Nem kell ahhoz férjhez menned, hogy olyan boldog legyél, mint egy menyasszony – Nagy Koszorúslány Napló

–

Hét nap az esküvőig

Egy hetünk volt arra, hogy kipihenjünk Londont. Ez több-kevesebb sikerrel meg is történt. Még tavaly decemberben indítottunk egy közös chatcsoportot a koszorúslányokkal és a menyasszonnyal, ahol megegyeztünk abban, milyen lesz a koszorúslányruhánk, a koszorúslánycipőnk, a koszorúslányhajunk, a koszorúslánysminkünk, na meg, hogy veszünk-e fel másmilyen ruhát a szertartás utáni partyra, és lesz-e külön estélyi belépőnk a vacsorára. A ruhában kevesebb mint három hónap alatt megegyeztünk. Négy teljesen különböző személyiségű lánytól szerintem ez jó idő. A haj és a smink (szerencsére) egyénre volt szabva, mert C, a menyasszony szerette volna, hogyha a személyiségünk valamennyire tükröződik az egyenruhán. Mondjuk, ilyen személyiségek mellett ez nem volt nehéz. 

Egy héttel az esküvő előtt már égnek ismét a chatvonalak a partyruhát illetően. V, a hercegnő közli, hogy ő mindenképpen átöltözik a vacsorára, Másik C még vacillál, de azért bedob egy partyszettet – biztos, ami biztos alapon, B, aki nem volt Londonban, mert gyerekei vannak, na, neki meg full mindegy, ő alkalmazkodik hozzánk (vannak olyan pontok, amikor B-t szeretjük a legeslegjobban). 

Három nap az esküvőig

Csütörtökön megérkezik a vőlegény családja a világ majdnem minden tájáról (egyébként pakisztáni származásúak német felmenőkkel). Valaki Londonban él, van, aki New Yorkban, van, aki Dubaiban, más pedig a szülőföldön, Pakisztánban. Ez a nap a vőlegény családjával való megismerkedésről szól, ami miatt C, a menyasszony külön izgul, ugyanis bemutatja a barátnőit is leendő anyósának és annak a barátnőinek. Közben H, a vega, aki nem nagyon bírja a piát, elfelejti beírni a naptárába ezt a nagyon fontos vacsorát, ami miatt C kedvesen megjegyzi, hogy „menj a picsába” (idegrohamot kap, teljesen érthető módon). 

Megérkezik a Mama, akinél kedvesebb embert én még nem láttam, pedig nagyon sok kedves emberrel vagyok körülvéve, de szerintem ezt a családot bemárthatták valami különleges jóság és cukiságporba. Nem jönnek üres kézzel, mert náluk az nem szokás: C, a menyasszony két órán keresztül bontogatja az ajándékokat, közben pedig azt kérdezgeti, hogy „biztos, hogy nem karácsony van?”. A Mama a család ékszereiből nekiajándékoz néhányat (én ennyi ékszert még az életemben nem láttam). C vicceskedve meg is jegyzi, hogy kirabolt-e a Mama egy ékszerboltot, én meg megmutatom a Mamának a Camdenben vásárolt, ötfontos gigantikus gyűrűmet. A Mama olyan kedves, hogy a lányoknak is hoz ajándékot, mindannyian kapunk egy-egy gyönyörű, pávás ékszerdobozt.

Egy nap az esküvőig

C-vel már fél éve nem nagyon lehet másról beszélni az esküvőjén kívül (igazi menyasszony), de az utolsó napokban bármit mondok neki, ami nem ehhez a témához kapcsolódik, még a látszatát sem akarja megőrizni annak, hogy érdekli, egész egyszerűen elengedi a füle mellett, úgyhogy fel is hagyok egyéb infók közlésével, átadom magam én is a koszorúslányságomnak. A család és a külföldről érkező vendégsereg ugyanabban a szállodában száll meg, amiben a menyasszony alszik a vőlegénnyel. Még a nagy nap előtt elmegy a vőlegény családja vacsorázni, de előtte C megkér, hogy ezen az estén aludjak vele, mert az izgalomtól úgysem tud majd rendesen pihenni. 

Aztán mi történik? C úgy húzza reggel hatig a lóbőrt, mint a bunda, én meg hajnal négykor kelek, mert szétizgulom az agyam a nap miatt.

Az esküvő

(Innentől már több lesz a fotó, mint a szöveg, de a képek magukért beszélnek)

A fodrászok, a sminkesek és a fotósok hétre érkeznek, szóval C, a menyasszony egy kicsit aggódik, hogy lesz-e idő mindenre. Megnyugtatom, hogy lesz. A lányok is megjönnek időben, még H, a vega, aki nem bírja az alkoholt sem felejti el, hogy ma van az esküvő, amelynek örömére C kibont egy üveg pezsgőt.

Ahogy folyunk bele a napba, úgy leszünk egyre szebbek (hála a sminkeseknek meg a fodrászoknak) és izgatottabbak, így –utólag visszagondolva – már nem is nagyon tudom eldönteni, melyik volt ennek a napnak a legjobb része, a készülődés vagy maga a ceremónia. Énekelünk a hotelszobában, egymást ugratjuk, pezsgőt kortyolgatunk. 

