Újítson fel lakást, akinek két anyja van! – avagy szeretem a szakikat

–

Az életünk úgy alakult, hogy hat éve minden nyáron vagy költözöm, vagy felújítok, vagy költözöm és felújítok, mindezt egy-két műtéttel tarkítva, így most kértem a férjem, hogy a szomszéd lakásban lévő irodáját inkább jövőre alakítsuk át olyanra, amilyenre megálmodta. Megnyugtatott, hogy ezzel nekem nem lesz semmi gondom, mert a talpraesett kolléganője intéz mindent, nekem csak el kell viselni a szomszéd lakásból jövő zajt, meg néha odanézni, hogy minden rendben van-e. Éreztem, hogy ez egy csapda lesz, de okos asszony vagyok (nem!) és ráhagytam.

Akkor mondanám a helyzetet:

két hónapja szórakozom, beszélek, levelezek az ügyben, hogy régi és egyben gigantikus, ipari, bontott ablakokat szerezzek, azokat vidékről először homokfúvóhoz, majd szinterezőhöz, majd az irodába delegáljam, a telefonomba írt nevek alapján, pontosabban Pécsi Antikos Csávó, Homok Lajos, Szinter Oszi és Költöztető Józsi segítségével.

Elsőként Lajosomnak, a homokfúvónak gyűlt meg a baja a sok glettel és rozsdával, de mint a szakma éltes mestere, hősiesen megküzdött vele, „kéremkrisztikeezduplamelóvolt”, így baromira kellett volna örülnöm, hogy nem duplázta az árat, hanem csak szemtelenül sokat hozzácsapott.

Mondjam? Nem örültem.

Oszinál a festék folyt volna meg veszettül, ha nem fizetek tízezerrel többet, hajlottam a tanácsra, így szerencsére nem folyt meg, szép a festés. Költöztető Józsit nem bántom, mert szeretem: a kutyájával költöztet, ő általában utólag kalkulál valamilyen árat – kedve szerint – és most olyan jó volt hozzám, hogy ezt a fuvart el sem felejtette, mint a három évvel ezelőtti nagy költözésünket.

Szavam nem volt, ezeket valóban én vállaltam, gondolva, hogy a „lelkes kolléganő” úgyis intéz minden mást. Hozott is egy rakás szakit, akik felmértek, elvonultak, árat mondtak meg időpontokat. Azért, ugye, ezeknél az egyeztetéseknél a „jobb, ha te is ott vagy, mert te értesz hozzá, Krisztike!” felszólítás után ott voltam, végighallgattam a megszokott szövegeket, miszerint „ezígyazértnemolyanegyszerű”, de „megoldomsimáncsakkétnap”, amiből már akkor tudtam, hogy az első duma az ár felverésére szolgál, a második meg arra, hogy ennek ellenére kizárólag őt kéne választani.

Erre is bólogattam, gondoltam, majd szív velük a kolléganő meg a férjem.

Amikor ki lett tűzve a kezdés időpontja, akkor említett kolléganő felmondott, és a bizonyos kezdési dátum előtt egy héttel már szép üres volt az asztala.

Nagyjából ekkorra tehető az első idegrohamom, melyben nem igazán halkan helyeztem kilátásba házasságunk felbontását  – vagy a sok papírmunkát megelőzendő – valamelyikünk megölését, majd angolosan távoztam a családi fészekből. Ja nem, az halk lett volna…

Idegeimet igyekeztem helyretenni sétálással, olvasással, írással, mozival, majd barátnővel való iszogatással, és majdnem mindenre elszántan tértem haza egy hajnali órán. Lesz, ami lesz, megcsinálom!

Nem nagy érdem, és egyre inkább hátrányosnak látom, de a családban én vagyok a műszaki és praktikus ember, plusz a folyamatos költözéseim – szám szerint negyvenhárom – révén nagy gyakorlatom is van szakik, dugulások, vízszerelés, színek, burkolatok választása, beszerzése és a munkafolyamatok átlátása terén. Nem mondom, hogy zseni vagyok, de tény, hogy a mostani szakembereinknél egész biztosan jobban átlátom, hogy minek mi után kéne következnie. Viszont megfogadtam, hogy nem okoskodom, hagyom, hogy haladjanak az immár volt kolléganő tervei alapján, ami szerint mára lenne kész a lakás. Mutatnám a helyzetet:

A felújítás leggyorsabb és leglátványosabb része: a rombolás.

A falak olyan hamar tűnnek el, hogy még a tapasztalt megrendelő is abba a hibába esik, hogy elhiszi, ebből hamar lesz lakás. Én ugyan ezt nem vettem be, de Villanyszerelő Ede és Vízszerelő Miki annyira meggyőző volt, hogy hittem abban, pikk-pakk végeznek.

Előbbiek amúgy egész jól haladnak, amikor rajtaütésszerűen megérkeznek, általában olyan időpontban, amikor egy szál semmiben, egy hirtelen magamra applikált pokrócba csavarva tudom őket fogadni, és ennek köszönhetően egy órával később már azt látom, hogy egy általunk nem egyeztetett terv szerint, azaz ad hoc vésik szanaszét a lakást.

