„Ahányszor visszagondolok rá, el akarok süllyedni szégyenemben” – Így csináltunk bolondot magunkból

–

Jó pár évvel ezelőtt történt, de még mindig összerándulok, ha eszembe jut az a verőfényes tavaszi nap, amikor kirándultam a gyerekeimmel a Margitszigetre, majd a délelőtt megkoronázásaképp még a Vadasparkba is ellátogattunk. Ahogy ott álldigáltunk az aprócska tó előtt a kacsákat szemlélve, a fiam hozzám fordult, és megkérdezte, miért van felettünk háló. Én pedig bölcsen azt válaszoltam neki: „Azért, hogy ne hulljon bele a vízbe a sok levél a fákról”. Ekkor felénk fordult egy másik anyuka, és rezzenéstelen arccal odaszúrta: „Vagy talán azért, hogy ne repüljenek el a madarak.” 

Néha előfordul, hogy felébredek az éjszaka kellős közepén, és eszembe jut ez az eset, hogyan tettem ostobaságomról tanúbizonyságot mindenki előtt. Vagy ha nem ez, akkor bőven akad másik, például amikor egy koncerten odajött hozzám egy nő, hogy az imént leolvasta a számról, amit a barátnőmnek mondtam az ő férjéről, hogy milyen ismerős nekem az a faszi, és innen már azonnal tudta, hogy én csak az Ágnes lánya lehetek (így van!). Vagy amikor az általános iskolai matematikatanárnő azt kérdezte, tudjuk-e, vajon mi lehet az indirekt bizonyítás, és én persze rögtön tudtam: amikor valami tök mást akarsz bebizonyítani, és így véletlenül bebizonyítod azt is, ami a táblára van írva. Az én fejemben persze ez a magyarázat teljesen logikus volt, de hát ez is csak azt bizonyította (az egész osztály előtt), hogy nem véletlenül állok matekból kettesre. És akkor arról az esetről már nem is mesélek (részletesen), amikor olyan ügyesen értelmeztem egy szöveget, hogy nem vettem észre, épp ki vagyok rúgva a munkahelyemről…

Az elmúlt negyvennégy évem során tehát bőven jutott olyan esemény, amitől álmomból hirtelen megébredve lever a víz, miközben más legfeljebb jót mosolyog rajta.

Éppen ezért voltak számomra nagyon megnyugtatók kolléganőim vallomásai, hiszen, ha az ő bénázásaikat, ügyetlenkedéseiket kifejezetten aranyosnak találom, és nem gondolok róluk emiatt kevesebbet, sőt, akkor talán a saját balfékeskedéseimmel szemben is lehetek elnézőbb. 

Neked is ezt javaslom: olvasd el, mi hogyan csináltunk bolondot magunkból, aztán ha van kedved, meséld el a te hasonló történetedet is. Meglátod: e vallomástól nemcsak megkönnyebbülsz, de még éjjel a plafont bámulva sem tűnik majd nagy horderejűnek a saját eseted.

DTK, a mormon nők kollektív hangja

„Huszonhárom–huszonnégy évesen, junior tévériporterként, egy ismerős ismerősén keresztül eljutott hozzám egy meglehetősen unortodox munkalehetőség. A magyarországi mormon egyház arra kért föl, hogy egy fiú kollégámmal együtt szinkronizáljunk egy általuk forgatott dokumentumfilmet. Magyarról angol nyelvre (!). A kollégám volt minden férfi szereplő hangja, én pedig minden nőé. Nem volt rossz pénz, beszéltünk angolul, elvállaltuk. »Mi bajunk lehet, csak föl kell olvasni egy szöveget egy mikrofonba.« Gondoltuk mi. Az apró szinkronstúdióban aztán kénytelenek voltunk szembesülni azzal, hogy a szinkron egy szakma. Az angol pedig nem az anyanyelvünk. Szenvedtünk, mint a kutya. Minden mondatnak tucatszor kellett nekifutni, mire használható lett a felvétel… és, hát, belőlem kiáradt Somogy megye minden íze és szépsége – spontán, lendületes és cifra káromkodások formájában. Szentségeltem, mintha nem lenne holnap. Végül – hosszú órák kínszenvedése után – csak befejeztük a szinkronizálást. Kifelé menet voltunk, amikor kinyílt a vezérlőhelyiség ajtaja, és kisétált rajta két jólfésült, öltönyös férfi. A magasabbik rám nézett, és nyugodt hangon, éteri mosollyal, ékes angolsággal megszólalt: „Ezt szeretném neked adni. Olvasgasd. Rád fér.” Elvettem tőle a kék bőrkötésű könyvecskét, elolvastam az arany betűkkel rányomott címét: „A Mormon könyve” volt. A mormonizmus kulcsfontosságú alapköve, rajta áll vagy bukik a vallásuk igazsága. Meg az én mocskos szám és lelki üdvöm… Sosem égett még annyira az arcom, mint akkor. A kötet azóta is megvan. (Nem olvastam el. Még mindig káromkodom néha. Ez van.)” 

