-

Két hete nem szóltam hozzátok egy árva szót sem. De jó okom van erre. Megérdemlitek! Na jó, nem… Nyaralni mentem. Ez se igaz, ne aggódjatok, nem járok nyaralni. Egyszerűen csak vannak pillanatok, létezik olyan lelkiállapot, amelyben vagy nem szabad, vagy nem jó... vagy csak nem egészséges megnyilatkozni. Ez most olyan volt. Ugyanis második hete tart nálunk a felújítás.

Korán megtanultam: írói önzés, mi több írói önkény, ha az ember azért ír, hogy neki jó legyen. Ha saját maga megkönnyebbülését tartja szem előtt. Hazudtam. Valójában nem tanultam meg. Csak próbálták nekem megtanítani. De egyrészt nem sikerült, másrészt pedig, ha sikerült volna, most akkor is szarnék rá.

A házunk alsó szintjén ülök (tudom, hogy hangzik ez, de nem olyan. Ez nem a nyolc emeletből a legalsó, ahol csak jakuzzi, biliárdszalon és könyvtárszoba van). Egy dohos irodában görnyedek, egy nyikorgó, gurulós széken, ami nem gurul. Mellettem a férjem, olyan szorosan, hogy szinte összeér a könyökünk gépelés közben (mAFdn-V,FM:adds… Most ő volt az erőszakosabb, de azóta elástam a kertben, úgyhogy több melléütés nem lesz). Ölemben a kutya, a laptop, lábamon a macska. Az emeletről a következő hangok szűrődnek le: fúrás, csiszolás, fúrás, prüszkölés, csiszolás, slejmfelköhögés, kalapálás, csiszolás, fúrás. És ezek a biztatóbbak. Mert ezeken kívül hallható még a: „miakurvaannya, engemnemérdekelcsakfizessékki, teezösszetörtazannyapicsáját, támaszdcsakodaúgysefogkiesni” és még sorolhatnám. Mivel már rutinos vagyok, olyan kiforrott válaszaim vannak ezekre a mondatokra, mint például: a „nemutaltakmég?, ésmibőlfogjukezeketkifizetni?, haszarlesznemkapnakegyvasatse, amitszétbarmolnakaztlevonjuk”. Ezeket természetesen nem fésztufész nyomom a kalapáccsal, fúróval és egyéb asszonyi közérzetre veszélyes eszközökkel felszerelt szakik arcába, csak elmormolom a férjemnek vagy a be se kapcsolt telefonba, hadd szivárogjanak fel a nyitott ablakon és a félkész falakon át a söráztatta agyakba.

Mivel ez a második hét, vagyis a tizenharmadik nap, hetedik óra, negyvenkettedik perc, huszonharmadik másodperc, már túl vagyok mindenen. Túl vagyok a tagadáson. Már szembenéztem azzal, hogy valamelyik szaki elnyomja a csikket a frissen lerakott parkettán. Hogy a barkácsboltban a szakeladó nem szak-, és nem is eladó. (Mondjuk, nem is venném meg, de az más kérdés.) Hogy a reggeli fogmosáskor meg kell osztanom a fürdőszobát a kőművessel, a burkolóval vagy a festővel, néha mind a hárommal egyszerre.

Túl vagyok a dühön. Ha festékes lett, hát majd lemossuk, ha összetört, majd megragasztjuk, ha leszakadt, majd… kidobjuk. Ha nincs, hát nincs, ha nem olyan lett, akkor jó lesz ilyen is.

Az alkudozáson is túl vagyok, de csak azért, mert azt el se kezdtem, ebben mindig is tehetségtelen voltam. Tegnap mondtam egyedül a srácnak, aki lefestette az ajtókat, hogy így talán én is le tudtam volna, ha eltörik mindkét kezem, kinyomják a szemem, elveszik az ecsetem, és festés közben elered a savaseső. De ezt se indulatosan, csak jelzésértékűen. A srác a következőket reagálta, nagyjából a következő sorrendben: 1. Pedig hibátlan lett. 2. Majd ha megszárad, akkor szebb lesz. 3. Neki nem kell a pénz, ha nem vagyok elégedett. 4. Ennél jobban ezt nem lehet megcsinálni. 4. Nem ő a hibás, hanem az ajtó.

Mondjuk, hogy a tartós rosszkedven is túl vagyok. Eleinte minden kopácsolásnál úgy éreztem, mintha az agyamat ütnék. Már nem érzek semmit. Azt hiszem, megszűnt az agyam. Persze, tudom-tudom, mindenki másra fogja ezt a hiányállapotot.

A belenyugvás állapotába jutottam. Mi akartuk, hogy szebb legyen, de hát ha ocsmányabb lesz, akkor ocsmányabb lesz. Legalább sokba fog kerülni. Az is valami, nem? Hiszen mit csinálnánk különben azzal a sok pénzzel?

Csak egy dolgot nem tudok megemészteni. A kérdést. Minden újonnan érkező szaki megállapítja, hogy aki előtte volt itt, az egy kókler. Mindegyikkel egyet is kell értenem. Még mindig nem tudom, hogy miért nem olyan szakit hívunk, akit ismerünk, akiről tudjuk, hogy jól dolgozik, nem ver át stb… Na, ezzel az egy témával még mindig irgalmatlanul fel lehet b.ni az agyamat.

ú9hn3fc káp  po932 – Ez lett volna a mai írás tanulsága. De mint sejtitek, visszajött a férjem. Nem jól ástam el. Ami mit bizonyít??? Hogy fizikai munkában én se vagyok valami nagy ász. Viszont nem is próbálok megélni belőle.

Ui.: A festőtől és a burkolótól elnézést kérek. Ők igazán kitettek magukért. Így ismeretlenül is. (Súgva: még mindig itt vannak, úgyhogy muszáj nyaliznom.)

Kormos Anett

Kiemelt képünk forrása: Amblin Entertainment