Kérdeztem, hogy belső hang diktálja-e nekik, vagy a rajz, amit közösen készítettünk. Azt hitték, hogy vicces kedvemben vagyok, így megpróbálkoztak a válasszal, hogy „együtt a kettő”.

Mondtam, hogy oké, de amennyiben így folytatják, akkor „együtt a kettejük” lesznek fizetés nélkül kivágva a fenébe. Azóta valahogy nem akarják a legrövidebb utat négy-öt plusz méter véséssel kicsit költségesebbé tenni, úgyhogy Edéékkel egész jóban vagyok, bár érzem, hogy a kora hajnali hiányos öltözetem miatt nem pont azon a poszton kezelnek, ahol a szigorú megrendelőket szokás.

Vízszerelő Miki tulajdonképpen sokat tett értem és szociális életemért akkor, amikor „egyazegybe” beleszart a figyelmeztetésembe, miszerint „az a fal papírvékony, nehogy átmenjenek a szomszédhoz!”

Eddig egyetlen lakót nem ismertem jól az emeleten, de mára vele is kifejezetten meghitté vált a kapcsolatom. Egyrészt, mert a vizesek jóvoltából az egyik lyukon vécézés közben láthatom nagyszerűen, a másikon meg főzés közben, és többet beszélünk telefonon, mint a legjobb barátaimmal együttvéve. Az már mellékes, hogy a mosogató lefolyórendszere éppen csak annyival van feljebb a kívánt szintnél, hogy a burkolás jelenleg lehetetlennek tűnik egy kisebb hegy kialakítása nélkül, illetve vízmértékkel felületesen megfigyelve is nem a lefolyótól elfele lejt, hanem ellenkezőleg. Semmi gond, talán két-három nap plusz munkával – gondolom, egy kis plusz juttatással – ez is meglesz takkra.

De még nekik is van mit tanulniuk a mára fő ellenségemmé vált, szigorúan kisbetűvel csak „kőműves” néven futó egyéntől, aki csodálatos rombolását befejezve először egy órát tolt abba, hogy kiokosítson abból, hogy mindenki hülye, rendetlen és megbízhatatlan, úgyhogy az ő következő fordulós fellépéséig mihez tartsuk magunkat, értsétek: a többi szakember és én. Szelíd természetem az utolsókat rúgta, de csendben hallgattam végig, hogy mennyire csodás rendnek, tisztaságnak és számára optimális területnek kell őt várni a nagy visszatéréskor.

Nagyon igyekeztem, már két nappal az ígért megjelenése előtt sms-ben kérdeztem, mikorra várjam, mert aznap reggel egyedül voltam itthon, viszont időre kellett mennem. Az adott napon 7:30-kor küldött egy választ, mely szerint hét és nyolc között érkezik, ekkor kaptam az első kisebb sokkot, de nyolc után azért levittem a kutyát, gondolva, hadd várjon. Hát, azt nem kellett neki, mert már kilenc körül be is futott, addig még a zuhany alá sem mertem állni, bár tudom, hogy szereti a tisztaságot, de nem akartam emiatt elveszíteni sem őt, sem azt a napot. Végre megérkezett, a „bocsakésésértdeafékberagadt” mondaton simán átsiklottam, kinyitottam neki a társasház összes kapuját, és kezdetét vette a munka…

A munka, ami abból állt, hogy engem okított abból, hogy ki mit szart el, miért nincs tisztaság, és tulajdonképpen most ő miért is nem fogja elkezdeni a melót, és miért kell várnom még egy hetet rá.

Mindezt barokkos körmondatokkal, hosszan, hevesen magyarázva és mutogatva, hogy mi teszi lehetetlenné, hogy ő most bármit is csináljon. Hiába könyörögtem, hogy fogja rövidre, és amit tud, csináljon meg, nem hagyta magát, és akadémiai székfoglalóba kezdett kőművészeti témakörben.

Itt valami elpattant bennem, a kapcsolatunk mélypontra került, és közöltem vele, hogy most húzzon el a fenébe (eskü, ennél sokkal rondábban fogalmaztam), mert nekem fura módon eddig csak három órámat szarta el a semmivel, és a monológot mondja fel magának a kocsiban. Amennyiben úgy érzi, hogy a munkát befejezné és a pénzét meg akarja kapni, jelentkezzen, amikor a csillagok állása jó lesz. Hangnememből érezte, hogy itt nincs vicc, úgyhogy megjelölt egy újabb időpontot, amikor öt, de maximum tíz nap alatt végez, majd felszólításomnak eleget téve elhúzott, mondván, hogy úgyis máshol van dolga.

Szerencse, hogy akkor tudtam csak elkezdeni a zuhanyzást, és bármennyire is rohannom kellett, adtam magamnak tíz higgasztó percet a jéghideg vízben, és csak hússzor hallgattam meg aznap a Jenőt.

Marossy Kriszta

Olvasd el Kormos Anett korábbi írását, mely hasonló témában született, Drágán ocsmányat címmel!

Kiemelt kép: Getty Images/ 123foto