–

Úgy mérgezed meg az életem, hogy nem akarod… nem tehetsz róla, ez a természeted. Hagysz ugyan élni, de néha odanyúlsz, és felsebzed a gyógyult felszínt. Kapargatod a sebet, ami pedig már szép barna folttá szelídült vérvörös hús helyett, ha jól lebarnulok a nyári boldogságtól, alig látszik. Mi a lényegük a szerelmeknek? Nem lehet velük együtt élni, ez nyilvánvaló. Nem lehet szerelemben házasodni, mint ahogy nem lehet lázas betegen sem.

Hajtogatom a férjem vasalt pólóit, miközben egyfolytában szeretem. Eszembe jut, megszagolom a ruhát, mosolygok… senki nem veheti el tőle a szeretetem. 

Te meg ott ólálkodsz. Szakítod szét a bizalomból szőtt vásznakat, amik összekötik a házasságom.

Nem akar veled élni senki, nem arra való vagy. Nem akar gyereket tőled senki, nem arra való vagy. Nem teszed hűvös, nagy tenyered fájós fejemre, nem arra való vagy. Arra vagy, hogy hajnali kettőkor csatakos álomból ébredjek, álomból, melyben te kőszikla voltál, én meg víz. Körbefolytalak. Arra vagy, hogy a telefon üzenetjelző hangja gyomron vágjon mindig. Persze feleslegesen. Arra vagy, hogy leszokjak rólad, aztán mikor nehéz idők járnak, bűntudattól részegen egy sarokban visszaszokjak rád. Arra vagy, hogy néha azt higgyem, istennő vagyok, mert egyszer szerettél. 

Kisétálok a gangra. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha te terítenéd a sálat a vállamra, mert lehűlt az idő. Ha te nyitnád ki öblösen a borosüveget a hátam mögött. Ha neked merném ki a meleg levest a nyáresti félhomályban. Neked… nem másnak. Megrémülök a gondolattól, mert idegen. És hirtelen már nem magamat sajnálom a hiányod miatt, hanem téged sajnállak.

Sajnálom a félbeszakadt szerelmeid, a lüktető félórák után másik férfi oldalára visszaengedett nőket.

Az üres éjszakáid, a teli hűtőszekrényed, amiből nincs kinek főzni, a hintátlan udvarod, a gyerekülés nélküli sportkocsid, a csodátlanított szíved. Sajnálat, gyűlölet, vágy, hiány váltogatják egymást az agyamban, és közben hajtogatom a frissen vasalt ruhákat. Hallom a kulcs fordulását  a zárban, és az otthonos lépteket. Érzem a férjem szagát egy nehéz nap után. Érzem a szeretetet felbugyogni a gyomrom mélyéről. Elfelejtem a bőröd, a tenyered, az udvarod, a kocsid, a szíved… az ágyad. Elhiszem egy pillanatra, hogy örökre. 

De tudom, hogy holnap ismét felriadok éjszaka, és rád gondolok majd. Így élünk békében. Hármasban. Egy házasságban.

 

Kata

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Pru Studio