–

Még, még, még, ennyi nem elég!

Egy időben rendszeres látogatója voltam székesfővárosunk operaházának, és gyakorlatilag egyetlen negatívum maradt meg bennem az egyébként élvezetes előadások kapcsán: túlságosan kevés a női vécé. Azt a szitut semmiképpen nem nevezném ugyanis ideálisnak, mikor az adott épületszint női részlegében maximum két-három fülke van, és azok ajtajait éppen előtted csukta magára mosolyogva két kedves, idős hölgy.

Megszólal az utolsó nézőhívó jelzés, te pedig magadban csöndesen elátkozol tervezőt és nénikét egyaránt, amiért le fogod késni a nyitány első taktusait. Egyszer a Zeneakadémián is megjártam: mire kivártam a sorom és visszaértem a terem elé, a jegyszedő már nem engedett be, így a műsor első felét az ajtóra tapasztott füllel voltam kénytelen végigélvezni. Nagy ár egy időben ürített hólyagért!

De volt már hasonló esetem egy sor vidéki és fővárosi színházban és más helyeken is. A szituáció mindig hasonló:

hiába érkezel meg időben és veszed célba egyből a mellékhelyiséget, a nőknek rendelt fülkéket mintha klasszisokkal többen látogatnák, mint a karikából kifelé álló nyíllal feliratozottakat.

Aki pedig járt már Magyarország bármelyik kurrensebb nagy zenei fesztiválján, az jól tudja, hogyan dőlnek halomra a genderelméletek egy-egy zajosabban körbeállt ToiToi előtt.

Persze, mert a lányok mindig kettesével...

Nem, nem. Szerintem most ne jöjjünk azzal, hogy „mert a nőknek muszáj a barátnőjükkel közösen kimenniük”. Ezt hagyjuk az amerikai filmek kliséjeleneteire, amikor a hősnő feláll és decensen rámosolyog a hősre, mondván: „Drágám, mindjárt jövök, csak bepúderezem az orrom!” Majd kézen fogja a barátnőjét és elindulnak kettesben.

Egyrészt, egyáltalán nem muszáj és nem is evidens párban vécézni menni – a legtöbb nő egyáltalán nem szívesen osztja meg élete történeteit két zubogás vagy néhány, fegyverropogásra hajazó hangsorozat között. Egyrészt kinek mi köze hozzá? Másrészt a némi közösségi érzékkel megáldottak úgyis érzékelik, hogy odakint még kilométeres a sor és fecserészés helyett igyekeznek minél gyorsabban kezet mosni és kisurranni.

Másrészt, ha netán mégis a barátnőmmel közösen akarunk egy-egy fülkébe bejutni és aztán orrbepúderezés közben arról dumálni, hányast hozott a gyerek kémiából és látta-e valamelyikünk azt az oltári helyes pasast érkezéskor a büfénél, akkor mi van? Attól, hogy beszélgetünk, még kiválóan képesek vagyunk tenni a dolgunkat.

Vécé + piszoár = kétszer annyi esély

Néha csak sárgulok, hogy bizonyos népeknél egész lakásnyi terület áll az ember rendelkezésére a mellékhelyiségekben. Az 1950-es évek glamúros életérzését kiszolgáló hodálynyi restroomok tükrös-asztalkás berendezése, ócska neonvilágítás helyett a sminkeléshez kedvező fényviszonyok valóságos társadalmi találkozóponttá emelték a női vécéket. Itt aztán nemcsak az egyébként tökéletes szemöldökét igazíthatta meg nagy hirtelen a stílusos nő, hanem még jobb válóperes ügyvédek telefonszámához is hozzájuthatott.

Sejtem, hogy a férfiaknál nem létezik ilyen lelki kényszer, ők nem fogják elmesélni a szomszéd piszoárnál csurgató haverjuknak a múltkor a moziban látott akciófilm zanzásított tartalmát. Őket nem lehet meghatni azzal, hogy már a női/férfi huzalozás tekintetében korszakalkotót felmutató Pease házaspár is megmondta, hogy a nőknek elemi szükségletük kimondani napi minimum ezer szót, a férfiaknak meg nem annyira.

De nekik legalább van piszoárjuk – s ezzel nagyjából kétszer annyi lehetőségük, hogy időben végezzenek a klotyóban. Miért nem kaphatunk mi nők, kétszer annyi fülkét, a demokrácia és az egyenlő hozzáférés jegyében?

Elég volt!

Jó, tudom, a döntéshozókat a számok érdeklik, meg az adatok, nem holmi női picsogás. De akkor álljanak itt a számok (még ha csak az Amerikai Mellékhelyiség Szövetségé is) arról, hogy ahová a mondás szerint a király is gyalog jár, ott a királynőknek és földi szolgálóleányaiknak bizony hólyagjukat megfeszítve kell hosszasan várakozniuk.

A statisztika szerint a nők 59 százaléka, míg a férfiaknak csupán 11 százaléka számolt be arról, hogy rendszeresen sorban kell állnia, hogy vécézhessen. Pedig a nők eleve több mint kétszer annyi időt töltenek átlagosan a vécén, ráadásul sokkal gyakrabban is járnak oda, mint a férfiak.

Jó, persze ne panaszkodjunk, gondoljunk csak ük-ük-ük-ük nagyanyáinkra, akik örülhettek, ha a kerti góré mögött nem zavarta meg őket senki. Vagy, ha netán sikerült valami előkelőbb famíliába születniük, kerülgethették egymást a folyosó végi közösnél. Valójában viszont az sem vigasztal, hogy Versailles-ban csak a királynak volt saját toilettje, mindenki másnak – a bárónéknak is – a palota szabadon választható, félhomályos alkóvjaiban kellett a gazdagon csipkés alsóneműt félrehúzva lekuporodniuk.

Szóval mi eddig nem panaszkodtunk, helyette igyekeztünk minél gyorsabban végezni a fülkében, hogy azután lényegében lapos kúszásban közelítsük meg a színházban a helyünket a párunkig, magyarázkodva, hol is voltunk eddig.

De ebből egyszer, s mindenkorra elég! Itt az ideje a melléghelyiség-esélyegyenlőségnek!

Egy fecske nyilván nem csinál majd nőivécé-forradalmat, de sok talán igen. Jó lenne, ha a közösségi látogatású intézményekben és szórakozóhelyeken eleve így is gondolnának ránk, és kapásból több fülkét bocsátanának rendelkezésünkre. Nem kell többet, mint a férfiaknak: mondjuk kiindulásképpen adják össze a férfivécékben található piszoárok és fülkék számát, és annyi nekünk is elég lesz.

Kicsit úgy nézne ki az egész, mint az akadálymentesítés. Mert elvileg ez is az.

Kocsis Noémi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Jolkesky