–

Péntek este már majdnem hazaértem, az utcánkban loholtam, épp a műtét utáni kontrollról plusz egy gyors bevásárlásból jöttem, úgy lógtak rajtam a csomagok, mint egy málhás szamáron, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonom. Nagy nehezen előbányásztam a táskámból a mobilt, és akkor hirtelen egy pillanatra megállt forgásában a világ. A képernyőn Mácsai Pál neve volt olvasható. Péntek este volt, és engem Mácsai Pál hívott. Tudtam, hogy a Közös hang miatt keres (spoiler, bizony-bizony, hallható lesz az évadban, na de hogy vajon kivel, az még meglepetés), mégis váratlanul ért, hogy nem egy asszisztens vagy sajtós keres az időpontegyeztetés miatt, hanem maga MÁCSAI PÁL. Ritkán jövök zavarba, mégis kicsit erőtlen hangon szóltam bele a telefonba, és próbáltam a fangirl szerepéből visszabillenni újságíróba, majd összehangolni az én naptáramat az Örkény István Színház igazgatójáéval. Egyszer már volt szerencsém egy kerekasztal-beszélgetést moderálni a részvételével néhány éve, akkor is kissé zavarban vetettem fel a lehetőségét, hogy az egyszerűség kedvéért, ha nem bánja, tegeződhetnénk. Mondta, hogy persze, majd

miután megkérdeztem, hogy szólítsam, rávágta, hogy „Hát Palinak, hogy máshogy?”

Szóval azóta Mácsai Pált csak úgy kéne hívnom, hogy Szia, Pali! Még gyakorlom.

Na de vajon hogy állnak a rajongással a kollégáim, és a számtalan emlékezetes interjúalany közül ki kire volt a legnagyobb hatással? Kiből hozta elő egy-egy vendég a kacér csábítót, kiből pedig a zavarba jött kislányt? Ki lóbált kolbászt valaki orra előtt, és kiből lett éveken át keringő mém?

Dián Dórit is felhívta az ikonja:

„Én akkor voltam teljesen oda meg vissza, amikor Lovasi András jött a Popfilterbe. Imádom a Kispált és a Kiscsillagot, a Fishing on Orfű a kedvenc fesztiválom, olvastam a könyveit is, szóval tényleg teljes mámorban voltam, amikor végre személyesen találkozhattunk. De még talán ennél is »epikebb« volt a megérkezése előtti pillanat, amikor megcsörgetett telefonon, hogy megérkezett, engedjem be a házba. Nekem pedig akkor a Kiscsillagtól a Van-e szándék? című dala volt a csengőhangom. Szóval

megszólalt üvöltve, hogy „Nagy a rendetlensééég, ne nagyon nézzél széét…” Lovasi hangján, majd felvettem, és ő szólt bele. Hidegrázósan állati volt.

Amikor megérkezett, igyekeztem moderálni magam, de azért készült egy közös kép.”

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Dián Dóri (@doridian) által megosztott bejegyzés

Kurucz Adri egyik idolja is a zenéhez köthető, és lelkesen vár egy meghívást egy Berlin melletti házibuliba:

„Egy közös barát házibulijában találkoztam egyszer Koncz Zsuzsával. (Nem interjúhelyzet volt tehát, nem is tudta, hogy újságíró vagyok.) Ott volt velem a lányom, akinek úgy sikerült bemutatnom Zsuzsát, hogy

„Íme, a nő, akibe egész gyerekkoromban szerelmes voltam”.

A gyerekem amúgy már értesült a dologról, meséltem neki, hogy minden lemeze megvolt, és a hosszú, gyönyörű haja miatt azt hittem, ő is indián, mint a másik ovis szerelmem, Gojko Mitić (aki szintén nem indián, akarom mondani, amerikai őslakos, mindjárt rám szólnak a kollégák, de hát akkor még ezt a kifejezést nem ismertük ezen a prérin, a hetvenes években születtem.) Szegény Zsuzsa, nem tudom, mit gondolt e kései vallomásról, gondolom, azért nem lepte meg túlságosan, hallotta ezt már másoktól is azért… Most már csak Mitićet kell felkeresnem, Berlin mellett él egy tónál. Valaki meghívna esetleg egy házibuliba a környéken?”

