Így buliz(t)unk mi – generációs partikörkép
„Bezzeg az én időmben!” Ez a mondat idővel mindenkinek kicsúszik a száján. De vajon valóban olyan nagy különbség lenne az X, Y és a Z generáció között? Tényleg mindent teljesen máshogy csinálunk, máshogy gondolunk, mint a szüleink vagy a nagyszüleink? Ahhoz, hogy ez kiderüljön, a szórakozás lehet a legjobb összehasonlítási pont, hisz így vagy úgy, de mindenkinek ki kell eresztenie a gőzt. Főleg fiatalon. Így hát megkérdeztem nagymamámat és édesanyámat, hogyan buliztak ők tini-, és fiatal felnőtt korukban, hogy lássam, mennyire térnek el az ő egykori szokásaik a mai „rutintól”. Dián Dóri írása.
–
Csavargás, várban borozás, szalagos magnó, Illés – Mama
A nagymamám, aki Ratkó-gyerekként, a szocialista bébibumm idején született, a ’60-as évek végén volt fiatal, akkoriban Szigetszentmiklóson lakott.
Húszévesen ment férjhez, huszonegy volt, amikor megszületett anyukám, így túl sok ideje nem maradt bulizni. De ez akkoriban nem is volt nagyon divat: klubok és fesztiválok alig akadtak, és a diszkóról sem hallott még senki.
„Abban az időben, aki húszéves koráig nem ment férjhez, vénlánynak számított. Így a húszas éveim nem bulizással, hanem babázással teltek. Nagyapáddal néha eljártunk bálba, ami a művelődési házban volt, meg néha egy–két pesti kulturális eseményre, de ilyen vad, tombolós bulik nem voltak akkoriban.”
Ha a nagyi fiatalkorában a barátokkal akart lógni, a Duna-partra járt le strandolni, csónakázni, beszélgetni, vagy szimplán csak csavarogni. Néha volt házibuli, ahol előkerült a szülői készletből a házi pálinka és a házi bor, de arra nem emlékszik, hogy bármikor berúgtak volna. „Drogok egyáltalán nem voltak, a cigi számított az egyetlen sikkes dolognak. De az össznépi lerészegedés nem volt divat. Az viszont igen, hogy szalagos magnóra vettük fel a Szabad Európa rádióból a zenét, és cserélgettük egymás között a szalagokat. Akkor azt hallgattuk, ami szólt a rádióban, és mi még szerencsések voltunk, mert a lakihegyi rádiótorony miatt lehetett nálunk fogni az adást.
Táncoltunk, zsíros kenyeret ettünk, meg Illést hallgattunk, akkoriban az nagyon menő volt.
Meg az Omega. De koncertek csak Pesten voltak, esetleg nagyobb vidéki városokban, nálunk sosem, így ilyenekre nem jártunk. Nem azért, mert nem szerettünk volna elmenni, csak egyszerűen nem volt rá pénzünk. Ezért sem jártunk be Pestre, ahol azért több lehetőség volt. Például az Egyetemi Színpad, de ott volt a mai Várkert Bazár helyén az Ifjúsági Park, viszont csak a gazdagabb gyerekek és a pestiek jártak oda. Nekünk nem volt rá pénzünk.”
Nagymamám legemlékezetesebb kirúgása a hámból az volt, amikor tizenhét–tizennyolc éves korában felmentek a Várba, és az ottani borospincék egyikében megittak két deci bort, majd éjfélre hazamentek. Ez akkoriban szerinte már nagy „ereszdelahajamat” akciónak számított. „De hát, ez ötven éve volt… Fél évszázada. Akkor még szolid volt minden…” – legalábbis Mama így emlékszik.
Diszkó, R-Go, no telefon – Anya
Anya a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején, tehát pont a rendszerváltáskor volt gimnazista Szigethalmon (Szigetszentmiklós melletti város, akkor még falu). Ő már az X generációhoz tartozik, és hát, mamához képest az ő bulizási lehetőségeik jóval szélesebb skálán mozogtak.
