-

Furcsa kamasz voltam. Persze... minden kamasz furcsa. Még saját magának is. Ahogy a lányom (aki 11 éves múlt, tehát még messze nincs benne a sűrűjében) megfogalmazta: olyan, mintha nem én lennék a főnök a testemben.

Egyszerre éreztem magam kövérnek és soványnak, okosnak és butának, unalmasnak és mindenki mástól eltérőnek. Imádtam a szüleimet, de a falra másztam tőlük. Az öcsém egy nálam hat és fél évvel fiatalabb, számomra tökéletesen értelmezhetetlen emberi lénynek tűnt. A fiúnak, akibe szerelmes voltam, átsütött a nap a fülén, de számomra nem létezett vonzóbb lény a Földön. Félévkor (életemben először és utoljára) hármas lettem matekból, az iskola legjobb csaja pedig egy újonnan Kaposvárra költözött bögyös barna volt, aki persze azonnal az én elálló fülű lovagomra vetette ki a hálóját, olyannyira, hogy kénytelenek voltunk megtépni egymást miatta egy kicsit a lányvécében. Később aztán ő (a bögyös, nem a füles) közölte a barátnőimmel, hogy nem érti, miért hordom úgy fönn az orromat, amikor a homlokom túl magas, a lábaim túl rövidek, és különben is mélyen ülnek a szemeim.

Egy napon belül harmincháromszor voltam képes a 180 fokos hangulatváltásra olyannyira, hogy a nap végére totálisan elszédültem magamtól. Nekem – akkor és ott – végeláthatatlannak és ijesztőnek tűnt az életem.

És akkor megérkezett a Vörös Csillag moziba a Házibuli. Már bőven mindenki látta, mire én eljutottam a filmre, de – teremtőm! – mennyire megérte a várakozást! „Filmszínházunk bemutatja a Házibuli című filmet” – dübörög Bozai József baritonja, a kamera lassan svenkel, mutatja az ébredő Párizst, a távolban fölsejlik az Eiffel-torony sziluettje, és miközben elhangzik, hogy a főszerepben Claude Brasseur, Brigitte Fossey és Sophie Marceau, fölcsendül Vladimir Cosma muzsikája, és odalent, valahol a városban becsöngetnek.

Nekem pedig valami bizseregni kezd belül; az érzés, hogy itt és most valami olyasmi történik a vásznon, ami nekem beszél, hozzám szól, az én szavaimat mondja, a saját gondolataimat fogalmazza meg, azt érzi, amit én, engem, engem érez úgy, mint eddig senki és semmi.

Na jó, ezt a mondatot túlírtam, szeretek túlírni, tudjátok. De annyira akarom, hogy lássátok:

Vic Beretton én voltam!

Vagyis... én is lehettem volna, ha Párizsban születek, érzéki, telt szájjal, ragyogó bőrrel, fényes, gesztenyeszín hajjal, és Sophie Marceau-nak hívnak. Persze, én Kaposváron születtem, aszimmetrikus szájjal, szőkésbarnán, sápadtan, Tóth Krisztinaként. De Vic Berettont úgy öleltem magamhoz, mint az embert, aki bizonyítja, hogy igen, én is normális vagyok!

Ami Vicnek Pénelope, az nekem Kinga

A barátnő. A másik felem. Akivel mindent együtt. Akivel még veszekedni is jó volt. Akire nem tudtam öt percnél tovább haragudni. Aki még arra is hajlandó volt, hogy kézbesítse a szerelmes levelemet valakinek, akinek nem mertem a szemébe nézni. Akivel a szó szoros értelmében együtt sírtunk és együtt nevettünk. Akivel a gesztenyéket rugdostuk iskolába menet, és fagyöngyöt árultunk a járókelőknek húsz forintért, ki tudja, honnan merített bátorsággal.

Az én Matthieu-m

Igen, a fülével, a mosolyával, a griberlijével. Kölcsönös de mégis beteljesületlen, fejben lejátszott, felkavaró, izgalmas, fájdalmas és igazi első szerelem. Lábtörlőn hagyott üzenetekkel, tervezgetéssel, féltékenységgel, sóhajokkal, átzokogott éjszakákkal, és egyetlenegy – a sítáborban lezajlott – remegős kézfogással. Aztán végül az én Matthieu-történetemnek is vége lett... Nem baj. Az ilyen történeteknek nem az a jelentősége, hogy meddig tartanak, hanem az, hogy egyáltalán léteznek.