Csepelyi Adri, és az egyetlen frappáns hasonlat (amit nem kéne)

„Egykori kertészeti műsorunkban egy csodálatos óvodában forgattunk McMenemy Márkkal (ő azóta is ott áll az oviudvaron, és a könnyeit próbálja visszatartani). Szóval Jászberényi Maci Ovi, az egyik legszívmelengetőbb hely, ahol valaha jártam, fogyatékkal élő és ép gyerekek járnak ide együtt, egymást segítve, a pedagógusok pedig lenyűgöző profizmussal és szeretettel fejlesztik a gyerekeket. Mi magaságyást építettünk nekik, hogy a kerekesszékes gyerekek is tudjanak kertészkedni. Többen közülük, kifejezetten súlyos fogyatékkal élők ott napoztak mellettünk a kerekesszékeikben, figyelték, hogyan dolgozunk. 

Nos, a jelenet a következő: érkezik az igazgatónő, összecsapja a kezét. „Nahát, milyen gyorsan haladunk, hát már állnak az ágyás falai!” 

Mire én, a műsorvezető, a lenolajjal birkózva:

„Alakulunk, mint púpos gyerek a prés alatt!”

Elsőre fel sem fogtam, mit mondtam, csak azt láttam, hogy az operatőrök vállán mozognak a kamerák, úgy röhögnek. Az igazgatónő kacagva annyit mondott: szerinte ezt vegyük újra.

Ahányszor visszagondolok rá, ugyanúgy el akarok süllyedni, mint akkor.”

Aki szintén nagyközönség előtt bizonyított: Pásztory Dóri 

„Minden kommentátor rémálma, amikor bekapcsolva marad a mikrofon. Na, hát ez velem a melbourne-i úszóvilágbajnokság alkalmával történt meg, amikor éjjel egykor kezdődtek a sokszor rendkívül unalmas előfutamok. Valamiért a 200 női mell nagyon a bögyömben van (haha, micsoda képzavar), nem szerettem közvetíteni, de pont rám esett az a szám, aminek hat előfutama volt, és éjjel háromkor kezdődött. Persze egyéni szociális probléma, a kommentátor mindig boldog és lelkes, ha beszélhet az adott sportágról… vagy legalábbis ezt a hatást illik kelteni. Én ennek ellenére az egyik reklámszünet után, a bejelentkezés előtt azt találtam mondani a kommentátortársamnak, hogy semmi kedvem ehhez, mondjuk azt, hogy technikai hiba történt, és inkább együnk főtt kukoricát. És persze bekapcsolva volt a mikrofon, úgyhogy kiment az egész hangfelvétel. Jó fejek voltak a nézők, és a fórumon jöttek a kommentek attól a néhány keményvonalas úszásrajongótól, akik képesek voltak éjszakázni velünk, hogy »nyugodtan együk meg azt kukoricát«. De akkor én már az asztal alatt voltam, és mondtam Varga Ákos kollégámnak, hogy soha többé nem jövök ki onnan. Tudom, lehetett volna rosszabb is, de rettenetesen égett a pofám emiatt.”

Aki magabiztossággal álcázza a tudás hiányát: Kurucz Adri

„Egyszer elmentem kirándulni a szüleimmel meg a tesómmal. Sajnos nálam volt a térkép, és magabiztosan vezettem az enyéimet a susnyásba, miután a szintvonalakat gondoltam túraútvonalnak. Aztán zuhogni kezdett, és azt találtam ki, meneküljünk a legrövidebb útvonalon, át a hegyen. Ezért felkaptattunk a sípályára, nem idézem, miket mondtak a szüleim.

