Tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos jókat, jól és jó alapanyagokból enni, és egyszerűen rajongok a jó ételért… ha van. De az életem jelentős része úgy alakult, hogy 1. önerőmön kívül általában mindenkori otthonomban is volt isteni főtt étel, 2. mára be kell látnom, hogy nekem nem jelent önkiteljesedést vagy kikapcsolódást a főzés (a sütés már más tészta, szó szerint is), 3. ha nincs kaja, én magamban elvagyok akár hetekig kávéval, vízzel, némi kefirrel, gyümölccsel, kolbásszal és savanyúsággal. 

Gyermeki szárnyaim letörése

Az egész azzal kezdődött, hogy gyerekkoromban a nagymamámékkal éltünk együtt. Ők mindent maguk termesztettek, saját állataik voltak, saját hús, saját zöldség, saját tojás. Mondjuk ki, akkoriban akarva, akaratlanul csak biokajához jutottam miatta. Ő főzött mindennap az egész családra, mondanom sem kell, hogy a világ legfinomabb ételeit. Akkoriban valószínűleg genetikusan és valamiféle női indíttatástól vezérelve, erősen érdeklődtem a főzés iránt, de a nagyi – bár fantasztikus teremtés volt – egyszerűen nem tűrte, hogy a keze alatt sertepertéljek. Szerinte, ha belekezdtem a segítségbe „pocsékba ment” a liszt, a cukor, stb. fele, alapvetően béna voltam (hát, jó hogy!) és egyetlen dologhoz volt csak tehetségem: a klasszikus habverővel igazán kemény tojáshabot verni a sütikhez. Szerintem inkább csak azért hagyta, hogy abba is beletanuljak, mert rettentően fájt minden ízülete…

Mindenesetre abban sikerélményem volt, és talán ez az oka annak, hogy a mai napig sütiket, tortákat azért szeretek csinálni.

De semmi mást, és gépi habverővel! Mert, ugye, azok a fránya ízületek.

Kamaszélet főzőmániások mellett

A „nemfőzésem” története nagymamám halála után is folytatódott, mivel a kettes számú nevelőapám – akivel akkoriban kezdtünk együtt élni, – őrülten imádott piacozni és főzni, nem mellékesen egy egész hadseregre. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ő mindent megvett, előkészített, elkezdett főzni. Majd az este legkritikusabb, mindent eldöntő pillanatában hazaesett az anyukám, aki a nagymamámtól örökölt őstehetséggel tökéletesen tudta, hogy még mi kell azokba az ételekbe, amik félig készen rotyogtak vagy sültek.

Ez egy nagyon érdekes, soha ki nem mondott, mégis közös munka volt közöttük, bár az anyám csak csendben tökéletesítette az ételeket, a nagy főző hírében a nevelőapám állt.

De a lényeget tekintve, ebben az időben sem kellett soha főzéssel bajlódnom, bár a piacozást akkor szerettem meg nagyon, ami azóta is meghatározó része az életemnek. Azóta sem laktam olyan helyen, ahol kocsiba kellett volna ülni a piacozásért. 

Szárnypróbálgatások kora erős rásegítéssel

Jöttek az „önálló” évek. Az első és második saját lakásomtól is három perc sétára volt a piac, ahova rendszeresen jártam, és mesterfokra fejlesztettem a nevelőapámtól már átvett tudást, miszerint egy piacot meg kell tanulni, tudni kell, hogy mit kitől és mennyiért veszünk, hiszen enélkül nem igazi piacozó az ember. Büszkén kijelenthetem, hogy bármikor és bárhol meg tudom mondani ránézésre, hogy melyik zöldség vagy gyümölcs a tökéletes ízű és állagú, hogy mi az, amiből tilos venni. Azt is pontosan tudom egy piacon, hogy mik a lehúzós helyek, méghozzá onnan, hogy ott nincs tömeg. 

A nagy bevásárlásokat aztán kísérleti főzések követték, amikre inkább volt jellemző a vért izzadás, mint az ösztönös, felszabadult és boldog kiteljesedés.

