-

Nekem sajnos még sosem volt békakirályom, de attól tartok, nem is lesz. Ennek pedig egész egyszerű magyarázata van: rettegek azoktól a zölden brekegő, bőrön át lélegző kétéltűektől. Nem új keletű dolog ez a pánikszerű félelem itt a szerkesztőségen belül sem. Szentesi a föléje tornyosuló hatalmas szobroktól van totál készen, Krisztának meg a repüléstől áll fel… mármint a szőr a hátán. Nekem pedig itt vannak ezek az undorító, nyálkás, kuruttyoló csodabogarak. Jaj, már most is ráz a hideg.

Ezen iromány apropója csupán annyi, hogy itt a békaszezon. A sok-sok esőzés, a késlekedő tavasz sajnos ezzel jár. A minap futócipőt vettem, sálban, sapkában nekilódultam szeretett városkám utcáinak, persze szigorúan csak sötétedés után, nehogy már valaki felismerjen. Teljes nyugalomban, túl a nagyon komoly másfél kilométeren egyszer csak mit ad isten; páratlan sasszememnek köszönhetően észrevettem, hogy valami mozog a lábam mellett. Lassítottam az amúgy is csigatempón, azt hittem, egy szegény, anyátlan, ázott tollú madárkával van dolgom. A nagy francokat! Majdnem rosszul lettem, amikor ráeszméltem, hogy életem főgonoszával találtam szemben magam! Ő ugrott egyet izmos békacombjaival, én meg, mint akinek elmentek otthonról, torkom szakadtából visítva, szégyenérzetet nem ismerve, határozott térdemeléssel, Usain Boltot megszégyenítő gyorsasággal nekiveselkedtem a maradék utcaszakasznak. Azt hiszem, vagy három mit sem sejtő járókelő végignézhette ezt a csodát. Tőlük ezúton szeretnék elnézést kérni.

futas

Nem vagyok ám ilyen! Csak hát, vészhelyzet volt. Az agyam beazonosította a veszélyforrást, a pánikjelző gomb hangosan elkezdett szirénázni odabent, és akkor már nem volt visszaút. Bekapcsolt a védekező funkció. A külvilágba kiáltott hisztérikus hanghatás fontos, mert meg kell mutatni annak a kis rohadéknak, hogy ő is félhet ám tőlem. A térdemeléses futás is elengedhetetlen része a folyamatnak, mert ugye, akkor biztos nem ugrik rám. Női logika. (Amúgy tényleg nem ugrott rám, szóval túléltem, de igen kevésen múlott!)

Jó pár évvel ezelőtt még nem volt különösebb bajom velük. Egy kisgyerek csillapíthatatlan kíváncsiságával figyeltem őket, persze tisztes távolságból. Nem voltam annyira merész, hogy meg is fogjam őket, mert hát zöldek, nyálkásak, és ha a szemedbe pisilnek, megvakulsz – legalábbis engem mindig ezzel riogattak. Mindenesetre jól elvoltunk, tiszteletben tartottuk a másik intim szféráját. Egészen ADDIG a napig.

Sosem fogom elfelejteni, ahogy apácska, mint jó biológus és apa, úgy gondolta, mutat nekünk valami különlegeset. A kis butus nem tudta, hogy én, a világot látott nyolcéves már találkoztam levelibékával. A húgom nevében nem merek nyilatkozni, de gondolom, ő is túl volt már néhány meetingen, lévén a Körös-parton ez nem szokatlan látvány. Azért olyanokat mondtunk, hogy hűha, meg wow, mert meg kell hagyni, ilyen apró termetűt még egyikünk sem pipált. Elég cuki volt, ahogy a csöpp, tapadókorongos tappancsain a borostyánunkon csüngött. Cukkerságosnak láttuk egészen addig, amíg meg nem támadta a tesómat. Az a szemét állat ráugrott az én egyetlen hugicám gyönyörű hajára! Mindkettőnket gyorsan hatalmába kerített a pánik, de szerencsére hős apukánk elhárította a bajt. Még szép, hogy megtette, hisz ő hozta a fejünkre. Szó szerint a fejünkre!

Néhány év múlva, egy barátságos nyári estén épp szellőztettünk. Olyan kellemes volt az idő, nem szabad kihagyni az ilyen alkalmakat. Ajtók, ablakok kitárva. Ez pedig a békék szerint egyenlő a szabad a bejárással. Egy undokság nem is volt rest, beugrándozott pontosan az ágyam alá. Egyből rohantam anyáékhoz, hogy most azonnal csináljanak valamit, mert nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni vele. Kiröhögtek mindketten, sőt még a húgom is. Pedig a történtek után őt is igazán meghathatta volna a dolog. Nem volt mit tenni, felhúzott térddel vártam a konyhában ülve, hogy valaki végre csináljon valamit, mert az hétszentség, hogy ilyen körülmények között nem alszom a szobámban. Már majdnem a terrorelhárítókkal fenyegetőztem, amikor pár óra elteltével elkezdtek komolyan venni. Csodák csodájára kiderült, hogy nekem volt igazam (hah!), és tényleg ott bulizott egy szemtelen békuci az én ágyam alatt. Lehet, hogy olyanok, mint a kutyák, és megérzik a félelmet? Mert akkor nekem annyi.

Nos, én azóta rettegek tőlük. Napról-napra egyre jobban. Jó, hogy vannak, mert a szúnyogokat még náluk is jobban utálom. Az ellenségem ellensége meg a haverom, ugyebár. Szép kis ambivalencia, mondhatom.

beka

A Grimm-mesére visszatérve csak annyit, hogy szerencsém volt egy Zacher Gábor előadáshoz (hála az égnek, nem vasárnap délután a detoxban mesélte el!), amiben kifejtette ennek a jelenségnek az abszolút valószínűségét. A királylány simán hihette azt a békáról ideig-óráig, hogy az valóban átváltozott daliás herceggé, hiszen a mirigyeiben termelt toxikus anyagok pontosan ilyen képzelgéseket idézhetnek elő. Szóval királykisasszonyok, csak óvatosan!

Kedves brekegő barátaim, hozzátok szólok legutoljára. Szerintem boldogan eléldegélhetünk egymás mellett, ha nem merészkedünk a másik félszáz méteres körzetébe. Áll az alku? Itt a kezem, nem disznóláb békacomb! Egy királyfit fehér lovon meg nyugodtan küldhettek Brekkországból, csak ne nekem kelljen megcsókolni a metamorfózishoz. Minden jót nektek!

 Deli Csenge

Kép: Flickr, Tumblr, Animateit