„A szobában lakik itt bent?” – Így lett igazi családtag Mása, a mozgássérült tyúk

 –

Régi álmunk volt egy baromfiudvar, amit Csehov Három nővére ihlet majd

A rókák és a mimózalelkünk miatt azonban mindig elhessegettük az ötletet. Hiába költöztünk ki a természetbe, városi lány maradtam, és nem mellékesen vegetáriánus is, így én élőlény nyakát biztosan nem vágom el, hamarabb ások neki sírt.

Tavaly pont úgy alakult, hogy nem volt esélyünk semmiféle nyaralásra, és hiába élünk egy nyaralónak címkézett helyen, azért néha unalmas, ha csak úgy telik az idő. Úgyhogy nem álltunk ellen a gyerekek kérésének, és elhoztunk a szomszédból néhány naposcsibét.

A gyerekek leígérték a csillagokat is az égről, de álmunkban sem gondoltuk volna, hogy még ennél is nagyobb kaland alakul majd ebből a kísérletből. Mégiscsak négy macskánk és (akkor még) három vadászkutyánk (volt) van.

Ha ez nem lenne elég, akkor azt is tudnotok kell, hogy egy rókalyuk mellett lakunk a Rókadombon. (Imola írt egy mesekönyvet is erről, ami EBBEN a listában szerepel – a szerk.) Viszont annyira boldogok voltak a gyerekek, én pedig mesésebbet sem tudtam elképzelni annál jelenetnél, mint hogy

csibék csipognak a kertben rohangáló gyerekek körül, míg én Nemes Nagy Ágnest illusztrálok éppen önfeledten.

A szomszédunknak hála, megnézhettük a kikelésüket is. Mása fenekén még szó szerint ott volt a tojáshéj, picike és nyálkás pihegolyóként látta meg a napvilágot. Antonnak már akkor felűnő volt az erős, fekete tollú szépsége. A többiek, Irina és Polina, na meg Olga számomra megkülönböztethetetlen sárga gömböcskék voltak.

Az első hetekben bent laktak velünk a házban

Hiszen olyan védtelenek, olyan cukik, olyan viccesek és szórakoztatók voltak, hogy mindenki elolvadt tőlük. A kutyáink és a macskáink rendre moziként használták a gyerekszobát, az egyik macskánk még „tyúkanyónak” is beállt. Egyikőjüket sem akarták megenni, a falka az falka, főleg a házban.

Nagy tanulság volt, hogy a szárnyasoknak van egy saját nyelvük, máshogy csipogtak, ha éhesek vagy álmosak voltak. Mindig összebújva aludtak a nekik készült legóházban, amit két napig építettek a kedvükért a gyerekek.

Esténként a legkisebb mesét mondott nekik, a középső megtanította őket egy vicces trükkre, de ami ennél is nagyobb meglepetés volt, hogy a legnagyobb gyerekem megtalálta AZ ÁLLATFAJTÁJÁT. Azokat az élőlényeket, akik a szívéhez olyan közel tudnak kerülni, hogy dobognak benne. „A forró testű dinoszauruszok” lettek a kedvencek. Hiába a ló, a macska, a kutya, a szárnyasok fesztávval nyertek, és betöltenek mindent azóta is a lelkében.

A nyár így könnyen telt el. Bár rendre kinevettek, ha elmeséltem valahol, hogy vannak baromfik is nálunk, de nyugdíjazásig, nem étkezésre. Bár van két lovunk is, nem lovaglásra, hanem kapcsolódásra, úgyhogy azért magunkhoz mérten vagyunk ebben is őrültek.

Meg aminek nevet adsz, az már az életed része, nem tudod onnantól csak úgy kizárni magadból.

A hely sötét varázsa

A fiúk építettek nekik újrahasznosított anyagokból reptetőt: házikóval, ülőrúddal és fészekrakóval. Hamar be is lakták a csibék, amikor már elég kellemes volt az időjárás a kinti életre. Végigszámoltuk az esélyes ragadozókat, előre átbeszéltük, hogy ez a hely egyik sötét varázsa, az élet errefelé mulandó. Mindennel számoltunk, csak a nagyobb rágcsálókkal nem, így Irina sajnos hajadonként és hamvas tollakkal ment fel Csehov Meggyeskertjébe, megmentve ezzel a többiek életét. Másának az egyik lábujja bánta a támadást. Próbáltuk megmenteni, de végül nekünk kellett amputálni a sérült részt.

Ő volt a legkisebb és a legesetlenebb, így persze ő lett a kedvenc, pedig remélni sem mertük, hogy túléli. De lábra állt, totyogott, hamar megtanult így élni.

Mását mindenki szereti

Persze pont úgy alakult az ivararány, ahogy a mi formánk szokott: három kakas és egy tyúk lett a szárnyasokból. Polina így lett Pál, Olga meg Oleg, Anton maradt Anton és Mása is Mása. Hamar kiderült, hogy van az a szerelem, amiből egy is sok egy életre, nemhogy három. Tojást rakni pedig képtelenség a hősszerelmes vadkakasok mellett. Mása így tollászkodta be magát a házba. Maga mögött hagyva az udvarlóit, a hűvös szeleket. A macskák és a kutyák a barátai lettek, azóta is együtt esznek. A kancánk pedig nagy rajongója, nyihogva kéri, hogy vigyük közel hozzá.

Mása igazi ökofeminista: komposztál, rajong a konyhai finomságokért. Annyira megtetszett neki ez a fészekalji létforma, hogy december 31-én meglepett minket és saját magát is egy tojással.

Azóta pedig mindennap tojik. Nekilapul „palacsintába” a szénakupacnak, és szól, ha kész van. Jelet ad, hogy mehetünk a tojásért.

Mi pedig vele együtt sétáltatunk kutyát, követ minket, ha a kertben teszünk-veszünk. Nagyon szeret a közelünkben lenni. Mása Lilus, a nagyobb lányunk csirkéje lett, mindenhova megy vele, hallgat rá. Ha meghallja a hangját, rögtön üdvözli. Lilus pedig rendre takarítja és tisztogatja, eteti és itatja, gondozza szépen. Különleges kapcsolat az övék.  

Ahogy Anton, a fekete és gyönyörű kakas sem adja fel. Ott udvarol Másának, ahol csak tud. Például a tetőről, vagy az ajtón kopogtatva. Egyelőre a kakasok házőrzőként kapirgálnak külön, reggelente pedig segítenek időben felébredni, ha elfelejtenénk, hogy 5:30 az 5:30.

Sokat olvastam terápiás csirkékről, de benne élni ebben a kapcsolódásban egészen más.

Érteni a nyelvüket, ahogyan kommunikálnak velünk, ahogyan vigasztalni képesek. Éreznek. Ahogy egymáshoz kötődnek. Mása története olyan, mint egy varázslatos népmese. A legkisebb lány szerencséje és jutalma a sok megpróbáltatásért. A mi szerencsénk, hogy pont ő kelt ki aznap abból a tojásból. És az ő jutalma, hogy annyira szerethető. Annyira nagyon, hogy a családunk és a falkánk tagja lett.

A képek a szerző tulajdonában vannak. 

Szabó Imola Julianna