–

Gyulának a pocséknál is pocsékabb volt a hangulata aznap, amikor két kézzel és egy erőteljes térdlökéssel benyomta a munkahelye nyikorgós, gyakran beszoruló ajtaját, és belépett az áporodott szagú helyiségbe. Sokkal szívesebben feküdt volna még otthon az ágyában, a lesötétített szobában gyógysört kortyolgatva, ahelyett, hogy megint itt kelljen ülnie a nyomdában a sok idióta munkatársa között, és szedni a másnapi lapot. Baromira elege volt belőle, hogy folyamatos értetlenkedéssel és síkagyú gyökéremberekkel van körbevéve, akárhová megy. A kollégáival már régóta nem állt szóba, ha nem volt muszáj, főleg az ufós incidens óta.

Ezek a korlátolt barmok egyszerűen képtelenek megérteni, hogy a világegyetem végtelensége eleve lehetetlenné teszi, hogy kizárólag a Földön létezzen élet.

És az, hogy még soha nem láttak űrlényt, egyáltalán nem jelenti, hogy nincsenek is. Szó szót követett akkor, három évvel ezelőtt, Gyula érezte a felé áradó gúnyt, hallotta a háta mögötti összeröffenéseket, látta, hogyan böködik egymást, felé kacsintgatva. De épp ellenkezőleg van ám, nem ő a félnótás, hanem ez a sok korlátolt seggfej. Nem is beszélt velük azóta. Csak nem fog gyöngyöt szórni a rohadék disznók elé?!

Tegnap este aztán a kocsmában is meggyűlt a baja a hígagyú közönséggel, pedig a törzshelye, legalábbis mostanáig, az otthonán kívül az egyetlen olyan hely volt, ahol kicsit kikapcsolódhatott, és válthatott pár értelmes szót másokkal. Ám amikor Gyula elhintette a harmadik feles/korsó kombója után, hogy most már egészen biztos benne, hogy a kormány emberei a nyomában vannak, és el akarják hallgattatni, de ő résen van, nem adja könnyen a bőrét, akkor többen is paranoiásnak nevezték, a pultos nő pedig – az a hájas, nagycsöcsű, igénytelen tehén – gúnyosan felnevetett: „csak nem képzeli a Gyula, hogy az ő adóforintjait a kormány egy ilyen érdektelen ember megfigyelésére fogja költeni. Mert mégis, mire mennének egy Gyuláról szóló aktával, mondja már meg legyen szíves!”.

De Gyula nem mondta. Nem mondta, mert ez a fehérnépnek csúfolt biomassza, meg a többi semmirekellő úgysem értené meg. Mert ezek még ahhoz is hülyék, hogy észrevegyék azt, ami épp hogy a szemüket nem szúrja ki. Biztos, hogy képtelenek felfogni azokat a roppant bonyolult, mégis döbbenetes összefüggéseket, amikre ő rájött.

Egyszóval minden oka megvolt rá, hogy cudar hangulatban legyen. Nem érdemli meg a világ az olyan zseniális koponyákat, mint ő. Úgyhogy pontosan itt van a sztori vége. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy bedarálják.

Kipillantott az udvarra, és megnyugodva látta, hogy az összes kollégája a lépcsőfordulóban blázol. A másnapi újság betördelésével ezek szerint kész vannak, arra várnak, hogy leteljen a munkaidő, és végre hazahúzhassanak a nyomorult kis életükbe. Eljött Gyula életében a Nagy Pillanat. Majd ő megmutatja a világnak, mit is gondol. Egy mozdulattal kitörölte a komplett címlapot, és gyorsan újat szerkesztett helyette. Nem kellett sokat pepecselnie, az üzenet ugyanis tömör volt és velős. Csak hogy mindenki értse. 

Szálkay Endréné Jolán csak otthon, amikor kipakolta a kosarából a szokásos dolgokat, tejet, kenyeret, tizenöt deka parizert, egy doboz tojást és a konzerv zöldborsót meg a napilapot, vette észre, hogy az aznapi újság címlapja másképp néz ki, mint rendesen. Nem nagyon szokott ő elmerülni a cikkekben, nincs is arra ideje, csak a nagy betűvel szedett címeket olvassa el, miközben ráhámozza a zöldséget a papírra. Az is épp elég ahhoz, hogy képben legyen, és tudja, mi folyik a világban, mitől kell tartani, milyen veszélyek fenyegetik az életét, és, hogy a kormány milyen lépéseket tervez, amivel az ő biztonságát garantálják. A mai címlap ahhoz volt hasonlatos, mint amikor valami nagy szenzáció, botrány vagy sorsdöntő fordulat történik az országban. Amikor már nem is kell a hosszú magyarázat, hisz a lényeget pár szóból is mindenki érteni fogja.

„MINDENKI HÜLYE” – állt feketén-fehéren, öles betűkkel szedve a lap első oldalán.

Jolán összeszorított szájjal bólintott egyet. Az üzenet nyilvánvaló volt, és ha szabad ezt mondani, ő tulajdonképpen már régóta sejtette is, hogy pontosan ebbe az irányba mennek manapság a dolgok. Hosszú ideje érlelődő gyanúja a mai reggel, ím, bizonyosságot nyert. Neki nem is kellett ennél több, hisz megírta az újság, amit titkon mindig tudott. Felkapta hát a lapot, és bemasírozott vele a nagyszobába, ahol a férje a reggeli kávéját kortyolgatta, kezében ott füstölgött a cigaretta. Jolán szó nélkül az ura elé csapta az újságot, rábökött a címlapra. Szálkay Endre elolvasta a címet, majd mély egyetértésben a feleségére pillantott. Bizony. Épp, ahogy mindig is sejtették.

Nem a Szálkay házaspár otthona volt az egyetlen, ahol a szenzációs szalagcímmel az emberek fejében végre összeállt a kép, helyére került a kirakós utolsó darabja, és értelmet nyert minden. Némán bólogatva, de a beigazolódott gyanú magabiztos birtokosaiként meredtek a címlapra.

Estefelé már senki nem beszélt senkivel az utcán, a boltokban, de még a büfékben, kocsmákban és az éttermekben sem.

A sötét égbolton éjfél és hajnali negyed egy között elhúzott egy világító test. Talán hullócsillag volt, talán egy repülő csészealj – ahogy arról Gyula szentül meg volt győződve, – ez már sohasem fog kiderülni. Bármi is volt, egyenletesen haladt, még egy másodpercre sem fékezett le, hogy lepillantson az ország lakóira. Minek? Hisz itt úgyis mindenki hülye.

 

 Fiala Borcsa

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ lisegagne