Aztán sorra érkeznek a kíváncsiskodó látogatók, C anyukája, a barátnők (akik sajnos már férjhez mentek, és ma nem lehetnek koszorúslányok, gondolhatjátok, mennyire verték a fejüket a falba), C unokatesója, Hubert, aki nekem is nagyon kedves barátom, és aki magára kapja az egyik rózsaszín koszorúslány-köntöst. Merthogy természetesen nekünk egyenköntösünk is van. 

Egy órával a ceremónia előtt már nincs semmi gyomrunk, én ájulásközeli állapotban vagyok, eszem egy kis mogyorót a minibárból. Jobban kivagyok, mint az ara, akire ráadjuk a ruhát, és akkor kábé elbőgjük magunkat. Olyan pillanatok ezek, amiket annyira kár lett volna kihagyni, semmi pénzért nem cseréltem volna el ezeket a boldog perceket senkivel. 

A ceremóniavezető vezényletével még a szobában elosztjuk a sorrendet, ki hol fog állni az oltárnál. Szerencsére magassági sorrend van, így én állhatok az oltár mellett a menyasszonyhoz legközelebb (köszi, hogy ekkorára nőttem, apa). Az oltárt és a hotel tetején felállított ceremóniahelyet nem láthattuk előre, ezért csak elképzelni tudom, milyen szépen lassan és integetve fogok majd bevonulni, ahogy vezetem elöl a lányokat. Ehelyett a valóságban: az oltárhoz vezető út nem annyira hosszú, mint amilyennek elképzeltem, ezért egy kicsit megtorpanok és újratervezek, hogy akkor majd röviden integetek körbe. Amikor kilépünk a lányokkal, elámul a tömeg, és tapsikolnak nekünk (ez annyira jó volt). 

Aztán beállunk a helyeinkre és jönnek a virágszóró kislányok, na, én ettől a perctől fogva az utolsó pillanatig végigbömböltem a szertartást. Szinte szemben velem a vőlegény anyukája ül, végig csak őt szuggerálom, hogy sírjon már ő is, ne csak én maradjak itt szégyenben. Amikor pedig kilép a menyasszony, akkor már patakokban folynak a könnyeim, amikor meg a fogadalmaknál járunk, és kifut C gyűrűhozó kiskutyája, már szipogva hüppögök. Persze zsepi nincs nálam. 

A ceremónia végén (némi pezsgő elfogyasztása után) lemegyünk fotózkodni a körforgalom közepén lévő miniparkba (Hubert nemes egyszerűséggel megállítja a forgalmat). Aztán egy londoni busszal átmegyünk az átellenben lévő étterembe és partyhelyre. V, a hercegnő és Másik C természetesen átöltözik a vacsora előtt, ezért miattuk öt percig áll a forgalom a körforgalomban, de ez szerintük nem annyira nagy baj (szerintem nem is érzékelik a dudálást meg az anyázást). Én úgy döntök, hogy majd a vacsi után vedlek át. A szűk koszorúslányruhámba se telefon, se rúzs, semmi nem fér el. A cipőm is eléggé kényelmetlen, de a vacsora mindent felülír.

Hubert örömteli beszédet mond, én küzdök, hogy ne bőgjem le a maradék sminkemet. Az asztaloknál kedélyesen cseverészünk, sokat nevetünk, csókot dobolunk ki az ifjú pártól a lábainkkal. Közben kifigyelem, hogy a vőlegény családjának nőtagjai nem isznak alkoholt (hú, milyen mázli, hogy nem én házasodom be közéjük). Másik C mellett ülök, aki feleannyit eszik, mint egy madár, így én fogyasztom el az ő vacsoráját is, ami miatt a zöld ruhámban kezdek hasonlítani egy kisgömböcre. Muszáj vagyok átvedleni – mondogatom, de még nem mehetek, mert C, a menyasszony közli, hogy lesz egy meglepetés.

A party előtt, este nyolckor Hubert megkéri a párja kezét (a nagy pillanatot ITT megnézhetitek, érdemes), ami miatt mindenki megint bőgni kezd, mert annyira szép és megható az egész (bár Magyarországon az azonos neműek házassága nem legális a magyar törvények előtt, de Isten előtt így is az lesz, az pedig nekünk pont elég). Én újra felvidulok, hogy megint lehetek koszorúslány.

A party hajnalig tart, de természetesen erről a részről nem fogok beszélni, csak még megemlítem, hogy a menyassszonytáncból befolyt pénzt Hubert párjának afrikai orvosmissziójára ajánlja fel az ifjú pár (erről a projektről mi is írtunk már ITT a WMN-en.)

Esküvő után egy nappal

Nagyon boldogan ébredünk fel. Örülünk a barátnőnk mérhetetlen boldogságának. Nemsokára kiköltözik a férjéhez Londonba, és biztosít minket arról, hogy bármikor szívesen látnak bennünket. 

A koszorúslányok chatje azóta is ég, óránként leírja valaki, hogy VISSZA AKAROK MENNI! 

És tényleg, de jó lenne, ha minden héten megtörténhetne ez a nap.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Archivo