„Velem maga ne szórakozzon!” – Lesújtó emberkísérlet a hivatalban

–

A minap sajnos úgy alakult, hogy egy hivatali sorban állás része lettem mintegy két órára. Ha már ott voltam, végeztem egy kis szociális megfigyelést, ami a sorban állókat, az alkalmazottakat, az egész légkört illeti. Nyilván nem okozok meglepetést, ha elmondom, a helyzet hol lesújtó volt, hol torokszorító. 

Időtlen idők óta tudjuk, hogyha egymás számára idegen emberek sokan összegyűlnek egy helyen, ott igazából az alkalom, a gyülekezés oka fogja meghatározni a csapat hangulatát, beszédtémáit, egyáltalán az egész jelenséget. Ha koncerten, sportmeccsen gyűlnek össze este kilenckor, ott nyilván kissé más lesz a hangulat, mintha a hetes busz megállójában reggel hatkor.

Mivel tudtam, hogy többórás sorban állásra számíthatok ott, ahová mentem, így nem számoltam kitörő boldogsággal, sem érdekfeszítő csevegési témákkal, de nagyon pozitív élményekkel sem. Eleinte azt is kaptam, amivel kalkuláltam.

Elcsigázott, ingerült, türelmetlen embereket, akik mind azt remélték titokban vagy nyíltan kimondva, hogy a több óra valahogy csökkenthető, és érthetően csalódottak és dühösek voltak, amikor kiderült: ezt, pestiesen szólva, bezony most beszoptuk mind.

Ez mindenki számára a jelenlét első tizenöt perce után világossá vált, és a dolog innentől kezdett izgalmas lenni. Sokféle ember ugyanis sokféleképpen reagál az ilyesmire.

Voltak, akik ügyeskedtek, kiálltak a sorból, előrementek, megszólították az ügyintézőt, a biztonsági őrt, alkudozni kezdtek, külön utakat kerestek, hazudoztak arról, hogy mennyi ideje állnak itt, mennyire sietnek, vagy hogy ők csak gyorsan beadják, leadják, megdumálják a dolgot, „pár perc, és itt sem vagyok”.

Mindet visszazavarták a sor végére

Morgás, öklök a levegőben, „odaszólok az ismerősömnek”, könyörgés, „értse meg”, látványos magánszámok.

Van ugye, aki ilyenkor odafordul a sorban álló többiekhez, hogy kvázi támogatókat keressen, „ugye nem gond?”, „megengedné, kérem?” – nem engedett senki semmit. Faarcú pillantások, én is itt állok egy órája, menjen a helyére, mégis mit képzel, maga szerint mi mire várunk, stb. 

Voltak a beletörődők, akik vagy tudták, hova jönnek, vagy megértették hamar, mi a helyzet, vagy huszonöt év alattiak voltak – ők perceken belül a mobiljuk segítségével kezdték elütni az időt, és nekik volt igazuk. Tök csöndben voltak, mindig felnéztek, amikor valaki jelenetet rendezett (volt bőven!), időnként kivették a fülest, hogy jól hallják a balhét, de amúgy nyugalomban tűrték a kínzást.

Ahogy mindig lenni szokott, volt egy kifejezetten kellemetlen házaspár, ők húsz percen belül magára haragították a másik harminc embert a sorban. Ezúttal az adta az apropót, hogy mögöttem egy fiatal pár állt, a babakocsiban pedig biztosan két hónaposnál fiatalabb volt a pici. Apuka előrement az őrhöz, hogy van velük egy nagyon pici baba, nem lehetne esetleg őket soron kívül előre venni? Nyilván rögtön többektől jött a támogató hang (hadd menjenek, engedjék őket!), aztán a sokk. Az őr szerint ugyanis nincs kivételezés, mindenki kivárja a sorát. Na nekem több se kellett, magas is vagyok, apa is vagyok, hangom is nagy, mondom jó hangosan: semmi gond, akkor a sorban mindenki engedje maga elé a babakocsit, és így ők következnek. Erre az említett házaspár nő tagja kiáll a sorból, csípőre teszi a kezét, megfordul, és recsegő hangon közli, hogy márpedig ő fél órája itt áll, és kurvára eszükben sincs a férjével előre engedni senkit, egyébként pedig nem kell ilyen helyre babát hozni.