Valójában esélyem sem volt eljutni erre a szintre, a város egy nem túl távoli pontján anyukámék ugyanis még mindig egy hadseregre főztek, és kötelességüknek érezték, hogy nagy dobozolások után telepakolják a hűtőmet a kedvenceimmel. Erőtlenül hadakoztam ellene, de aztán megadtam magam a sorsnak. Szerintem mindenkinek jót tett: ők így voltak boldogok, hogy gondoskodhatnak rólam, nekem meg nem kellett küzdeni az elemekkel.

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy persze nem volt mindig tele a hűtő, és a vizsgaidőszakok meg sok munka idején vagy elfeledkeztem (a mai napig így van) az evésről, vagy ha már szédültem, akkor bármit, de tényleg, nagyjából bármit megettem, amit találtam, illetve a szomszéd boltban lehetett venni. Szégyen, gyalázat, de a sajtos tészta, a virsli mustárral és a kolbász savanyúsággal voltak az akkori étkezéseim alappillérei. Na, bravó!

Élesre töltve

Aztán hirtelen, nagyon hirtelen lett családom gyerekkel, és minden megváltozott az addig kényelmes, „magam döntök magamról” életemben. Élelmezni márpedig kellett. Akkor is, amikor szinte semmit nem aludtam, akkor is, amikor én magam kajára nem tudtam nézni, akkor is, amikor tényleg semmi, de semmi kedvem nem volt hozzá.

Ez az időszak sem a főzés megkedvelésének kedvezett, inkább olyan kényszerhelyzet volt, amiben már tényleg meg kellett tanulnom rutinszerűen főzni, más megoldás nem volt.

Nem kevés időt töltöttem az anyukámmal való klasszikus egyeztetéssel, miszerint mit, milyen adagban és milyen sorrendben kell az ételekbe pakolni, és láss csodát, a vér nem válik vízzé, megtanultam jól főzni. Hja, a kényszer nagy úr! Ugyanakkor kényszerből nem lehet szerelmesnek lenni. Csupán megcselekedtem, amit „megkövetelt a haza”.

Aztán jött az uzsonnacsomagolások végeláthatatlan sora, és egyszer csak azt éreztem, hogy az élet másról sem szól, mint étellogisztikázásról. Piac, boltok, piac, biopiac, kistermelők, vidéki biocsirkés, váci sajtos, a bögyös paradicsomos végigjárása és aztán a feldolgozás, elkészítés, tálalás, mosogatás, csomagolás. Esküszöm, leborulok mindenki előtt, aki ezt egy, kettő, három, akármennyi gyerekkel és jó kedvvel végigtolja. Nekem ez utóbbi nem ment, és amikor a gyerek betöltötte a tizenötöt, annyira elegem lett ebből a kényszeres napi rutinból, hogy kiejtettem a kezemből a fakanalat, és elengedtem ezt a számomra sok örömet nem tartogató görcsölést a létfenntartásunk felett.

Megmentőm

Óriási szerencse és talán a jövő ösztönös megérzése volt, hogy mindeközben a férjem konkrétan beleszeretett a főzésbe, és rajta valóban látom, amit anyukámon és megannyi csodálnivaló nőtársaimon is, hogy lelkesen, szívből csinálja, érzi, hogy pontosan hogy kell, kísérletezik, vásárol, és minden görcs nélkül tökéletesen főzi a világ számos országának legfinomabb ételeit.

És hogy mi maradt nekem? Drága szerkesztőm, Kurucz Adri szavaival élve: a kapszulakaják rutinszerű és nagyon alkalmi főzése, illetve az édességek szintén időszakosan fellobbanó lelkesedésből való sütése. De az igazi boldogság az, amikor más csinál valami nagyon finom ételt.

A „bukott háziasszony” pedig piacozik, elpakol, mosogat, előkészít, ha kell, és esküszik, hogy nála hálásabb közönség nem létezik egy-egy ebédnél vagy vacsoránál.

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció