–

Bezzeg nagyanyád!

Bezzeg ő! Bármi baja is volt, kiment és megkapálta a kukoricát. De nem ám délelőtt állt neki, hanem hajnalban kelt, vizet húzott a kútról, megetette az állatokat, tehenet fejt, lisztet őrölt, reggelit készített, fölsúrolta a padlót, és aztán ment kapálni. Terhesen. Ikrekkel. Megszülte őket a mező szélén, de a kapálást akkor sem hagyta abba. A fogával tépte el a köldökzsinórt, azonnal mellre tette a kicsiket, de még ekkor sem hagyta abba a munkát. Amikor már lement a nap, hazament az ikrekkel, épp csak a kendője csúszott félre egy kicsit, aztán megfőzte a vacsorát, mosogatott, kimosta a háromheti szennyest a pataknál, megetette az állatokat, megvetette az ágyakat, fát aprított, kosarat font, majd mielőtt elfújta a gyertyát, még bölcsőt eszkábált a kisdedeknek. Ő volt a nagyanyám, sőt, mindannyiunk nagyanyja! Akinél mindig háromféle süti volt, aki sohasem panaszkodott, akinek a férje semmit sem segített, mégis nyolc gyereket szült, aki olyan kemény volt, hogy Chuck Norris zokogva bújt Steven Segalhoz, ha közeledni látta.

A nagyi örök

Akármilyen vita is kerül elő akár személyesen, akár a neten, a nagyi biztosan főszerepet kap benne. Már megint megcsalt az a szemét? Bezzeg nagyanyádat eggyel mindig többször csalták meg, mégis kibírta, nem vált el, tűrt a haláláig. Pedig a papa ivott, verte, nem segített semmiben. Panaszkodsz, hogy fáj a hátad? Bezzeg nagyanyád kilencven évesen is kapált meg gazolt, mégsem volt semmi baja. Ételt rendelsz? Hát tudod te, mennyi ideig nyújtotta nagyanyád a rétestésztát?! Munkahelyi gondjaid vannak? Bezzeg a nagyi a szövetkezetben is úgy számolt, hogy öröm volt nézni, utána éjfélig varrt, és sosem panaszkodott a munkakörülményekre. Nehéz szülésed volt? Hol volt még régen a programozott császár meg az epidurál! Minden asszony azonnal tudta, mit kell csinálni a gyerekkel 18 éves koráig, ömlött a teje, nem volt bizonytalan, nem volt fáradt, nem volt depressziós, mert nem ért rá.  Bezzeg te, elfajzott hajtása a modern kornak, neked már semmi se jó!

Szegény nagyanyám

Amúgy érdekelne, hogy megkérdezte-e valaki valaha a saját nagy- és dédnagymamáját az életéről? Megkérdezte-e bárki is, hogy: „nagyi, egyébként hogy érzed magad?” Milyen volt nyolc gyereket szülni? Szeretted a férjed? Boldog vagy, boldog voltál? Bezzeg-nagyanyánk semmit sem tudna válaszolni ezekre a kérdésekre, mert ő nem él, nem létezik, ő egy kőből faragott szobor, egy bálvány, amit úgy imádunk, hogy az eredetijéről szinte fogalmunk sincs. Az igazi asszonyok mesélnének. Panaszkodnának. Elmondanák, hogy nem is ahhoz akartak hozzámenni, akihez. Hogy igazából gyűlölték Pista bácsit, hogy utáltak kapálni, hogy bálozni jártak, kacagtak, pletykáltak, zokogtak, szerelmesek voltak, szexeltek, bizonytalanok voltak, féltek, megalázottak voltak, úgy érezték, egy perccel se bírják tovább, éreztek. De ezt nem engedhetjük meg nekik, mert akkor ledőlne a szobor, és nem lenne mire hivatkozni, hát kit imádjunk akkor, milyen női példaképünk legyen, ha nem ő?!

