–

Kinyitom az ajtót, már ott áll előttem. Bárgyú mosoly az arcán. Hozott virágot, nyújtja felém. Mondom, hogy nem kell, elmondtam már múltkor is, hogy „ne hozz virágot, nekem nem kell”. Persze elveszem, vízbe rakom. Nem érdemli, hogy a kukában végezze. Ahhoz túl szép, na meg drága is volt, ahogy elnézem. Még szép, mert volna hozni valami mezei szart. Ő addig sértetten áll a küszöbön. Nagyon igyekszik, de azt mondja: „nekem semmi sem jó”.

Háttal állok neki, amíg vizet engedek egy pohárba a virágnak. Vázám nincs. Minek? Sose hozott ide előtte senki virágot. Bezzeg most, szinte naponta. Arra gondolok, hogy meg kellett volna vennem múlt héten azt az ezüst vázát, ami úgy tetszett a régiségboltban. Ő közben csak mondja tovább a magáét. „Mondjad csak” – gondolom. Nem érdekel már. A poharat a virággal csak úgy leteszem a konyhapultra. Megfordulok, összehúzom magamon a szaténköntöst. Tudom, hogy szereti, ha ezt viselem. Miatta vettem, húszezerért. Eddig akármikor vártam ebben, mindig megdugott. A hülye azt hiszi, most is azért vettem fel, neki. Ha tudná, hogy csak azért van rajtam, mert ebben kísértem ki Petit tíz perccel ezelőtt. Alig tudom visszatartani a röhögést.

Bemegyünk a szobába. Leül a kanapéra, a szokott helyére. Szerintem még ki sem hűlt. Az is lehet, hogy valahol nedves lett. Na, ezen megint röhögnöm kell. Elhessegetem a gondolatot, és kérdezem, hogy kér-e kávét vagy valamit. Hiába, van, hogy a jó nevelés amolyan rossz szokás lesz. Azt mondja nem, csak üljek már le mellé, menjek már oda. Hát ezért jött, hogy velem legyen. Leülök. A lábaimat magam alá húzom, egyik könyökömmel egy párnára támaszkodom.

Nézem őt. Várom, hogy mi lesz. Ma mit fog mondani? Szerelmesen néz, fürkészi a tekintetem. Hánynom kell.

Aztán megszólal, és mondja. 

„Nagyon szeret, el sem tudja mondani mennyire, én azt el sem tudom képzelni. De hát ez nagyon nehéz neki. Ő igyekszik, tudja, hogy ez nem mehet így örökké. Csak hát, neki… tényleg nagyon nehéz. Őt mindenki csak bántja. Pedig ő nem akar rosszat senkinek. De őt csak támadják. Neki nagyon nehéz. De engem nagyon szeret. Én azt el sem tudom képzelni, mennyire.” Könnyes a szeme. Az enyém is, de csak azért, mert már a torkomban érzem a hányás ízét. Mondom neki, hogy: „jól van, elhiszem”. Na, de akkor a másik ott lakik még? Lehajtja a fejét. Persze… tudom én a választ, de látni akarom, ahogy nyög, szenved, elvörösödik. Elcsukló hangon mondja a padlónak: „igen”. Felállok, megint összehúzom magamon a köntöst.

Ránézek, és megkérem, hogy most menjen el. Nem érti. Látom az arcán azt a szánalmas meglepettséget. Remeg az ajka. Azt se tudja, mit mondjon. Még sose küldtem el. Még aznap sem, amikor találkoztunk a Tescoban. Kézen fogva sétáltak, tolták azt a kurva a kocsit, mint valami kibaszott álompár. Én meg csak mentem tovább, szemben velük, egyedül. A döbbenettől már nem tudtam elfordulni. Mosolyogtam, köszöntem. Meghaltam. Aznap délután még leszoptam a fürdőszobában…

Igen, most biztos meg van lepve, amiért elküldöm.

Aztán valahogy sok lesz a csend, én meg kezdek fázni ebben a kis rongyban. Szóval mondom neki, hogy menjen, legyen szíves, mert Peti hatra jön értem, és addig még le kell zuhanyoznom. Elsápad. Eltelik pár néma másodperc, aztán feláll, kinyitja a bejárati ajtót, és kimegy. Arra gondolok, milyen jó, hogy ma meleg van, és nem volt rajta kabát. Várhattam volna még arra is, mire felveszi.

Aztán az ajtóhoz megyek, és elfordítom a zárat. Egyszer, kétszer, majd betolom a reteszt is. Ma ezt én már biztos nem nyitom ki senkinek. Ott esek össze a hideg kövön, és ordítva siratom azt a két évet az életemből, amit egy olyan férfire vesztegettem, akinek nem kellettem eléggé.

Gabi

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/LightField Studios