„A kenguruzó babák nyugodtabbak, egészségesebbek és jobban fejlődnek” – Beszélgetés dr. Schill Beáta neonatológussal
Létezik egy módszer, amelyet a természet adott. Létezik egy orvos, akinek nem is életcélja, hanem inkább az élete, hogy minél több koraszülöttnek legyen esélye az egészséges életre. Egy tudományosan igazolt módszerről van szó, amelyet egyre több magyarországi koraszülött intenzív osztályon is használnak. De még mindig nem mindenütt. Dr. Schill Beáta, tavaly Aranyanyu-díat is nyert a munkájával, bátor nő, az elvei mellett kiálló ember, aki oroszlánként harcol azért, hogy a keze alatt cseperedő babák a lehető legjobb ellátásban részesüljenek. Jelenléte nyugalmat sugároz, hitet ad, és lássuk be, ez nem könnyű feladat a mai magyar egészségügyben. Rohr Linda beszélgetett vele a kenguruzás világnapja és a „kenguruverseny” alkalmából.
–
Rohr Linda/WMN: Akkor jártam először koraszülött intenzív osztályon (PIC), amikor az ikerlányaim a 26. hétre érkeztek. Fogalmam sem volt róla, mi vár ránk, hogyan történik a korababák ellátása, illetve mennyire lehetek jelen, vehetek részt ebben. Azóta már tudom, milyen szerencsések voltunk, hogy egy úgynevezett családbarát PIC-re kerültünk. Itt nemcsak ott lehettem a gyerekeim mellett, de naponta kétszer két órát a mellkasomon pihenhettek. Mi több, az apukájuk is aktívan részt vehetett a mindennapokban és a kenguruzásban is. Azt szoktuk mondani, hogy az utolsó trimeszterben együtt hordtuk ki a lányokat.
Schill Beáta: Kenguruzás során a korababák – romantikusan fogalmazva – „visszakerülnek” az anya testébe, ismét szerves egységet alkotva, illetve az apa védelmező mellkasán lehetnek. Szakmailag ezt bőr-bőr vagy szőr-bőr kontaktusnak is nevezzük. Kis pelusban a babák a szülők meztelen mellkasán, stresszmentes környezetben fekszenek, lehetőleg minél hosszabb ideig, hogy minél kevesebb mozgatásnak tegyük ki őket.
Ilyenkor a gyerekek olyan ellátásban részesülnek, amelyet a legfejlettebb technológia és a legjobb szakember sem tud megadni számukra. A szülők közelsége, a hangjuk, az anya jól ismert szívhangja, mind orvosilag igazolható jótékony hatással van rájuk.
Azok a babák, akikkel kenguruznak, már az intenzív osztályon is nyugodtabbak, kevesebb a légzéskimaradásuk, mind neurológiailag, mind fizikálisan jobban fejlődnek. Értem ez alatt azt is, hogy a súlyuk ütemesebben növekszik, hiszen sokkal nyugodtabbak, kevesebb stressz éri őket, így az anyatej energiáját a növekedésükre fordíthatják.
De a kenguruzás az anyákra is pozitívan hat, egyrészt lelkileg, másrészt testileg. Például az anyatej mennyiségét is jelentősen növeli a szoros testkontaktus. A kengurumódszer a baba és az anya közti kapcsolatot oda-vissza erősíti, és ugyanez igaz az apákkal kialakuló kötődésre is. Az évek során voltak igen meggyőző epizódok, amikor a nővérek arra kérték az anyákat, hogy gyermekükkel négy órán át, vagy akár egész éjszaka is kenguruzzanak. A baba légzése ugyanis csak az édesanyja mellkasán normalizálódott, amikor viszont az inkubátorban feküdt, folyamatosan riasztott a monitor. Az ilyen esetek fontos szerepet játszottak abban, hogy a szakmai csapat napról napra jobban higgyen a módszerben.
R. L.: Nem lehetett könnyű a technológiában mélyen hívő korban egy természetes, már-már ősinek tűnő módszert az orvoslás napi rutinjába beépíteni. Honnan származik a kenguruzás?
S. B.: Nyilván mindig van ellenállás egy-egy új módszerrel szemben. De kezdjük az elején! A kenguruzás a kolumbiai Bogotából ered. 1979-ben még nem volt elegendő inkubátor az országban, így jelentősen limitálta a technika a koraszülöttek életlehetőségeit. Ekkor az újszülöttgyógyász, Martinez doktor és csapata kitalálta, hogy a babákat az anyukájukra „kötözik”, hogy élő inkubátorként – saját testük melegét kihasználva – ők biztosítsák koraszülött gyermekük megfelelő testhőmérsékletét. Végül a kolumbiai orvosok döbbentek meg a legjobban, hogy az így ápolt koraszülöttek túlélési, sőt egészséges túlélési aránya is ugrásszerűen megnőtt. Nemrég jelent meg cikkük azokról a ma már felnőtt korababákról, akik a világ első kengurugyerekei voltak. Egytől egyig érett, intelligens és legfőképp egészséges emberek lettek belőlük. A Kolumbiában elért átütő sikernek hála, a kenguruzás aztán átszivárgott Amerikába és Európába is.
Nálunk később kezdte a szakmát foglalkoztatni. Hallottunk róla, de több kifogás is felmerült: nincs elég hely az inkubátorok közt a székek számára, nincs elég idő, pluszképzést igényel, és még sorolhatnám...
Én azt gondolom, hogy ezek közt csupán egy valós felvetés van, méghozzá az egyes osztályokon a nővérek létszáma, és az ezzel arányos leterheltségük. De minden más megoldható. Mindemellett nagyon jó, ha kényelmes székben pihenhetnek a szülők kenguruzás közben. Ezért az idei kenguruverseny bevezetőjeként szervezett futóversenyen, amelyen én is indulok, számukra gyűjtünk pénzt, hogy valamennyi PIC-ben legyenek speciális kenguruszékek.
R. L.: A sok kifogás után hogyan sikerült végül a módszert meghonosítani itthon?
S. B.: Pontosan nem tudom megmondani, mi okozta az áttörést. 2001-ben a Schöpf-Mérei Kórházban dr. Zubovics László vezette a koraszülött részleget, aki szakmai profizmusa mellett szeretetteljes nyitottságáról volt híres. Az ő támogatásával a gyakorlatban is alkalmazhattuk az elméletet. Az akkori osztályon a kezdetekkor a szakemberek közül egyedül én csináltam a kenguruzást, majd később a nővérek is egyre aktívabban részt vettek benne. Egy holland pályázaton nyert támogatásnak hála, idővel egyre több lelkes híve volt az osztályon a kengurumódszernek. Mivel kevés helyünk volt, egyszerű székeken ülve kezdtünk kenguruzni, később az összecsukható, műanyag napozószékeken már hátradőlve fekhettek a szülők. Vettem egy kamerát is, hogy a legelejétől fogva figyelhessük, mi történik, hogyan reagál a baba és a mama az összebújásra. Fantasztikus felvételek készültek, melyeket a szülők visszanéztek, és a baba jelzéseiből sok megerősítést kaptak a jelenlétük fontosságáról. A munkánknak híre ment, és egyre több konferenciára, kongresszusra hívtak előadni.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hallottunk arról, hogy Debrecenben is alkalmazzák a módszert. Akkoriban Balla professzor úr osztálya egy legendás „űrbázis” volt, így 2004-2005-ben többször is meglátogattuk őket a Schöpf-Mérei Kórházból. Saját szemünkkel ott ugyan nem láttunk kenguruzást, számunkra azonban egyértelmű volt, hogy egy ennyire természetes és életeket mentő módszert hirdetnünk kell. Én a Schöpf-Méreiben töltött kenguruzós, a szülőket mindenbe bevonva végigélt hetek-hónapok során fordultam a „családozós” irány felé, és azóta is szívügyem, hogy minél több koraszülött és újszülött ellátása családbarát lehessen.
A koraszülött babák pillanatnyi- és a jövőbeli egészsége múlik azon, hogy a kórházban töltött idő alatt a szülők az orvosokkal, nővérekkel, a szoptatási tanácsadóval, sőt, a takarítónénivel közösen, alázatos és szeretettel teli partnerei lehessenek az újszülötteknek, ne legyen köztük afféle hierarchikus fal.
Ezt jelenti számomra a 17 éve vallott ars poeticám: a baba a főnök.
R. L.: A koraszülött intenzív osztály, ahol a lányaim hetven napot töltöttek, egy egészen más világ volt, össze sem lehetett hasonlítani más kórházi részleggel. A férjemmel közösen mind a ketten nagyon szerettük, hogy kivehettük a részünket a lányok körüli teendőkből, legyen szó inkubátorban való pelenkázásról, vérnyomásmérésről vagy magáról a kenguruzásról. Ikres anyukaként több ikres családdal is kapcsolatba kerülök, ahol a koraszülések száma jóval gyakoribb. Látom azokon az anyukákon, apukákon, akik nem családbarát PIC-re kerültek, hogy akár csak egy vagy két hetet bent töltve sokkal nagyobb sokként élték meg az inkubátoros időszakot, mint mi, akik a nap 24 órájában ott lehettünk a gyerekeink mellett.
S. B.: Arról nem is beszélve, hogy a babák számára mekkora stresszt jelent idő előtt, hirtelen a biztonságos anyai testen kívülre kerülni, majd elválasztva lenni tőle. És ők mindig tudják, ki ér hozzájuk.
Nagyon érdekes látni, hogy amikor mi, orvosok nem határozott, biztos mozdulattal nyúlunk a babákhoz, azt mennyire rosszul viselik, míg a szülők úgymond annyit „bénázhatnak”, amennyit csak szeretnének.
Emiatt is nagyon szeretek a szülőkkel közösen vizitelni. Illetve éppen ezért ma már egyes koraszülött osztályokon kenguruzás közben végeznek el különböző vizsgálatokat, szemészeti szűrést, ultrahangvizsgálatot, vérvételeket. A mamák testközelsége, hangja, és az anyatej ugyanis fájdalomcsillapító hatású.
R. L.: Mi az apák szerepe? Ha jól tudom, a nem családintegráló, családbarát PIC-eken ők sokszor be sem mehetnek, vagy csak nagyon korlátozottan látogathatják koraszülött gyermeküket. Így akár hetekig, hónapokig alig látják őket.
S. B.: Mindenképpen mérföldkőnek számít egy koraszülött osztály életében, amikor az apák is korlátlan bebocsátást nyernek. A kenguruzás kapcsán egyébként a nővérek részéről több kétség is felmerül, hiszen nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy félmeztelen férfitestekre kisbabákat helyezzenek. Azonban az apák jelenléte több szempontból is fontos. Egyrészt a statisztikákban sajnos mi is látjuk, hogy sok koracsalád felbomlik, és a közös családi sokk az apák bevonásával enyhíthető.
Az apák részéről alapvető igény, hogy a gyermekükkel kialakuljon a kölcsönös kapcsolatuk, kötődésük, illetve: elhiggyék magukról, hogy ők is meg tudják nyugtatni a kislányukat vagy a kisfiukat.
Fiziológiás szempontból az apák teste kenguruzáskor ugyanúgy működik, mint az anyáké, vagyis ők is felfűtik a testüket, hogy az úgynevezett termoneutrális – a baba számára ideális – testhőmérsékletet biztosítsák számára. További előnyt jelent, hogy a gyermek a szülei mellkasán megismerkedik azzal a flórával, ami otthon várja, vagyis az immunrendszere fel tud készülni a majdani általános környezetére.
R. L.: Ámulatba ejtő, hogy ilyen aprónak tűnő részletek mekkora hatással vannak a koraszülöttek fejlődésére...
S. B.: Amióta neonatológus vagyok, sokat finomodott a koraszülöttek ellátása. Ma már alig használunk gépi lélegeztetést, tápszerek helyett szinte csak anyatejet kapnak a korababák, zeneterápiás szakemberek vesznek részt a munkában... és még sorolhatnám. Ami húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, napjainkban valóság. Ezeknek az újításoknak hála jelenleg egy 24. hétre született 500 gramm körüli baba is egyre nagyobb eséllyel, egészségesen nőhet fel.
A pályám során előfordult példák mutatják, hogy az egy kiló alatti babákból kiváló tanulók lesznek, mások csodálatos látásmóddal megáldott művészekké cseperednek, illetve a természettel is szembe szálló sportolókká válnak.
Szívesen visszajönnék harminc-ötven év múlva megnézni, hogy hol tart a tudomány. Az is lehet, hogy akkor már inkubátorok helyett folyadékkal teli buborékokban fognak úszkálni a koraszülöttek.
R. L.: Az idei lesz a második kenguruverseny. Mit lehet tudni róla?
S. B.: Idén is a Melletted a Helyem Egyesület szervezésében kerül sor az április 22. és május 15. közötti kenguruversenyre, amelyben, három héten át gyűjtjük az adatokat, hogy melyik PIC-ben hány percet töltenek kenguruzva a gyerekek. Reményeink szerint, egyre több koraszülött osztály vesz részt benne. Május 15-én, a kenguruzás világnapján hirdetünk győzteseket mind egyéni, mind osztályos kategóriában. Valójában viszont szerintünk a versenyen minden résztvevő, minden szülő és minden baba nyertes.
Rohr Linda
A Melletted a Helyem Egyesület oldalán további információkat találsz a kenguruzásról, a versenyről és a koraszülöttellátásról.
Képek forrása (A fotók közzétételéhez minden szülő hozzájárult.)