A vasfüggöny mögött eltöltött évtizedek, a belénk nevelt szorongások és görcsök, úgy tűnik, nem múltak el nyomtalanul. Még bőven van hová kigombolnunk a hátsó felünket, elengedni az otthonról való kiszabadulás okozta parákat, és élvezni az életet. Tanuljunk meg nyugati módra ne csak világot látni, hanem utazni is!

1. Sorban állás

Amit az angolok az anyatejjel szívnak magukba, azt nekünk valami homályos okból kifolyólag még nem sikerült elsajátítanunk. Talán a könyöklős vállalati kultúra lehet az oka, de az a tapasztalatom, hogy a legtöbbünk bizony képtelen kulturáltan sorban állni. Gátlástalanul hülyének nézzük a többieket, pedig egy járaton fogunk utazni, akár megpróbálhatnánk tisztelni is a többi utazót. (Hátha akkor nem ránk esik a választás egy katasztrófa esetén, hogy kit burkolnak be a túlélők elsőként.) A becsekkolásnál tipródva több csoportnál is az a bevett módszer, hogy Marikát odaállítják az összes bőrönddel, amíg a többiek elrongyolnak feltankolni még egy utolsó adag rántotthúsos szendvicset, dobozos sört, kekszet, ropit, nápolyit. Nehogy már elfogyjon a magyar! Majd gond nélkül, teljes lelki nyugalomban odaoldalaznak mind a nyolcan a sor kellős közepébe.

sor

2. Sorban állás 2.0

Amikor sorban kellene állni, akkor sem tudunk, a kapuk előtt azonban már olyankor is buzgón tipródik mindenki, amikor legalább egy félóráig senkit nem fognak felereszteni a repülőgépre. Láthatólag eszébe sem jut a sorban szédelgő népeknek, hogy minden egyes jegy fix helyre szól, tehát teljesen mindegy, hogy elsőként vagy utolsóként száll-e fel, hiszen ott vár rá az ő saját helye. Vagy tudod, mit? Néha úgy tűnik, mégsem.

3. Helyfoglalás

Azt gondolnád, nem tűnik egy komplex feladatnak, hogy a „11C ülés” feliratú jegy birtokosa leüljön a 11C helyre. Főleg annak a fényében, hogy a székek logikus sorrendbe vannak állítva, tehát a 11-es garantáltan a 10-es és a 12-es sor között van, a C pedig – minő meglepetés! a B és a D között. Hibalehetőség kizárva! Ennek ellenére szinte alig volt olyan alkalom az elmúlt évek utazásai során, hogy mire a helyemhez értem, ne gubbasztott volna ott egy mufurc figura nagy szorongva, aki azt állította, azért ült az én helyemre, mert az övét már mások galádul elfoglalták. Ezzel a hozzáállással aztán nem csoda, ha a magyar járatoknál kétszer annyi ideig is eltart mindenkit leültetni. Kábé úgy, mint általános iskola első osztályában, rögtön a tanévnyitó után.

helyfoglalás

4. Taps

Mivel nem vagyunk eléggé hozzászokva, számunkra a repülés még mindig rettenetes parafaktorral bír. (Jó hogy! Mire számítson az ember egy levegőben röpdöső gépmadár esetében, amikor még a metró is kigyullad alattunk minden héten!) Éppen ezért a biztonságos landolás feletti megkönnyebbülésünkben jó páran vadul tapsolni kezdünk. Csak mi, magyarok. Ami számomra azért is bír némi iróniával, mert az utóbbi időben viszont azt tapasztaltam, hogy az emberek a színházban előszeretettel rongyolnak ki, hogy elsők lehessenek a ruhatárban, amint elhangzott a zárszó, fittyet hányva a szerencsétlen színészekre, akik az előtte való két órában hétrét görnyedtek a közönség professzionális szórakoztatásával. A repülőn való tapsolás viszont kábé olyan, mintha a metrón is ezt művelnéd, végül is a kockázat ott is elég nagy. Deák Ferenc tér – Fiűűűfitty! Arany János tér – Vastaps! Nyugati pályaudvar – Álló ováció a vezetőnek! Én amondó volnék, hagyjuk meg, sőt, vigyük vissza a tapsot a színházba, ahová való.

taps
Deák tér, metróállomás

5. A „Nem jutok le a járműről!”– para

Végre leszállt a gép, a tenyerek is pirosra lettek tapsikolva. Ám hiába mondják be három nyelven is, hogy mindenki maradjon veszteg még egy pár percig, és a telefonját se kapcsolja be, amíg le nem parkolt a repülő, hirtelen épp ezek a tevékenységek irtó sürgetőek lesznek. Mintha csak parancsszóra történne, úgy pattannak fel a kedves utastársak, mint a nikkelbolha... hogy aztán kifacsarodott testhelyzetben, a bőröndjüket markolászva görnyedjenek félig az ülésük, félig a folyosó között – természetesen a telefonjukat markolászva. Hiszen azonnal tudtára kell adni az otthon maradottaknak, hogy biztonságban földet értek. Kis lépés az emberiségnek, nagy ugrás a magyar embernek.

6. A „Nem kapom meg a csomagomat” – rettenet

Ritkán utazunk csak egy könnyű kézipoggyásszal, hiszen valahová el kell csomagolni az oldalszalonnát, a pirospaprikát meg a nokedliszaggatót. Emiatt viszont újabb szorongást szabadítunk magunkra: mi van, ha soha többé nem fogjuk viszontlátni a feladott koffert??! A csomagkiadó szalag mellett úgy tülekszünk, mint az óvodás anyák napi műsoron a legjobb helyekért. Letapossuk egymás sarkát, ráförmedünk a másikra, mégis, mi a frászt hajol be, hisz így nem látjuk a saját pakkunkat. Közben eszünkbe sem jut, hogy mindenkit ugyanaz a cél vezérel... ahogy az sem, hogy valószínűleg akkor sem dől össze a világ, ha a bőröndünk megtesz egy extra kört a futószalagon.

csomag
Nem érted?! BAAAAJ VAAAAN!
 

Fiala Borcsa

Képek: ITT, ITT, ITT, ITT