Kerepeczki Anna és Sena útjai évek óta keresztezik egymást:

„Nekem és a barátaimnak az Irie Maffia mindig is nagy kedvenc volt, az alakulásuk óta követjük és szeretjük őket, a pasimmal is egy Irie Maffia Soundsystem buliban jöttem össze. Na, szóval mindig is rajongtam értük, főleg Senáért, a hangja és a stílusa mindig is tetszett, és

a kisugárzása sokszor adott erőt, hogy merjek önmagam lenni.

Az előző munkahelyemen készítettünk vele egy interjút, és könyörögtem, hogy én mehessek fotózni. Sikerült, ráadásul a stúdiójukba mentünk, szóval extrém fangirling-élmény volt. Ez a közös fotónk 2015-ben készült (azt hiszem, láthatóan zavarban vagyok), és valahogy azóta folyamatosan keresztezzük egymás útját. Egyszer egy koncertjükön fotóztam csak úgy hobbiból, és az egyik képemet meg is osztotta, nagyon menőnek éreztem magam ettől. Aztán itt, a WMN-nél pedig a Nyomjad, anyukám! műsor két évadának fotóin dolgoztunk együtt, és imádtam! Még mindig nehéz feldolgozni, hogy amikor koncertre megyünk, elmondhatom, dolgoztunk együtt, és Sena tud a létezésemről!”

Pásztory Dóriéknak egy egész sorozat adatott meg rajongásaik tárgyaival:

„Nekünk az egész Emelem poharam!-project egy hatalmas, összefüggő rajongás volt, amiből azért emelném ki Mautner Zsófit, mert konkrétan a fél családunk és a gasztroimádó barátaink önként jelentkeztek, hogy hadd jöjjenek oda legalább csak letenni az asztalra poháralátétet. Szóval egy komoly rajongótábort kellett először leszerelni. Zsófiért könnyű rajongani, az a szeretet, közvetlenség, energia, ami árad belőle bármilyen felületen, ahol megjelenik, mindenkit magával ragad. Mindenki kicsit azt érzi, mintha ezer éve ismerné. Mi is így voltunk vele, és

pont ettől szorongtunk kicsit, hogy mi van, ha túl közvetlenek leszünk, ha túl sok lesz az a szeretet, amivel elárasztjuk.

Persze ilyen nincs, főleg nem Zsófival, aki megérkezett a hatalmas mosolyával, irtó színes ruhájában, és az első perctől kezdve olyan nyitottsággal és lelkesedéssel állt hozzánk, mintha századszor találkoztunk volna. Annyira szuper volt vele beszélgetni, hogy azóta még jobban odavagyok érte, ettől függetlenül biztosan fogok izgulni egy kicsit, ha összehoz még minket a sors.”

DTK-ról nem is beszélve…

„Az Elviszlek magammal igazi melegágya a »fangirl«-tevékenységemnek… Ezen a héten a 236. epizódnál tartunk, ezek között bőven voltak olyan beszélgetések, amelyek közben gondolatban folyamatosan csipkedtem magam, hogy elhiggyem: tényleg ott ülök, és tényleg vele beszélgetek.

Básti Julitól Mácsai Pálig, Rudolf Pétertől dr. Vekerdy Tamásig számtalan, (túlságosan) jól dokumentált rajongói pillanatom fellelhető az archívumban.

De a legemlékezetesebb találkozásom több évtizedes rajongásom tárgyával talán mégiscsak Bálint gazda volt. Mindjárt folytatom, de előbb nézzetek rá az arcomra…

Pontosan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Melegszívű, végtelenül kedves, közlékeny, és kilencvensok évesen is tele energiával, releváns mondanivalóval. Ráadásul nemcsak engem ihletett meg a beszélgetésünk, hanem… a mémgyárosokat is. Évekig ment körbe a közösségi médiában az alábbi mém. Azt hiszem, ez karrierem csúcsa.”

Fiala Borcsa is odavolt, de ő azért másképp:

Hát, én alapból rajongok a termetesebb, kopasz pasikért, úgyhogy a Szabó Simonnal való forgatáson ÉS interjún így – utólag visszanézve – is látom a szememben azt a kamaszos csillogást. (Tudom, annyira ciki!!!)

Főleg a főzős videón, ahol dévajul lóbálom a kolbászom Simon orra előtt…

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Fiala Borcsa (@fialaborcsa) által megosztott bejegyzés

A következő szint, amikor az ember egy igazi világsztárral beszélgethet

Both Gabi beelőzte Liam Neesont és Sigourney Weavert:

„Én Patrick Ness társaságában éreztem azt, hogy kábé mindjárt elájulok, de annyira kedves volt velem, hogy minden görcsöm elszállt. (Oké, én szerkesztettem azt a könyvét, amit épp bemutatott Magyarországon, és ezért nagyon hálás volt.) Épp abban az évben találkoztam vele, amikor pár hónap múlva Liam Neeson és Sigourney Weaver pózolt vele a kifutón a Szólít a szörny (A Monster Calls) filmbemutatóján.

