Finoman kéne csinálnom, aprólékos előjátékkal és becéző szavakkal, de az igazság, amit most feltárok nektek – kedves nők – szörnyű lesz, kijózanító és megkerülhetetlen.

Elolvassátok, és nem lesztek többé ugyanazok, akik eddig voltatok. Évtizedekig imádott bálványt fogok sáros gumicsizmával letaszítani a lelketek oltáráról. Tökön rúgom a világképetek épületét tartó Atlaszt, és ott fog vinnyogva fetrengeni tévhiteitek falainak porfelhős romjai alatt.

Kétféle ruha van. A fehér és a színes.

Tudom! Iszonyatos!

De hát ti egészen eddig, amíg ez a babanaplónak álcázott férfinyelvi tolmácsprogram el nem indult, azt is tudni véltétek, hogy a pink az egy szín, pedig az egy énekesnő.

A türkiz és a rubin egy drágakő, az ibolya egy virág, a padlizsán egy zöldség, a barack egy gyümölcs, a lazac egy hal. A magenta, a drapp, a terrakotta, az encián, a viola, az ekrü, a bézs, az ultramarin és a cinóber szó pedig számunkra – nem grafikus foglalkozású heteroszexuális férfiak számára – egyszerűen nem létezik. Kár ezekkel megdobálni bennünket, mert lepattannak rólunk, ugyanis egyiket sem látjuk.

Ennek megfelelően a Mosó Pasi Mosodája az említett két ruhafélét fogadja. Az egyik tehát: a fehér. Ennek egy különös ismertetőjele van: nem színes. Ha színes, akkor a férfi színesnek hívja. Borzalmasan egyszerű ez, elismerem, de működik. Mi egyébként is hajlamosak vagyunk az egyszerűséget és a működőképességet összefüggésbe hozni egymással.

Ezen a ponton muszáj leszögeznem, hogy a piros ruha is színes ruha. Tehát megfogom, és anélkül, hogy értékes perceket áldoznék az életemből az alizarin, a bordó, a karmazsin, a krapp és a skarlát közötti, kizárólag nők által érzékelhető hobbi-színárnyalatok definiálására, bevágom a mosógépbe a többi színes közé. Lesz, ami lesz.

És láss csodát, százból kilencvenkilencszer tiszta lesz a ruha! Viszont – szennyesekről lévén szó – tisztában vagyok vele, hogy a fennmaradó egy esetben a felelőtlenül összemosott ruhák bizony elszíneződnek. Hogy akkor miért nem mosom külön? Ennek két oka van. Egyrészt, mert nem érdekel. Most mit szépítsem? A férfiak is járnak a ruháikban, de nem úgy, mint a nők. Nekünk ez nem fontos. Másrészt, most szólok, talán még időben: veszélyes precedenst teremt az a férfi, aki nő módjára mos. Elszabadítja a háztartás krakenjét. Ha például Zsuzsin múlna, akkor semmit sem mosnánk együtt semmivel. Külön mosásba, de még inkább külön mosógépbe és mosózsákba kerülne a fehér, a színes, a piros, a fekete, a farmer, a bébiruha (szigorúan öblítő nélkül, különben ránk rúgja az ajtót a gyámügy!), a felnőttruha, a túraruha, a fehérnemű, az ágynemű, a konyharuha, a törlőkendő, továbbá minden, aminek más az anyaga, mint a mellette lévőé. (És nem, anyagokat sem tudunk megkülönböztetni.) Természetesen a Mosó Csajszi Mosodájában mindegyikhez külön beállítás dukál, egyedi Celsius fokkal, optimalizált fordulatszámmal és egyenlettel kiszámított mosási idővel. Na, EZÉRT néz ki úgy a mosógépek kezelőfelülete, mint egy lopakodó helikopter műszerfala. Ha a mosógépeket férfiaknak terveznék, akkor egyetlen gomb lenne rajta: amivel bekapcsolnám. Így viszont mindent 40 fokon, 1200-as fordulatszámmal, 50 perc alatt mosok ki, aztán be a szárítógépbe, és adjad neki a másfél órás klimaxot!

Ezt kisbabával csak így lehet csinálni. Ugyanis még így, férfi módra is gyakorlatilag egész nap mosni kell. Na, ez is egy pont a „Nem tudtam előre” listámról.

