Próbálom kronológiai sorrendben felidézni, mi mindenbe fogtam bele életem során

Ritmikus sportgimnasztika, mazsorett, hittan, zongora, fazekas tanfolyam, modern balett, klasszikus balett, hímzés, divattervezés, azt hiszem, ez a gyerekkori listám. Utánuk jöttek a különböző diéták, a nagy elhatározások mindennapos edzésekről, vagy oké, nem mindennap, de legalább heti három legyen, na, jó, csak egy… végül semmi. Ha teljesen kihasználatlan (értsd: üres, de lejárt) konditerem-, spinning- vagy jógabérlet is illusztrálta a kudarcot, akkor volt csak a lelkifurdalás igazán égető.

Elkezdtem egy spanyol nyelvtanfolyamot is, amit bár nagyon szerettem, miután elvégeztem az alapfokot, nem csináltam tovább. Voltam vegetáriánus is két évig, de a második terhességem közepétől megadtam magam a kívánósságomnak, azóta pedig a lustaságom miatt nem tudok visszatérni az igazán tudatos táplálkozásra. Örülök, ha egyáltalán eszem valamit, olyan rohanósak a napok.

Bizony, kifogásokkal tele van az én padlásom is.

Szégyenteljes bizonyíték a falon

A legkellemetlenebb ilyen szembesülésem akkor volt, amikor Berlinbe költöztünk (amellett sem tartottunk ki, jut eszembe), és leszedtünk minden képet a lakásunk faláról. Ott virított feketén-fehéren az unokahúgommal hozott szent elhatározás, hogy mindennap edzünk, diétázunk. Dátum és aláírás is volt rajta, még a falra is kitűztük, hogy aztán egészen addig ignoráljuk, míg el nem költöztünk onnan.

Nincs ezen mit szépíteni, ez pont így történt. Nagy volt a szánk, edzés helyett inkább fröccsözgettünk és a „Gossip Girl”-t néztünk.

Már majdnem kezdtem nagyon kellemetlenül érezni magam, ahogy végigszaladtam a félbehagyott dolgaim listáján, de mikor bedobtam a témát az értekezleten, hamar kiderült, hogy mindenkinek van ilyen jellegű „priusza”, nem is kevés.

„Én nagyon szépen tudok keresztszemest hímezni. Épp tíz éve kezdtem el kivarrni egy kis terítőt. De tényleg nagyon szép eddig” – meséli Csepelyi Adri, aki amúgy már elindult egy korábbi cikkében ezen a nyomon, és rengeteg példát összeszedett, amiktől az ember picit kevésbé érzi magát hiteltelennek, egyben szerencsétlennek.

Ahogy szimatolgattam, rá kellett jöjjek, hogy a dolgok félbehagyása nem szegénységi bizonyítvány, nem a gyengeségünk és lustaságunk metaforája, hanem az élet szükséges része. Hiszen, ha minél több mindenben kipróbáljuk magunkat, az csak jó, azáltal csak gazdagodhatunk. Ugye?

Marossy Kriszta például nagyon bölcsen azt mondta,

„én rengeteg dolgot nem félbehagyottként élek meg, hanem úgy, hogy kipróbáltam, de nem passzolunk egymáshoz.”

Ez a meglátás komoly terheket vehet le a vállunkról anélkül, hogy becsapnánk magunkat.

Ezzel szemben Kerepeczki Anna, a képszerkesztőnk esete inkább az önbizalmáról árul el többet, nem pedig a kitartásáról. „Félbehagyott dolgok… az egész életem! Az összes diétát elkezdtem, persze azonnali csodát vártam, és hamar abbahagytam, mert nem volt motiváció. (Éppen megint benne vagyok egyben, úgyhogy szurkoljatok!) Egyébként rengeteg művészeti dologba is belekezdtem (agyagozás, illusztráció, ékszerkészítés, ilyenek). Vagy megvettem hozzá mindent, aztán el se kezdtem, mert mégsem voltam hozzá elég lelkes, vagy csak tervezgettem, tervezgettem és tervezgettem. De lehet, hogy az a baj, hogy hamar arra jutok: nekem ez úgysem fog menni, mert béna vagyok, ezért gyorsan abbahagyom inkább, mielőtt még valójában kiderülne”. 

 

Valaki folyékonyan beszél olaszul. Jé, ez én vagyok!

Az is megesik, hogy valaki kismilliószor hagy abba valamit, de aztán végül csak befejezi. Fiala Borcsa például végül így vagy úgy, de győzelmet aratott az olasz nyelv fölött!

„Én az olasztanulást hagytam annak idején 291-szer félbe. Annak ellenére, hogy nyelvszakon végeztem az egyetemen, nagyon nem vagyok jó nyelvtanuló. Lusta vagyok szavakat tanulni, sokkal jobban rám ragad(na), ha nyelvi környezetben gyakorolhatok. A »La Lingua Italiana per Stranieri«-t nyolcszor kezdtem el, még mindig tudok belőle kívülről passzusokat. Az is frusztrált, hogy angolul már folyékonyan tudtam, és idegesített, mennyire nyögvenyelősen megy a másik idegen nyelv. Türelmetlen is voltam. Aztán úgy adódott végül, hogy az egyetemi tanulmányaim hatodik évében terhes lettem, és így gyorsan meg kellett csinálnom a diplomamunkáimat is, illetve nyelvvizsgázni olaszból, hogy meglegyen a diploma, úgyhogy turbó tempóban, de végül csak megtanultam olaszul, ráadásul egész szép eredményt produkáltam, a Rigó utcában 90 százalékos lett a középfokúm. Emlékszem, szóbelin ültem, hallom, jé, valaki milyen folyékonyan beszél olaszul. JÉÉÉÉ, ez ÉN vagyok! Nagy szívfájdalmam, hogy mivel később nem volt alkalmam gyakorolni, szinte teljesen elfelejtettem. És biztosan nem fogok újra nekiállni a »La Lingua Italiana per Stranieri«-nek, ezredjére is.”