Poupette = Mámi

A Poupette iránti múlhatatlan rajongásomról írtam már nemrég, amikor a WMN-es csajokkal arról fantáziálgattunk, hogy ki milyen nyugdíjas szeretne lenni. No, az én Poupettem nem dédi volt, hanem nagymama, nem hárfaművész, hanem szemfelszedőből lett könyvelő, nem egyedülálló, hanem holtáiglan házas, nem párizsi, hanem józsefvárosi, de egyébként ugyanolyan igazi, vagány, nevetős-sírós-cinkos nagyi. Lehet, hogy nem vitt magával a Cote d’Azure-ra a kisautóján, és dobta a brüsszeli királyi hárfakoncertet, csak hogy én a pasimmal találkozhassak, de 65 évesen jogosítványt szerzett, és az összekuporgatott pénzéből vett egy metálkék Volkswagen bogarat, hogy meglátogathasson bennünket Kaposváron. Maga mellé pakolta Pápit, aki fél szemére nem látott, de jogsi nélkül is mindenkinél jobban tudott vezetni. Mámi ki is ragasztott egy matricát a műszerfalra az anyósüléssel szemben, amelyen ez állt:

Kuka utas, jól vésd észbe, hogy ne szólj a vezetésbe!

Édes évődésüktől volt hangos az M7-es. Minden gyereklánynak jár egy Poupette!

Az unalmas, örökké elfoglalt, veszekedő szülők, akiket imádsz...

Amikor Vic papája megcsalja a mamáját, majd az bosszúból kidobja otthonról, megszakadt a szívem. Mintha éreztem volna, hogy majd jön ez is, ez a történet, hogy majd nekem is fájni fog, hogy nem fogom érteni, észrevenni sem az utolsó pillanatig, amikor már nagyon nagy a baj. Hogy az anyámra fogok haragudni, pedig nem ő lépett le, aztán pedig magamra, amiért haragszom rá. És a tinédzseréveimet lassan szövődő pókhálóként keresztbe-kasul bevonja majd a harag. Évekbe (évtizedekbe) telik, mire kibogozom magam belőle. Sőt, még mindig találok a ruhámon itt-ott foszlányokat belőle... Szóval Vic túlélte a szétköltözést, a visszaköltözést, a szülei mosolyszünetét, távkapcsolatát, csalódását és szerelmét. Ha neki sikerült, akkor nekem is fog! És valóban.

A lány, aki visszafordul a lépcsőházból

Ezt hagytam utoljára. Mert ez a jelenet már a Házibuli folytatásában játszódott le. A 16 éves Vic és szerelme, Philip kézenfogva gyalogolnak fölfelé a lépcsőházban a fiú lakására. Most először. Érezni a levegőben, hogy fontos momentum készülődik. Drukkolok neki, féltem. Beleveszek a kanapéba teljesen, levegőt sem merek venni. (Ó igen, a második részt már VHS-kazettán néztem, néhány évvel később). És akkor Vic megáll, tétován megrázza a fejét, fekete szemében bocsánatkérés. Elköszön, és hazamegy.

Sokáig, túl sokáig éreztem magam földönkívülinek, amiért visszafordultam a lépcsőházból. A barátnőim már rég fönt voltak a lakáson, aztán egy másik lakáson, aztán megint az elsőn, újra és újra – én pedig még mindig a lépcsőházban tétováztam. Nevettek rajtam emiatt a lakásjárók, volt aki lejjebb is sorolt enegem ezért egy kaszttal. Egyszerre éreztem teljes csődnek magam a terhem miatt, amitől ideje lett volna megszabadulni, és közben ragaszkodtam hozzá, mint valami kincshez, amit a bennem mélyen növesztett gátak miatt még nem voltam képes kiengedni a kezemből. Aztán jött Vic, aki visszafordult a lépcsőházból, és a világ film nem ért véget...

A kamaszkor olyan, mint egy harcmező. Vér folyik, halálhörgés hallatszik, győzelem van... és csúfos vereség, üdv és félelem, epekedés és szerelem, csalódás és remény. Tombol a szív, dermed az ész, reszket a térd. Köszönöm neked, Sophie Marceau, hogy segítettél ép ésszel túlélni!

D. Tóth Kriszta

Sophie Marceau, Cannes-i Filmfesztivál, 2015
Sophie Marceau, Cannes-i Filmfesztivál, 2015

(Ui. Elnézve téged most, ötvenévesen – lehet, hogy az sem a világ vége?)

Kiemelt kép: Házibuli, Gaumont, 1980.