Leeszi, összekoszolja, benyálazza, szétizzadja és teleszarja minden ruháját. Ezért annyi van neki, mint Madonnának és Lady Gagának együttvéve.

Illetve nemcsak ezért, hanem azért is, mert van egy rakás jó lelkű barátunk, aki ránk borította a gyereke gardróbját, meg aztán néhanap Zsuzsi is elcsábul egy-egy ruci láttán. (Pfuj, de modoros ez a szó is. Ezt se akartam használni, tényleg megfogadtam a terhesség alatt, hogy nem megyek át Walt Disney-be, de befurakodott az aktív szókincsembe a cukival együtt.)

Szóval nincs mit tagadni, amióta apa vagyok, rám jött a szapora mosás. Minden nap kiürítem a szennyestartóm. Ezért persze, nem érdemlek sem dicséretet, sem szánalmat. Főképp azért nem, mert az, hogy részmunkaidős háztartásbeli lettem, nem az én érdemem, hanem Zsuzsié. Ezt a legkomolyabban gondolom. Tudniillik: hagyja! Ez óriási dolog. Nem akar megnevelni, esze ágában sincs kioktatni, nem piszkál, nem gúnyol – bár kétségkívül jókat tud nevetni rajtam. Nem csupán eltűri, hanem természetesnek tartja és támogatja, hogy minden gyerek körüli munkához legalább megközelítően ugyanúgy értsek, mint ő – de mindegyikhez férfi módjára. Ez a lényeg. Ő nem akarja a nemi szerepének széfjébe zárni a tradicionális női monopóliumokat, én pedig hasonlóképpen nem akarok a reklámok kétballábas apatípusa lenni, aki csak bajt okoz, ha történetesen rámarad a gyerek és a házimunka.

Mi, férfiak is emancipálódunk. Követeljük a részünket az egészből, sőt az egészet követeljük az egészből, amit családnak hívnak, de közben a többségünk nem szeretne átcsúszni a barátnő szerepkörébe. Én nem akarok a csajom csaja lenni.

Ebből aztán, persze, rettentő vicces mindennapok kerekednek, ugyanis a nők és a férfiak nem egy nyelvet beszélnek. A nők például előszeretettel csomagolják kérdésbe a kérésnek álcázott utasításaikat. Ennek tipikus példája a „Van kedved?” kezdetű megszólítás. Mondatba foglalva: „Van kedved levinni a szemetet?”

NINCS! Ember még nem született, akinek van kedve levinni a szemetet! Mosni sincs kedvem, és ahhoz se, hogy kipiszkáljam a taknyot Tomika orrszívójából. Mi, férfiak, „csak úgy” vásárolni és cél nélkül sétálni se szeretünk. Ez számunkra nem kedv kérdése, hanem kötelesség dolga. Tudod, mi a kedv kérdése? A Commando 3-ban eljutni a négyes szintre, megmászni a Mont Blanc-t, megcsinálni végre Tomika matatófalát, na, ezek például.

A „Van kedved?” másik, szintén tipikusan női változata igazi farkascsapda a férfi számára. Így hangzik: „Levinnéd a szemetet?” Vigyázat, ez csak nyelvtanilag, tehát látszatra eldöntendő kérdés! Csak egyféle válasz adható rá. Szerencsére általában nem nehéz kitalálni, hogy mi a jó felelet: az, amit a nő hallani szeretne, és amihez nincs kedved.

Szóval, drága nők, én értem, hogy ti udvariasak akartok lenni, és arra vágytok, hogy mi ne csupán megtegyünk valamit, hanem szinte epekedjünk utána, de mi ennél sokkal, sokkal egyszerűbbek vagyunk. Ha tehát estére kitaláltatok nekünk valami munkát, akkor ne azt kérdezzétek meg bonyolultan, sejtelmesen, gyanúsan, távolról startolva, hátulról közelítve, hogy „Mikor érsz haza?”, hanem mondjátok meg egyenesen, hogy mikorra kell hazaérnünk, és mi a dolgunk. Tessék utasítani, nem vagyunk gondolatolvasók! Talán azért, mert sokszor mi magunk sem gondolunk semmire, ezért másról sem feltételezzük ezt. De ezen még gondolkodnom kell. Csak most nincs kedvem... inkább berakok egy mosást.

Herczeg Zsolt