.

Minden gyerek lelke olyan, mint egy ékszer egy dobozban.

Ami nem a miénk, nem birtokoljuk, csak ránk van bízva, hogy vigyázzunk rá. Nekünk kell megtalálni hozzá a kulcsot. Csiszolgatjuk, fényezgetjük, ha szükséges, de mindig, minden körülmények között arra törekszünk, hogy ékszerhez méltó bánásmódban részesüljön.

A gyerek lelke szent és sérthetetlen

Figyelünk rá, óvjuk-védjük, finomsággal és tapintattal közeledünk hozzá. Figyelünk az érzelmeire, és mindig engedjük, hogy megélhesse saját érzéseit. Soha nem tilthatjuk le egy gyereknek a negatív érzéseit, csak azért, mert nem tudjuk kezelni vagy félünk tőle, esetleg azt várjuk tőle, hogy mindig csak boldog legyen. Vagy azért, mert az „ártatlan gyereklélekhez” nem tudjuk társítani az agresszív késztetéseket. A gyerek lelkének tiszteletéhez hozzátartozik, hogy engedjük sírni, ha sírnia kell, engedjük haragudni, ha dühös.

Véletlenül se várjuk el tőle, hogy mindig boldog legyen azért, hogy mi jobb szülőnek érezhessük magunkat.

Szükségtelen két perc sírás után elterelni a figyelmét, és erőltetetten felvidítani. Mellette kell lenni, és szeretni akkor is, amikor sír, csak ennyi kell. Amikor haragszik. Amikor féltékeny. Hadd legyen az, hadd érezhesse, hadd mondhassa ki.

Ha figyelembe vesszük, hogy a lelke szent és sérthetetlen, ha tiszteljük, ha őszinték vagyunk hozzá, ha törekszünk a lelki épségére, jó úton vagyunk. Ha hagyjuk, hogy megélhesse a saját érzéseit, hogy élhesse a saját életét, jó úton vagyunk. Ha oldottan tudunk vele lenni, bénító bűntudat és szorongás nélkül, érzelmileg hozzáférhetők leszünk, és közel engedjük magunkhoz, jó úton vagyunk. Ha hibázunk, beismerjük, és változtatunk, jó úton vagyunk. Ha a türelmetlenségünk miatt megbántjuk, és bocsánatot kérünk, jó úton vagyunk.

Igen, fárasztó

Igen, sokszor kell ismeretlen vizeken evezni. Sokszor kell új utakat keresni. Sokszor kell irányt változtatni. Sokszor kell felülemelkedni magunkon. Ami a legfontosabb, rengetegszer kell tükörbe nézni. És ha nem tetszik, amit látunk, akkor kutya kötelességünk csiszolni magunkon. Ha ez nem megy egyedül, akkor kutya kötelességünk segítséget kérni.

Sebestyén Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Liderina