A férjem különben rafkósabb, nem megy soha arra, amerre szerintem kellene. Jelmondata: »kicsim, ne tájékozódjál, légy szíves!«”

Trembácz Éva Zsuzsa és a papíros szendvics

„Amikor először voltam Amerikában, vásároltam szeletelt sajtot, de nem vettem észre, hogy papír van a szeletek között. Csak a felénél jöttem rá, hogy a papírral együtt fogyasztottam a finom csemegét.”

Aki rányomult a friss főnökére: Szabó Anna Eszter

„A vadiúj munkahelyemen kerültem iszonyú ciki helyzetbe. A férjem épp beteg volt, lázas, taknyos, szenvedett is nagyon, tudjátok, ahogy azt kell. Röhögtünk rajta, hogy mennyire kivan. Épp a konyhában voltam, ő a hálószobában hörögve köhögött, én meg írtam neki egy sms-t: »Szexi vagy.« Ennyi volt. Nem is reagált. Etelt pár óra, megnyitom a telefonom, és látom, hogy az sms-t a főnökömnek küldtem el. Totál kiakadtam, egyszerre röhögtem és sírtam, írtam a főnöknek, hogy »basszus, basszus, hát ezt a férjemnek küldtem, és még neki se gondoltam komolyan«. Másnap bemegyek, piros felsőben, hátha úgy nem látszik, ha a hajhagymáimig pirulok. Jön a főnök, mögötte a felesége. Én azonnal belekezdtem, hogy »úristen, ez a legcikibb dolog a világon«, majd elmeséltem a sztorit. A főnök csak mosolygott félszegen, hogy »azért jólesett neki«. Azt hiszem, nem vették komolyan. De engem se nagyon, nem is dolgoztam ott sokáig.”

Tóth Flóra, akinek karmikus kapcsolata lehet egy bizonyos illetővel – akinek valószínűleg sosem tudjuk meg a nevét

„Bemutatkozásban mindig is erős voltam, nemegyszer fordult elő, hogy visszamondtam a másik nevét, annyira figyeltem… erről aztán leszoktam, pedig lehet, hogy nem kellett volna. Van ugyanis egy ortopéd orvos, akinek valamiért nem a valódi keresztneve került be a mindentudó noteszembe.

Mindenesetre jött a »Reggeli« című műsorba, és hiába mutatkozott be, felületes voltam, így nem a saját neve ment ki adásban egyszer. Aztán jött újra, a nevét pedig az előző adásmenetből másoltam ki. Harmadszor szólt. Akkor már nem én tévedtem, hanem a technikai rendező rakta a feliratba a rosszat. Addigra már iszonyú ciki volt.

Annyira lelkesen használtam a nem létező nevét, hogy a Google is megneszelte. Csomószor bocsánatot kértem, de éreztem, hogy neheztel. Aztán inkább nem hívtam az adásaimba, annyira ciki volt. 

Snitt. 

Megszületik a gyerekem, egy ismerősöm ajánl egy szuper gyerekortopéd rendelőt, ahova érdemes menni az első időszakban szükséges vizsgálatokra. Szerintetek ki volt az orvos?”

Marossy Kriszta, aki nem a nevet, hanem a nemet nézte be

„A régi magyar irodalmi előadásokra nem jártam be soha az egyetemen, de a tanárnak feltűnt a félév végén, hogy minden alkalommal máshogy néz ki az aláírásom (nem voltak következetesek a barátaim), így kérte, hogy tisztázzuk az esetet. Írtam is neki egy elképesztően meggyőző történetet, szem nem maradt tőle szárazon, az volt a célom vele, hogy vizsgázhassak. Minden jó is lett volna, ha nem X tanár úrként szólítom meg a hölgyet a levélben… Sajnálom, de hát mindenki a vezetéknevén emlegette csak. Jelentem, következő évben abszolváltam ötösre a vizsgát, de még a rettegett arab filozófia szigorlatra is kevesebbet készültem, mint erre: nem szeretett a nő, mondjuk így.”

