–

Gyulának a pocséknál is pocsékabb volt a hangulata aznap, amikor két kézzel és egy erőteljes térdlökéssel benyomta a munkahelye nyikorgós, gyakran beszoruló ajtaját, és belépett az áporodott szagú helyiségbe. Sokkal szívesebben feküdt volna még otthon az ágyában, a lesötétített szobában gyógysört kortyolgatva, ahelyett, hogy megint itt kelljen ülnie a nyomdában a sok idióta munkatársa között, és szedni a másnapi lapot. Baromira elege volt belőle, hogy folyamatos értetlenkedéssel és síkagyú gyökéremberekkel van körbevéve, akárhová megy. A kollégáival már régóta nem állt szóba, ha nem volt muszáj, főleg az ufós incidens óta.

Ezek a korlátolt barmok egyszerűen képtelenek megérteni, hogy a világegyetem végtelensége eleve lehetetlenné teszi, hogy kizárólag a Földön létezzen élet.

És az, hogy még soha nem láttak űrlényt, egyáltalán nem jelenti, hogy nincsenek is. Szó szót követett akkor, három évvel ezelőtt, Gyula érezte a felé áradó gúnyt, hallotta a háta mögötti összeröffenéseket, látta, hogyan böködik egymást, felé kacsintgatva. De épp ellenkezőleg van ám, nem ő a félnótás, hanem ez a sok korlátolt seggfej. Nem is beszélt velük azóta. Csak nem fog gyöngyöt szórni a rohadék disznók elé?!

Tegnap este aztán a kocsmában is meggyűlt a baja a hígagyú közönséggel, pedig a törzshelye, legalábbis mostanáig, az otthonán kívül az egyetlen olyan hely volt, ahol kicsit kikapcsolódhatott, és válthatott pár értelmes szót másokkal. Ám amikor Gyula elhintette a harmadik feles/korsó kombója után, hogy most már egészen biztos benne, hogy a kormány emberei a nyomában vannak, és el akarják hallgattatni, de ő résen van, nem adja könnyen a bőrét, akkor többen is paranoiásnak nevezték, a pultos nő pedig – az a hájas, nagycsöcsű, igénytelen tehén – gúnyosan felnevetett: „csak nem képzeli a Gyula, hogy az ő adóforintjait a kormány egy ilyen érdektelen ember megfigyelésére fogja költeni. Mert mégis, mire mennének egy Gyuláról szóló aktával, mondja már meg legyen szíves!”.

De Gyula nem mondta. Nem mondta, mert ez a fehérnépnek csúfolt biomassza, meg a többi semmirekellő úgysem értené meg. Mert ezek még ahhoz is hülyék, hogy észrevegyék azt, ami épp hogy a szemüket nem szúrja ki. Biztos, hogy képtelenek felfogni azokat a roppant bonyolult, mégis döbbenetes összefüggéseket, amikre ő rájött.

Egyszóval minden oka megvolt rá, hogy cudar hangulatban legyen. Nem érdemli meg a világ az olyan zseniális koponyákat, mint ő. Úgyhogy pontosan itt van a sztori vége. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy bedarálják.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Kipillantott az udvarra, és megnyugodva látta, hogy az összes kollégája a lépcsőfordulóban blázol. A másnapi újság betördelésével ezek szerint kész vannak, arra várnak, hogy leteljen a munkaidő, és végre hazahúzhassanak a nyomorult kis életükbe. Eljött Gyula életében a Nagy Pillanat. Majd ő megmutatja a világnak, mit is gondol. Egy mozdulattal kitörölte a komplett címlapot, és gyorsan újat szerkesztett helyette. Nem kellett sokat pepecselnie, az üzenet ugyanis tömör volt és velős. Csak hogy mindenki értse. 

Szálkay Endréné Jolán csak otthon, amikor kipakolta a kosarából a szokásos dolgokat, tejet, kenyeret, tizenöt deka parizert, egy doboz tojást és a konzerv zöldborsót meg a napilapot, vette észre, hogy az aznapi újság címlapja másképp néz ki, mint rendesen. Nem nagyon szokott ő elmerülni a cikkekben, nincs is arra ideje, csak a nagy betűvel szedett címeket olvassa el, miközben ráhámozza a zöldséget a papírra. Az is épp elég ahhoz, hogy képben legyen, és tudja, mi folyik a világban, mitől kell tartani, milyen veszélyek fenyegetik az életét, és, hogy a kormány milyen lépéseket tervez, amivel az ő biztonságát garantálják. A mai címlap ahhoz volt hasonlatos, mint amikor valami nagy szenzáció, botrány vagy sorsdöntő fordulat történik az országban. Amikor már nem is kell a hosszú magyarázat, hisz a lényeget pár szóból is mindenki érteni fogja.

„MINDENKI HÜLYE” – állt feketén-fehéren, öles betűkkel szedve a lap első oldalán.

Jolán összeszorított szájjal bólintott egyet. Az üzenet nyilvánvaló volt, és ha szabad ezt mondani, ő tulajdonképpen már régóta sejtette is, hogy pontosan ebbe az irányba mennek manapság a dolgok. Hosszú ideje érlelődő gyanúja a mai reggel, ím, bizonyosságot nyert. Neki nem is kellett ennél több, hisz megírta az újság, amit titkon mindig tudott. Felkapta hát a lapot, és bemasírozott vele a nagyszobába, ahol a férje a reggeli kávéját kortyolgatta, kezében ott füstölgött a cigaretta. Jolán szó nélkül az ura elé csapta az újságot, rábökött a címlapra. Szálkay Endre elolvasta a címet, majd mély egyetértésben a feleségére pillantott. Bizony. Épp, ahogy mindig is sejtették.

Nem a Szálkay házaspár otthona volt az egyetlen, ahol a szenzációs szalagcímmel az emberek fejében végre összeállt a kép, helyére került a kirakós utolsó darabja, és értelmet nyert minden. Némán bólogatva, de a beigazolódott gyanú magabiztos birtokosaiként meredtek a címlapra.

Estefelé már senki nem beszélt senkivel az utcán, a boltokban, de még a büfékben, kocsmákban és az éttermekben sem.

A sötét égbolton éjfél és hajnali negyed egy között elhúzott egy világító test. Talán hullócsillag volt, talán egy repülő csészealj – ahogy arról Gyula szentül meg volt győződve, – ez már sohasem fog kiderülni. Bármi is volt, egyenletesen haladt, még egy másodpercre sem fékezett le, hogy lepillantson az ország lakóira. Minek? Hisz itt úgyis mindenki hülye.

 

 Fiala Borcsa