Bűntudat

A sok nagyanyádozással azért egyvalamit el sikerült érni: bűntudatom van. Rosszul érzem magam, mert nem követem őt. Mert nekem csapból folyik a víz, bezzeg neki kútból kellett húznia. Mert nem tudom kitekerni a csirke nyakát. Mert csak egy gyerekem van. Mert fáj a hasam. Mert nincs kedvem dolgozni. Mert megint szakítok. Mert új ruhát veszek. Mert villamosra szállok. Szégyellem magam, amiért én ilyen jómódban is csak panaszkodom, pedig neki milyen nehéz volt. Úgy érzem, akkor nem is lehetek igazi nő, ha nem vagyok olyan, mint ő. Bár odaadhattam volna neki mindazt, ami nekem megadatott. Bár vihettem volna neki pénzt, traktort, vezetékes gázt, fagyasztót, akármit! Bár bekenhettem volna valamivel a kicserepesedett kezeit!

Mi lett volna, ha?

Valószínűleg nagyanyám elsírta volna magát. Azt mondta volna, hogy: „Zsófikám, csak neked legyen meg mindened.” És nem utált volna azért, mert nekem vezetékes vasalóm van a szenes helyett, hanem csodálkozva együtt próbálgattuk volna, mit tud az új masina. Szerintem a dédim imádta volna a kenyérsütő gépet. Csak neki nem volt. Az akkori világban az volt a normális, ahogy ő élt. Ugyanannyira szorongott ettől, mint most én a saját világomtól. És ahogy elkezdtek betüremkedni az életébe a modern gépek, úgy használta őket, a cséplőgépet, a varrógépet, a kuktát... és így tovább. Haladt előre az életében a korával, mert miért tett volna mást. Én miért tennék mást? Az evolúció szabálya szerint – csak emlékeztetőül, ezt Darwin 1859-ben adta ki könyvben! – nem a legerősebb marad életben, hanem az az egyed, amelyik a legjobban alkalmazkodik a változó körülményekhez.

Halk lábjegyzet a parasztasszonyokról

Akiket ma bezzeg nagyanyád!-nak hívunk, azok a régi vidéki parasztasszonyok voltak. Nem ők alkották az 1900-as évek összes nőjét, mindenki máshogy élt. A parasztasszonyok nagyon kemény világban boldogultak, és megtanultak alkalmazkodni hozzá. És mondjuk ki, gyakran kegyetlenek voltak – a kor is ezt diktálta, gondolj csak a vallásra, és mert másképp nem élték volna túl. Mákteát adtak a pólyában szögre akasztott gyereknek meg pálinkás kockacukrot, hogy ne sírjon. Nem maradhattak otthon vele, mert ha nem művelték a földet, éhen haltak. Vízbe fojtották a kismacskákat, megpofozták a gyerekeiket, kiküldték őket iskola helyett dolgozni, eltűrték a férjüket, mert ezt kellett tenniük azért, hogy túléljenek. Nem azért, hogy jól éljenek. Nem azért, mert a szívük ezt diktálta. Nem azért, hogy ujjal mutogassanak rájuk, milyen ügyesek voltak. Ennyi erővel a barlangban lakó ősember asszonyát is piedesztálra emelhetnénk. Igyunk mamutvért!

Utóirat

Végiggondoltam, kik szoktak nagyanyádozni. Kiket zavar leginkább, hogy nem ők a teremtés koronái többé? Kik szenvednek attól, hogy elveszik a munkahelyüket, az önbizalmukat, kik azok, akiket nem szolgálnak ki többé, akiknek azzal kell küzdeniük, hogy a szerelempiacon verseny van, kik azok, akik a vallásban sem találhatnak felsőbbrendűségre? Igen, bizony, a mostani férfiak. Bezzeg nagyapáink! Az istállóban aludtak, hajnali négykor keltek, megetették az állatokat…

Fenyvesi Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/paul prescott