Aki bebizonyította, a hülyeséget is lehet sikerre vinni: Nyáry Luca

„14 évesen elmentem a fodrászhoz levágatni a babahajamat (alapból nem tudom, miért akartam megszabadulni tőle, azt hiszem, leszólhatták valami magazinban, és menő akartam lenni), amit normálisan meg is tudtak nekem csinálni, jól nézett ki. A baj ott kezdődött, hogy pár hét múlva, amikor elkezdett visszanőni, nem mentem vissza a fodrászhoz, hanem úgy voltam vele, hogy »megoldom okosba'«, és leborotválom. Hát, nem oldottam meg. Kábé a koponyám közepéig lenyírtam a hajamat a nagy pánikban, és utána annyira rondán nőtt, hogy egy évig folyton visszavágtam. Állandóan úgy néztem ki, mintha csúszna le rólam a paróka, vagy kopaszodnék. Szerencsére akkor éppen ez volt a legkisebb gondom, és nem tudtam róla, hogy mennyire rémesen néz ki, amíg meg nem találtam a képeket. Ami pedig még jobb: annyira viccesnek találtam őket így utólag, hogy kiraktam TikTokra, és mostanra 1,5 millió ember látta életem legrosszabb képét.”

@spiritophile

amikor en voltam az avatar #foryou #fyp #shesogone #rip #throwback #hungary

♬ Give us a cheeky follow if you use this sound - Lizzy

Öltözködési malőrökben is erősek vagyunk!

„Egy bizonyos gálára mentünk újságíró munkatársaimmal dolgozni, én fotóztam. Mivel még sosem voltam ilyenen, nagyon izgultam, órákig válogattam a ruháimat. Végül egy kényelmes, mégis csinos szettet választottam: fekete nadrágot alulra, amit tök régen hordtam, nem is értettem, miért, hiszen baromi jól állt, méretben is oké volt. A gálán már rájöttem, hogy miért volt a szekrény mélyén: a cipzár folyton lecsúszott… amit természetesen nem vettem észre. Ám egy nagyon kedves celebhölgy, miután lefotóztam, odajött, majd saját kezűleg felhúzta a sliccem. Meglepődtem, hálás voltam… és elsüllyedtem szégyenemben egyszerre.” (Kerepeczki Anna)

„Az athéni Paralimpia után meghívtak a Magyarországon állomásozó nagykövetek feleségeinek rendezett teadélutánra. Extra protokolláris rendezvény, tényleg, mint a hercegnős filmekben, meg kellett tanulni, hogyan fogjam a teáscsészét, meg hogyan kell elegánsan háromszögszendvicset majszolni, és rendkívül visszafogottan, diplomatikusan diskurálni (addig nem is ismertem ezt a műfajt). Nekem erre az eseményre sikerült egy olyan nadrágot felvennem, amiből kilógott a bugyim teteje, amikor leültem. Kőműves dekoltázs 2.0. Odajött az egyik protokollvezető, és rám szólt:

„Hölgyem, kilóg az alsóneműje!”

Hát, inkább éreztem magam Meghan Markle-nek, mint Kate Middletonnak.” (Pásztory Dóri)

Aki saját magát bénítja le bármikor: Szőcs Lilla

„Van egy béna pillanatom, ami újra és újra megtörténik a Covid alatt. Senki sem látja, ugye, mert otthonról dolgozunk, de most elmesélem. Néha a földön ülve, a lábamat magam alá gyűrve dolgozom, tehát rendszeresen megtörténik, hogy zsibbadásig ülöm el a lábam. Ilyenkor az is megesik velem, hogy becsönget valaki, és amikor ki kellene nyitnom az ajtót, nem tudok ráállni. Ezért négykézláb kúszom ki az előszobába, de ott meg valahogy fel kell tornáznom magam a kaputelefonig, úgyhogy kábé, mint egy totyogós gyerek, a karommal húzom fel magam a padra, majd a padról a falig. Közben persze röhögök.”

Aki nem ismeri meg a legfontosabbakat: Both Gabi

„Nemrégiben két maszkos, szemüveges integető kamasz mellett rohantam el az utcán, nem tudtam, kinek integetnek. Aztán mégis visszanéztem rájuk, mert valahogy ismerősnek tűntek. Akkor láttam csak, hogy a lányaim álltak ott sóbálvánnyá dermedve… Khm.”

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Dennis Galante