A mellékelt kép egy lesifotó, egyikünk sem tudott róla, hogy elkészült. Előző nap egy interjút készítettem vele, másnap pedig egy könyvbemutatón kábé úgy köszöntött, mintha ezer éve ismernénk egymást. Ő jött oda hozzám, és azt mondta, hogy tök jól érezte magát az interjú alatt, de ha maradt még kérdésem, nyugodtan írjak neki. Hajtotta a kiadója a következő eseményre, ezért nem volt túl sok időnk. Egy életre szólóan megmaradt bennem pár mondata, ami azóta is sokszor eszembe jut: »A dogmában és a konzervativizmusban azt utálom a legjobban, hogy nem kedves. Ha van olyan, hogy bűn, akkor ez az.

Nem kedvesnek lenni bűn.

Ez okozza a legtöbb rombolást. A hősnek ezzel ártunk a legtöbbet. És leginkább önmagának okozza a legnagyobb bajt az, aki így gondolkodik. […] Nem gondolom, hogy mindentudó vagyok, és ezért nem válhatok didaktikussá. De az egész arra vezethető vissza, hogy a nem kedvesség az igazi bűn. Ez az, ami számít. És emiatt próbálok kedves lenni még az ellenségeimmel is. Eléggé szenteskedőnek hangzik, pedig nem vagyok szent.«

Szabó Anna Eszter pedig a példaképével interjúzhatott:

„Jane Goodall… igyekeztem nagyon higgadt és profi lenni, de rájöttem, hogy esélytelen, akkor már inkább bevállalom, úgyhogy jó párszor (értsd: többször, mint kellett volna) megköszöntem neki, hogy időt szánt rám. Aztán amikor hatalmas zaj kerekedett nála (online beszélgettünk), és megjegyezte, hogy bocsánat, de most szerelik nála kint a burkolatot, és hát a szerelő csak ezen a napon ért rá, akkor rájöttem,

mindegy, mekkora legenda vagy, az utolsó szó a mesteremberé – bárhol is vagy a világon.

Ezután picit lazább lettem. Felejthetetlen félóra volt, nekem biztosan.”

És akik inkább elfojtják a rajongást, Filákovity Radojka és Gyárfás Dorka:

Gyárfás Dorka:

„Bocsánat, hogy ünneprontó leszek, de régóta igyekszem tartózkodni azoktól, akik rajongást váltanak ki belőlem, mert elég sok illúzió omlott már össze bennem a személyes ismeretségtől. De mondok egyet, akit mégis felkerestem riporterként, remegő lábbal és dadogva: Mészáros Márta. Őt a lakásában látogattam meg egy interjúra, és – ilyet még nem csináltam –

sütit is vittem neki, nem jutott eszembe ugyanis más, ahogyan megköszönhetném neki azokat a filmjeit, amelyek kamaszkoromban a felnövekedésem részeivé váltak.”

Filákovity Radojka:

„Az a helyzet, hogy én némán rajongok. Mármint, ha teret engedek a dolognak, szó szerint elnémulok, ha valaki olyan közelébe kerülök, akire felnézek.

A maximum hang, ami kijön belőlem ilyenkor, az a béna, Peter griffines röhögés.

Ez pedig enyhén szólva is ellehetetleníti a munkavégzést, ha újságíró az ember, úgyhogy munka közben, bármilyen nehéz is olykor, igyekszem nem rajongani, máskülönben az interjú abból állna, hogy az alany kikerekedett szemekkel néz, miközben én béna vigyorral az arcomon röhögök, hümmögök, max. olyan hangok jönnek ki belőlem, hogy: ohohoho. Amikor a WMN-hez kerültem, sokáig annyira meg voltam illetődve az egésztől, hogy kábé egy évig a hangomat is alig lehetett hallani. Nagyjából tőmondatokban kommunikáltam, aztán, mire szegény kollégák már elhitték, hogy bekerült közéjük egy visszahúzódó, hallgatag valaki, feloldódtam, és jöhetett nekik az újabb sokk. Hehehhehehe.”

Krajnyik Cintia