–

Ugyanaz történt a karácsonnyal, ami a romantikus filmeknek köszönhetően a szerelemmel: annyira elhittük, hogy megváltó, boldog, csodálatos megoldást jelent életünk minden problémájára, hogy azóta is csak próbálunk visszaevickélni a valóság talajára. Nem, a szerelem nem talál meg menetrendszerűen mindenkit, és nem akkor, amikor már kilátástalannak érzi az életét, és éppen kiborul minden a táskájából. Nem bújik tökéletes herceg minden arrogáns balfék vagy vörös hajú, duci és szeplős férfi álcája mögött, a karácsony meg nem egy mennyekből leszállt tökéletes álomvilág, amibe csak bele kell merülni, és akkor minden jó lesz.

De az illúziókra és a fantáziavilágra legalább annyira könnyű rászokni, mint a drogra, így engem sem kímélt. Miközben a legtöbb témában két lábon állok a földön, a karácsonyra úgy tekintettem, mint egy külön világra, amiben minden tökéletes. A fények ragyognak, szól a zene, az ajándékok tökéletesek, és nem veszik el a figyelmet a családi összetartásról, szeretetről, a jótékonykodásról. Egyszóval ilyenkor mindenkiből előtör a nagybetűs JÓ, és még a hasamat is teletömhetem.

Fantasztikus. Lehetne… Ha az élet olyan lenne, mint egy hollywoodi film. De sajnos nem olyan.

Én meg minden egyes év december huszonnegyedikéjének tizenkettedik órájában elkezdtem zokogva elsiratni a tökéletes karácsonyomat, mert már akkor látszott, hogy megint semmi sem lesz belőle. (Hasonló lehangoltság veszi elő egyébként  azokat, akiknek sikerült szép ünnepi időszakot teremteniük, de január másodikán tarkón vágják őket a fénytelen, hitelrészletektől és emésztési problémáktól hemzsegő mindennapok. Úgy hívják a szakemberek, hogy „ünnepnapi depresszió”. Csak gondoltam, szólok.)

Idén még problémásabb az egész, mint valaha, konkrétan azt sem tudom, hol leszünk abban a három napban. Szar van a palacsintában, de nagyon. Kezdtem tehát a jó kis decemberi ünnepek előtti depressziómat, továbbfejlesztettem a könnyek lenyelését az iskolai karácsonyi előadások próbáin, eltiltottam magam az összes romantikus filmtől, amikor rádöbbentem, hogy én tettem eddig tönkre minden ünnepet menetrendszerűen azzal, hogy azt vártam tőle: úgy visz ki a hétköznapok problémáiból, mint a goa'uldokat a csillagkapu.

Hiába a karácsonyi mesevilág, „a szeretet mindent legyőző ereje”, a Mikulás a szánjával, a megváltás… meg Hollywood, nem visz a karácsony sehová, nem száll le a menny sem.

Ugyanabban a problémás életemben maradok, ahol voltam. Az az irracionális boldogság, amibe minden adventi vásár, reklám, üzlet, és a saját, világból menekülős hajlamom akar belekergetni, nem is létezik. Ez a három nap  és az egész hónapnyi készülődés arra jó, hogy számot vessek, hogy megpróbáljam belőle kihozni a díszekkel, a hangulatkeltéssel, a törődéssel azt, amit csak lehet.

De a szomszéd nem lesz tőle jó fej, a kutyája nem szarik kevesebbet a kapu elé, a sütik nem sikerülnek tökéletesre, a rokonok bunkók vagy idegesítőek maradnak, a gyerek taknyos (ha nem, majd az lesz), a magány, a kilátástalanság, a krónikus betegség, a tornyosuló feladatok, a lakásprobléma, a globális felmelegedés, minden ugyanolyan marad. Nincs filmekre álmodott csodavilág. Így viszont, ha tisztán látom azt, mi van, végre elkezdhetem  kiválogatni belőle az ocsút, és megtartani az ehetőt. Ahelyett, hogy azon nyekergek, miért nem tökéletes a család, a test, a kapcsolat, az anyagi helyzet, elfogadom, amin (és akin) nem tudok változtatni, és elkerülöm, vagy épp magamhoz ölelem, akit én szeretnék. Ha nem nézek addig a csillagszóróba, amíg úgy nem érzem, elvitt egy másik – és boldog – valóságba, ahol Jack O'Neill Teal’c-kel karöltve skótszoknyában ropja az ünnepi táncot, mert a világ végre megmenekült, akkor végre aktívan és mérhetően tehetek azért, hogy valóságos nyugalom és szeretet vegyen körül ezen a bolygón.

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Zivica Kerkez