–

Sétálok a gyerekekkel a bevásárlóközpontban. Vagy dehogyis sétálok. Szokás szerint rohanok. Egyik boltból a másikba cikázunk, hajtom őket, mintha szamarak volnának. Cipő kell az egyiknek, a másik kinőtte a nadrágjait, mindjárt itt a szülinapja, arra is kéne valami. Vágtatunk végig a széles folyosón, amikor meglátunk középen egy ugrálóvárat, mászókákkal, csúszdákkal. Ez nem a befizetős típus, ingyen van... szerencsétlenségemre. A gyerekek megállnak, könyörögnek, hogy hadd játsszanak egy kicsit. Végül beadom a derekam.

Míg várok rájuk, megakad a szemem egy kisfiún és egy kislányon. Vadul kergetőznek, sikongatnak. Aztán nem sokkal később összeütköznek, a lány elesik, és hason végig csúszik a gumipadlón, egészen egy bevásárlókosár fémkerekéig. Felszisszenek. Egy hajszálon múlik, hogy nem veri be a fejét a vasba. Először csend van. A kisfiú ijedten elszalad, követem a szememmel, egy nő öleli magához. A kislánynak csak néhány pillanattal később esik le, mi történt vele, hangos zokogásba kezd, aztán már rohan is az apjához, aki a játszórész másik végében ülve épp a telefonját nyomkodja. Fogalma sem lenne az egészről, ha a gyerek nem menne hozzá oda.

– Mi történt? – kérdezi, félig még mindig a képernyőt nézve, aztán maga mellé teszi a készüléket és a kislányt az ölébe vonja.

– Ellökött.

– Kicsoda?

– Egy kisfiú. Farkasosat játszottunk, én voltam a bárány, futottam előle, aztán, aztán… Nagyot csattant a fejem a padlón – panaszolja.

Az apa nézi a lila foltot a gyerek homlokán, aztán magához szorítja a lányát, tekintetével a tettest keresi:

– Mutasd, melyik volt.

Ezalatt az anyuka győzködi a kisfiút.

– Menj oda hozzá, kérj bocsánatot.

A kisfiú leszegi a fejét, nem mozdul.

– Berci, ez nem szép dolog – noszogatja a nő. – Nézd, szegény ott sír, próbáld megvigasztalni. Mondd, hogy nem direkt volt.

– Nem akarom – fonja össze a kezét maga előtt a gyerek, és hátat fordít.

– Bercike, gondolj bele, ha ugyanez veled történne. Neked nem esne jól, ha a másik odajönne?

A kisfiú lassan oldódik. Látszik, hogy mindjárt elindul, már csak egy kis bíztatás kell neki.

– Gyere akkor te is – kéri az anyját, megfogja a kezét, úgy húzza maga után.

A nő feláll. Hatalmas a hasa. A nyolcadik vagy a kilencedik hónapban lehet. Lazán fogja a gyerek kezét, elhaladnak az ugrálóvár mellett. A kisfiú ott megáll, nekidől a felfújt gumifalnak, onnan leskelődik.

– Na, menj szépen, én itt megvárlak – mondja a nő, és egy kicsit előre tolja a gyereket.

A kisfiú bátortalanul lép a kislány felé. Megáll tőle fél méterre.

A férfi ránéz.

– Ő volt? – kérdezi a lányától.

A kislány bólint.

– Mit csináltál, hülyegyerek?! – kiált az apa a kisfiúra.

A gyerek nem szól, nem mozdul. Elárvultan áll, bokától fölfelé hajladozik, mint a nádszál, ide-oda.

– Nem hallottad, mit kérdeztem? – folytatja a férfi.

Ekkor odalép mellé az anya. A nagy has miatt mozgás közben úgy billeg, mint egy kacsa.

– Épp bocsánatot kérni jött, de ha maga így… – emeli fel a hangját.

– Miért, maga fordított esetben mit szólna? Feldagadt a gyerek homloka – folytatja a másik indulatosan.

– Mit-mit, hát... előfordul az ilyesmi – magyaráz a nő hevesen.

– Kérem, nyugodjon meg – szól rá a férfi.

– Én nyugodjak meg? És maga? Hogy volt képes így beszélni egy gyerekkel?

Míg a felnőttek marják egymást, a kislány feláll, odasétál a kisfiúhoz.

– Ne haragudj – mondja a fiú, és leszegi a fejét.

Ekkor a kislány a nőhöz fordul.

– Mikor fog a baba megszületni? – kérdezi.

A felnőttek elhallgatnak.

– Még három hét – válaszolja a nő halkan.

– És kislány lesz vagy kisfiú?

– Kislány.

– Én is szeretnék egy testvért – mondja a gyerek. – Apa, mehetünk még egy kicsit játszani az ugrálóba? – mutat a kisfiúra.

Az apa először nem tudja, mit mondjon. Látszik, hogy küzd magával, némán néz a lányára. Aztán rekedt hangon megszólal.

– Ahogy akarod.

A gyerekek az ugrálóvár felé veszik az útjukat. Felmásznak a tetejére, és kézen fogva lecsúsznak.

A felnőttek esetlenül állnak szemben egymással. Az apa nem tudja, hova nézzen, szemét a padlóra szegezi, aztán egy pillantást vet a telefonjára, majd az ugrálót figyeli. A nő szuszogva bambul a távolba.

– Nézem őket innen, ha gondolja – szólal meg végül a férfi a nőre sandítva.

– Hát, az jó ötlet – válaszolja az anya kissé megenyhülve, aztán lassan visszakacsázik a padhoz, ahol a ruháikat hagyta.

Indulni kéne, kapok ekkor észbe. Rövid unszolás után összeszedem a gyerekeket, akik a játéktól feldobva készségesen vetik bele magukat az előttük álló kínos kapkodásba. És miközben vonszoljuk magunkat egyik boltból a másikba, én pedig a leárazott holmik között turkálok, reménykedni kezdek, talán van némi esély, hogy legalább egy hajszálnyival jobb legyen az idei év, mint a tavalyi.

Hidas Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Len44ik