A kismama hüledezve kinyögi, hogy nekik sajnos nincs senki, akire a kicsit hagyhatnák, és mindketten aláírnak az ügyben, amiért jöttek, úgyhogy nem jókedvükben jöttek újszülöttel koronavírus idején tömegbe ügyintézni. Mire az asszony éles hangon: ez nem az ő dolga, ő rohadtul senkit nem enged maga elé, részéről a téma lezárva.

Ezen a ponton kissé elszabadultak az indulatok

Záporoztak a jókívánságok és a „milyen ember vagy te”, aztán a már említett házaspárig előreengedték a fiatal párt a babával, ők meg ott csendben megálltak mögöttük. Így is nyertek negyvenöt percet, de speciel én a magam részéről nem akartam elhinni, hogy ilyen megtörténhet, annyira felháborító jelenet volt. 

Nem sokkal később a sor elején az aktuálisan legelöl álló asszony egyszer csak megfordult, és kiabálni kezdett a mögötte állóval: „Negyedszer kérem, hogy ne a nyakamba lihegjen, a rohadt életbe, koronavírus van, álljon már kissé távolabb!” Mire a válasz emelt hangon: „Hogyha nem tetszik, nyanya, tessen kiállni a sorból, és hazamenni a francba.” Olyan volt, mint amikor lassított felvételen nézed azt, amit nem akarsz elhinni.

Volt persze együttműködés is a sorban, néhányan megbeszélték egymással, hogy mit hogy kell kitölteni, milyen okmányokat kellett elhozni, őrizték egymás helyét, amíg a másik kiment cigizni vagy pisilni.

Ahogy egyre többek sorra kerültek, persze kiderült, hogy azért két-két és fél órás a sor, mert bent igazából mindössze kettő, a végletekig elcsigázott, és egyébként segítőkész ügyintéző dolgozik. Ahogy jöttek ki az emberek, úgy záporoztak rájuk a kérdések, mint egyetemen a vizsgáról kijövőkre (milyen volt?, normálisak voltak?, sikerült elintézni?, mit kérdeztek?).

Ám ahogy közelítettünk az ügyfélfogadási idő lejáratához, úgy nőtt persze a feszültség is

Vajon sorra kerülünk? Vajon mi még kapunk sorszámot? Vajon holnap is jönni kell? Abban a pillanatban, két óra szobrozás után igen felértékelődnek ezek a kérdések, nagyjából az élet-halál szintre. 

A biztonsági őrrel alkalmazott hang is úgy módosult, ahogy az idő haladt előre. Eleinte alázatosan kérdezték őt, engedélyt kértek tőle, a végén a „mit képzel maga” és a „na most már tényleg ne szórakozzon” a barátságosabb megjegyzések közé tartozott.

Amikor kijöttem a dolgomat elintézve, egyszerre néztek rám irigyen, és szeretettel, hiszen többé nem álltam előttük a sorban. Szinte furcsa volt elbúcsúzni tök ismeretlenektől úgy, hogy biztosan soha többet nem látjuk egymást. És persze tudtam én előre, hogy sem egyenként, sem összeverődött csapatokban nem tudunk viselkedni, de összességében lehangoló, szomorú élmény volt ez az egész, a néhány üdítően kedves kivételnek számító gesztus ellenére.

És megint azzal a gondolattal mentem haza: milyen végtelenül egyszerű lenne normálisan viselkedni egymással.

Mennyire alapszint barátságos hangon szólni, előzékenynek lenni, mégis mennyire nem megy. Mennyire alapvetés, hogy kisbabások, idősek, rászorulók kivételes bánásmódban részesüljenek, és mennyire nem valósul meg a valóságban. Mennyire szomorú, hogy lehetne békében, nyugalomban, egymást támogatva, vagy legalább békén hagyva eltölteni egy ilyen mindenki számára kellemetlen két órát, ehelyett gyakorlatilag ahol és ahogy lehet, még jobban megnehezítjük egymás számára – tisztelet a kivételnek.

Rengeteg tanulnivalónk van, mindannyiunknak. Hiszen nem csak egy nap hangulata múlik azon, milyenek vagyunk, hogyan viselkedünk egymással.

Nem kerül semmibe. Mégis mindenkinek jobb lenne. Olyan apró dolgokon múlik. Mégis elbukunk legtöbbször. 

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images