„Először is szögezzük le, hogy én sosem ittam, de nem ez volt az általános. Nekem egyszerűen nem hiányzott, nem ízlett, de nem is kellett pia ahhoz, hogy jól érezzem magam.
A többiek persze ittak, de nem is volt nehéz alkoholt szerezniük, mert akkoriban a tizennyolc éven aluliakat is simán kiszolgálták.
Főleg a fiúk öntöttek fel a garatra – legalább is az én baráti társaságomban – a lányok csak pár pohárkával ittak. Az ugyanis gáznak számított, ha egy lányon látszott, hogy részeg.”
Anyu fiatalon majdnem minden második héten diszkóba járt. Ez olyan este hét–nyolc körül kezdődött, és éjfélre szigorúan vége volt, addigra otthon kellett lennie. Csak fiúkkal engedték el, és ezek a srácok mindig haza is kísérték. A kisebbeknek (tizennégy–tizenöt éveseknek) néha volt tinidiszkó, de ezen kívül ők nem voltak benne az éjszakai életben, diszkózni csak tizenhat éves koruktól jártak a fiatalok.
„Pestre nem jártunk át szórakozni, mert HÉV-vel viszonylag messze volt, és még nehézkesebb lett volna a hazajutás. Így koncertekre sem nagyon jártam, amik akkoriban azért Pesten már bőven voltak. Nálunk csak egy helyi diszkóban megtartott Bonanza Banzai koncertre emlékszem. Ja, meg egyszer mentem a barátnőmmel R-Go koncertre a Feneketlen-tóhoz, de amikor ezt apám megtudta, közölte, hogy tizenegyre ott lesz értünk, ha vége van a koncertnek, ha nem. Vagy kijövünk addigra, vagy ő jön be értünk. Nem kockáztattunk, kijöttünk. Tehát nem volt hajnalig tartó bulizás, mint most.”
Anya fiatalkorában a drogokhoz sokkal nehezebben lehetett hozzájutni, a cigi és az alkohol volt a többségnek a nagy sláger. „Nyáron meg inkább strandoltunk és kirándultunk, fesztiválok nem voltak akkor még. Az első Sziget akkor volt, amikor te születtél, így az nekem kimaradt.”
Dizájner, sörpong, hajnali gyros – így bulizunk mi (?)
Na, és akkor hogy bulizunk mi?
A mai diszkós kultúráról sajnos nem tudok mesélni, mert az nem az én világom. Mi főleg koncertekre járunk vagy kocsmázni. Ilyenkor persze lecsúszik néhány sör… A drogokról meg csak annyit, hogy ne legyünk álszentek, ma szinte mindenki tud egy embert, aki ismer olyat, aki tud szerezni… hát… bármit. Ha nem élünk ilyen szerekkel – mint ahogy én sem –, akkor is bármihez hozzá lehetne jutni… úgy két órán belül.
A másik nagy különbség a fesztiválok terén van, hiszen már el sem tudnám képzelni a nyaramat anélkül, hogy ne az orfűi tó partján hesszeljünk délután, majd este ne Kiscsillag koncerten kiabáljam rekedtre torkomat.
Nos, anya és mama elbeszéléséből az derült ki számomra, hogy ha nem is a mi generációnk bulizási vívmánya a hajnalig tartó tivornyázás, azért sokkal szabadabbak vagyunk ezen a téren, mint ők voltak. Ezt leginkább a mobiltelefonnak és az internetnek köszönhetjük mi, Y végi Z eleji kölykök, mivel a szülőnek már nem kell otthon könyékig rágnia a körmét, hogy hol a gyerek, hanem egyszerűen felhívja. És ha bármi gond van, kocsiba ül, aztán érte megy. Tehát megint oda lyukadunk ki, mint az utazásokat összehasonlító cikkemben, hogy a technológiai fejlődés az, ami megkönnyíti vagy megváltoztatja a szokásainkat. És ez választ el legjobban az idősebb rokonainktól – miközben azért más szempontból össze is hoz bennünket.
Dián Dóri