Krajnyik Cinti is játszi könnyedséggel sorolta, mikkel nem kötött életre szóló barátságot.

„Sokszor nekiálltam futni, aztán annak egy durva ízületi gyulladás, és két – talpba kapott – szteroidinjekció vetett örökre véget.

Egyszer akartam sítáborba menni, el is mentem, majd első reggel beborultunk az árokba az emeletes busszal. Azóta sem tudok se síelni, se snowboardozni.

Minden évben ültetek muskátlikat, aztán nyár közepén kidobom szegény elpusztult virágokat, mert elfelejtem locsolni őket. Az idei eresztés egyelőre még bírja.”

Ez utóbbiban én is osztozom, folyamatosan a halál torkában nyomorognak azok a szerencsétlen növények, amik a háztartásunkba keverednek valami tragikus esemény következtében. A Csepelyi Adritól kapott paradicsompalánták egyelőre hősiesen tűrik a társaságomat, bár most aktuális az átültetés… Én pedig rendesen úgy látom, mintha reszketnének, amikor a közelükbe megyek. Nem sértődöm meg, van nekem önkritikám. Épp emiatt az sem érint rosszul, ha előkerülnek a kamaszkori rajzaim abból a korszakból, amikor pár hónapig a divattervezéssel szemezgettem.

Egyáltalán nem baj, hogy nem folytattam. Igazán nem kell mindent erőltetni.

A félkész cigiző macska esete

Nyáry Luca viszont nap mint nap szembe kell nézzen be nem fejezett alkotásaival.

„Valaki jöjjön, és vigye el a félkész festményeket a házamból! De komolyan, állandóan kitalálom, hogy én ilyen ember vagyok, és sajnos rohadtul nem. Van egy hatalmas vászon, rajta egy cigiző, zöld macskával, amihez már több mint egy éve nem nyúltam hozzá, de kidobni sincs szívem.”

Bár még nem láttam, de ez a macska nem hangzik rosszul, lehet benne potenciál… Talán még nem kizárt, hogy Luca üstökösként robbanjon be a kortárs festők sorába.

Kurucz Adri problémája is igencsak ismerős nekem.

„Mindig elszontyolodom, amikor rádöbbenek, megint 5348 fotó mentődött el mindennemű rendszerezés-címkézés nélkül a fotótáramban. Amikor reménytelenül keresek valamit, megfogadom persze, hogy rendet teszek a gépemen, de erre soha nem kerül sor. Apukám úgy havonta egyszer rávilágít, hogy nincsenek friss képei az unokáiról, ezért időről időre nekilátok egy kézbe vehető album szerkesztésének. Most tartok az előhívás-ragasztgatásban a lányom kétéves koránál… Elsős gimnazista amúgy.”

Ehhez a magam részéről csak annyit fűznék hozzá, hogy a telefonomon húszezer kép található az elmúlt hét évből. Nyilván jó része egyáltalán nem kell, mert képernyőfotó, vagy olyasmi, ami a munkához kell(ett). De a büdös életbe nem tudom magam rávenni, hogy kiselejtezzem.

Vannak ám fordított esetek is, amikor jó lenne, ha meg tudnánk állni félúton.

Mint például Borcsa.

„Én speciel azt szeretném megtanulni, hogyan lehet egy nagy tál ételt (akár egy egész jénainyi mac and cheese-t) félbehagyni. Nagyon fontos lenne végre levedlenem magamról a gyerekkoromban (akkor még) rám kényszerített szokást, hogy »mindent meg kell enni, ami a tányéron van«. Akkor nem ettem volna meg két nappal ezelőtt egy ültő helyemben másfél kiló tojásos nokedlit.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És vannak olyanok, mint Filákovity Radojka, aki egy komplett performanszot elő tudna adni mindazzal, amiket félig sajátított el.

Én vagyok a félbehagyott dolgok királynője, ezért egy csomó olyan skillem van, ami csak bizonyos fokig használható. Ha egy performanszba tömöríteném őket: simán tarthatnék egy zongorakoncertet a Boci, boci tarka! végtelenített verziójából a saját magam által félig megkötött sállal körbetekerve, a végén pedig meghajlás helyett egy karatemozdulat kíséretében, amire még emlékszem, elmondanám spanyolul a közönségnek szintén az egyetlen mondatot, ami megmaradt: »Lo siento mucho«, azaz nagyon sajnálom. Produkció vége. Függöny. Taps.”

Szerintem is jár a taps. Jár mindannyiunknak, akik igenis kipróbálnak egy csomó mindent, bele-belekóstolunk mindenfélébe, esélyt adunk nekik. Nem kell szégyenkezni, szabadkozni, mert az, hogy esélyt adunk valaminek, akár gondolati síkon, csak arról tesz tanúbizonyságot, hogy kíváncsiak vagyunk. Márpedig kíváncsinak lenni igenis jó.

Most ti jöttök! Meséljetek, mi mindenbe vágtatok bele, hogy aztán jól abbahagyjátok?

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Georgii Boronin