Hódít a térdfestés – nem először a történelemben
A testdíszítés szóról általában a tetoválások, piercingek jutnak eszünkbe. Vannak testrészek, amiknek a kiemelését, dekorálását senki sem tartja furcsának, de mint kiderült, van egy része a testünknek, aminek a díszítése nem pusztán esztétikai húzás, hanem feminista demonstráció is. Szabó Anna Eszter írása a térdfestésről.
–
–
Képmás helyett
A húszas években, Párizsban számoltak be először írásban a térdfestésről. Azon túl, hogy művészek akvarellel, vízfestékkel úgy alkottak térdre, mint valami speciális vászonra, a hétköznapi nők is ihletet merítettek az új őrületből, és elkezdtek a saját térdükre is pingálni.
A rendkívül részletes portréktól és tájképektől kezdve az egyszerű virágokon át a pillangókig mindenféle minták felkerültek a térdekre.
Volt, aki a kreativitását élte ki így, de a fiatal lányok már inkább a fiúk érdeklődését igyekeztek ilyen módon felkelteni, vagy ha már horogra akadt a legény, akkor az ő nevének kezdőbetűi, sőt akár az arcképe került térdre.
Hiába na, egyeseknek a medálba rejtett képmás már túl snassz volt.
A lázadás és provokáció jelképe
Mivel ebben az időszakban egyre rövidültek a szoknyák, a térdfestés kimondottan provokatív, lázadó akciónak számított és messze nem csak a férfiakról szólt az egész. Volt, aki a kutyája fejét, vagy valami szép tájképet, virágot festett magára.
„…itt jön egy szépség; nézem, ahogy elsétál – úgy tűnik, hogy egy ilyen festmény mindig megragadja a tekintetemet. Ahogy az ember lát egy szép kisasszonyt, akinek mindkét térdkalácsa tündököl, a művészet tanulmányozása mindannyiunk számára élvezetté válik mostanság” – olvasható egy 1925-ös anonim költeményben.
Jópofa anekdota, hogy
egy Clarice Wilson nevű, enyhén passzív-agresszív asszony, aki annak pontos tudatában, hogy férje gyűlöli a kutyáikat, a térdére festette az arcképüket. Ám férje, Arthur X. Wilson bosszúból a saját térdére festette a város két legvonzóbb nőjének képmását.
Hogy mi lett a történet végkimenetele, arról sajnos nem szól a fáma.
Nem mindenki úszta meg egy választérdfestéssel a lázadást. A tizenhét éves Mary Bell mindkét szülőjétől fenekelést kapott, mert Clarence Darrow jogász és civil jogi aktivista, illetve egy majom portréját festette a térdkalácsaira. Hiszen úrilány nem fest majmot és férfit a térdére!
Hódító úton a térdsminkkollekciók
A kezdeti nagy térdfestőhullám után gyorsan visszaesett az érdeklődés, ám a hatvanas években új erőre kapott ez a trend, de kicsit másképpen. Rákaptak a műfajra a sminkesek is, és ekkor már nem akvarellel vagy vízfestékkel alkottak, hanem sminkelésre alkalmas kozmetikumokkal (is).
Az első dokumentált példa erre William Loew sminkes munkáját dicséri, aki 1965-ben egy februári buli alkalmából egy élethű szempárt festett egy modell térdére. Loew hatalmas előrelépésnek tartotta, hogy a nők egyre szabadabban kifejezhették saját magukat.
1966 nyarán a nagy sminkmárkák már konkrétan láb- és térdsminkkészleteket adtak ki – Elizabeth Arden kivételével, aki elhatárolódott a műfajtól. A Revlon egyik kollekciója tartalmazott egy „lábszínpalettát” azok számára is, akik, mondjuk, alapfedésre vágytak, például a zúzódások és egyéb tökéletlenségek elrejtésére. Ez volt az első lábsminkkészlet a piacon, és
a térdsmink műfaja hamarosan eljutott a divatmagazinokon keresztül a tinilányokhoz is, és őket szerencsére már nem verték el, mint a húszas évekbeli lányokat, sőt. A tengerparton megesett, hogy a lányok a térdükre olyan feliratokat pingáltak, mint hogy „szabad”, vagy „kapható egy randira”, miközben mustrálták a fiúfelhozatalt.
Ez már messze nemcsak a testdíszítésről szólt, hanem bizonyos szempontból a hatalom visszavételéről is. A lányok a kezükbe vették a hódítást, és a térden üzenés kifejezetten vagány, formabontó módszernek számított.
Ahogy a Harper’s Bazaar írta ekkoriban: „A smink történetében még soha nem volt ilyen vad, szabad és csodálatos erejük a kreatív impulzusoknak.”
A legmerészebb dolog
De vajon miért pont a húszas és a hatvanas években volt ekkora divatja a térdsminkelésnek?
Nem kizárt, hogy az is szerepet játszott ebben, hogy ezek az időszakok vízválasztónak számítottak a divattörténetben. A húszas években a nők elhagyhatták a harisnyát, jöttek a rövidebb szoknyák és a nadrágok. A hatvanas években pedig berobbant a köztudatba és jól felborzolta a kedélyeket a miniszoknya.
Ám természetesen nem mindenhol és nem mindenki fogadta kitörő lelkesedéssel ezt a divatirányzatot, sokan kimondottan gusztustalannak és sértőnek találták, és a divatvilágban többen azt szorgalmazták, hogy inkább a nadrágok emeljék ki jobban a térdkalácsokat, nem kell azt pucéron mutogatni.
A térdsminkelést pártolók egyébként cseppet sem tartották esztétikusnak a térdkalácsot, de épp ezért számított iszonyú vagánynak és bevállalósnak, ha valaki ennek ellenére kihangsúlyozta a látványukat.
Ahogy Gil, a Max Factor sminkművésze 1966-ban megjegyezte: „A térd felfedése a legmerészebb dolog, amit egy nő tehet. Végül is legyünk őszinték: a térd rettenetesen csúnya.”
Persze lehet vitatkozni vele, és valójában teljesen mindegy, hogy mennyire esztétikus testrészről van szó. Mostanra már lassan semmilyen testdíszítés nem számít furcsának, így a térdfestés is újra hódító útra indult. Az élethű portréktól kezdve híres festményeken át a pimasz üzenetekig mindenféle példát láthatunk már rá a közösségi oldalakon.
Na és ti mit gondoltok? Kipróbálnátok a térdfestést?
Kiemelt kép: Getty Images / Bettmann / Contributor
