Megjöttünk, császtok! – Szentesi nyaralási naplójának befejező része

–

Hazaindulás előtt három nappal:

Borcsával mi bizony felkeltünk minden reggel hatkor, és héttől már a konditeremben nyomattuk az edzést. Nyilván azért, hogy minél többet burkolhassunk a kis habtestünkbe. Na, jó, becsületesen bevallom, én azért itt is próbáltam figyelni arra, hogy ne nagyon egyek olyan dolgokat, amiket otthon sem ennék (például lisztes cuccok meg cukor), de azért néhány baklava így is lecsúszott, és az ételmennyiségek is legalább duplázódtak az otthoni megszokott étrendemhez képest. Így muszáj volt sportolni, és kész! Egyébként nemcsak a kaja miatt, hanem mégis, mi a tökömet csinálhattunk volna, miután hatkor kipattant a csipánk. Én egyébként azt a trükköt alkalmaztam az egyedüllét hiányának pótlására, hogy megvártam, amíg B előremegy a GYM-be, és így tudtam egyedül kuksolni a szobában egy kicsit. Nem mintha nem jöttünk volna nagyon is ki B-vel, de azért non stop pletykálni nem lehet, kell egy kicsit töltekezni is néha. (Szerintem mi olyanok leszünk majd, mint a vidéki öregasszonyok, ha megvénülünk, akik már délután kiültek a lócákra, és mindig mindent tudtak mindenkiről.)

A bőséges közös reggelink után aztán kifeküdtem a napra, mert úgy gondoltam, megalapoztam eléggé a színemet ahhoz, hogy elővegyem a bronzosítómat, amivel bepacsmagoltam magam, és elheveredtem a nyaldosó sugarak alatt. Hülyeség volt! Ha nem akarsz pecsenyekacsa lenni, meg se próbáld, mert ez marhaság... és kész. Olyan vörös lettem, mint Sebastian A kis hableányból. A többiek meg rajtam röhögtek. Olyan jó, amikor ilyen együtt érző, melegszívű kis csapatban létezhet az ember.

Hazaindulás előtt két nappal:

A pénteket már mindenki várta, nem is kicsit, hiszen ez volt az a nap, amikor végre bemehettünk Alanyába szétvásárolni az agyunkat a bazárban, megnézni a város nevezetességeit. A város csodálatosan gyönyörű, olyan klassz helyek vannak ott, mint a... vagy a... na, jó, semmit nem jegyeztem meg. Ja, de, volt egy mecset, ahova bementünk, miután a helyi tekintetes úr fejbúbtól a talpamig bebugyolált. Aztán jól ki is fordultam onnan, mert naná, hogy csak a nők nem mutogathatják magukat odabent. Egy hátul teljesen kivágott felső volt rajtam, majdnem szívrohamot kapott a bajszos fószer, amikor meglátott, és olyan gyorsan tekercselt be a kendőkbe, nehogy Allah meglásson egy pillanatra is. (Amúgy én nem hiszek olyan istenekben, akik előtt a férfi és a nő nem egyenlő. Szerintem az nem is isten, csak egy szexista valaki, aki jó propagandát bírt nyomni anno a férfiak világában.)

A kendő persze azért megtetszett, és vettem is egyet, mert lehet ám ezt is hordani irtó divatosan. Nem azért, mert vallási hovatartozást akarok vele kifejezni, hanem, mert szabadon eldönthetem, hogy fel akarom-e venni, vagy nem. Azt hittem, úgy fogok kinézni majd, mint a török nők, aztán a bazárban meg mindenki arab asszonyságnak nézett. Hát, így:

A bazár egyébként tényleg elképesztő, és mindent az égvilágon rásóznak az emberre. Annyi kamu Louis Vuittont meg Michael Korst meg Chanelt én még sehol nem láttam életemben, de az tutifix, hogy az ember feje is beleszédült már a végére. Amúgy, ha ügyes vagy, akkor lehet egészen jó minőségű hamisítványokra is szert tenni, amivel aztán parádézhatsz a tengerparton. Persze csak akkor, ha érdekel az ilyesmi. 

A piac másik nagy erőssége a széles-, színes- és szagos fűszerkínálat volt, amibe ha egyszer berongyol az ember, akkor pont úgy érzi magát, mint Fiala Borcsa a Culinarisban egy jobb napon. Ami nekem a táskabolt, az B-nek a fűszerpiac. Nézzétek, mennyire boldog:

Hazaindulás előtt egy nappal:

Az itthoniaknak mondom, hogy mi azért rendesen dolgoztunk is. Például így:

Meg így is:

Ahogyan vészesen közeledtünk a vakáció kihelyezett munkahét végéhez, úgy lettünk egyre szomorúbbak, és az idő múlásának mélabús ritmusára konyult egyre jobban lefelé a pici szánk. Bizony, szomorú dolog ez nagyon. Az utolsó napon már inni sincs kedve az embernek, csak úgy lézeng, meg lábatlankodik a másik lába alatt, mindenkinek a terhére van, mert nemsokára össze kell pakolni a bőröndöt, és utazni kell... megint, és végérvényesen, és nem lehet visszajönni belátható időn belül. Na, de még mielőtt felvágtam volna az ereimet, azért meghúztuk az utolsó napot, és heherésztünk egyet a Blue Lagoon bárban (nem emlékszem amúgy, mi volt a neve, csak azt tudom, hogy valami blue...) 

Ezt a képet pedig kicsekkolás után két és fél perccel csináltuk, amikor is B azt feltételezte, hogy nem tudunk kulturáltan inni. Hát hogyaviharba ne tudnánk, pont mi. Íme:

A végére pedig ez a kedves kép kerül, amin rajta van az egész csapat a nagyon profi idegenvezetőnkkel együtt:

Persze Zimre ezen a képen se tud a kamerába nézni!

Na, császtok!

Jövőre veletek... nem itt, hanem máshol!

Szentesi

 A képek a szerző tulajdonában vannak