Fekete neccharisnyás, fokhagymaillatú dámák zöldségágyon elheverve (Recepttel!)

–

Nem is tudom elmondani, mennyire, de mennyire rajongok a fokhagymáért. Imádom nyersen is, a szűkkeblű balatoni büfések legnagyobb bánatára. A sajtos-tejfölös lángost ugyanis olyan masszívan meg szoktam küldeni vele, hogy a vámpír tinifiúk még egy bő héttel később sem nagyon merészelnek a közelembe jönni.

Amibe csak lehet, nyomok egy-két-khm... száz gerezddel. Régebben pedig a fő specialitásom, a világraszóló attrakcióm a fokhagymakrémleves volt, amit állítólag olyan klasszul csináltam, hogy egy réges-régi excsávóm, amikor a szakítás után jó pár évvel véletlenül összefutottunk az utcán, csak annyit tudott kinyögni könnyes szemmel, hogy a legjobban a fokhagymakrém-levesem hiányzik neki. (És remélem, hogy a könnyes szemet nem a belőlem kipárolgó fokhagymaszagnak kell betudnom, hanem a nosztalgikus gasztroemléknek.)

A fokhagyma iránti bolondulásom felszentelt oltára mi más is lehetne, mint egy olyan francia étel, amihez nem kevesebb, mint negyven gerezd dukál?! Külön bónusza ennek a fogásnak, hogy viszonylag faksznimentes, hiszen a csirkét és a zöldségeket csak össze kell dobálni egy nagy tepsibe, meglocsolni egy kis fehérborral, majd hagyni, hadd járja át a zöldfűszerek friss aromája, a fokhagyma bódító íze a húst, amíg omlóssá nem sül.

Egyszóval nincs is más dolgod, csak lefektetni egy hőálló serpenyőbe vagy tepsibe két, (de maximum három) emberenként egy egész csirkét, amiknek a belsejébe beletömködsz egy-egy rozmaring ágat, kakukkfüvet, petrezselymet és két gerezd fokhagymát. A csirkét gondosan lekenegeted olajjal, mintha csak a csajod/pasid kérne meg a strandon, hogy kend be a hátát naptejjel. Megsózod (a csirkét, nem a pasid). Aztán a csirke köré szórsz két darab meghámozott, nagyobb karikára vágott sárgarépát, két szál felaprított zellerszárat, egy vöröshagymát, negyven gerezd fokhagymát, majd lelocsolod két deci fehérborral. (A maradék bort pedig természetesen elkortyolgatod. Nehogy még a végén megpimpósodjon! Hát, nem pocsékba halt meg az a szegény szőlő!) Másfél órát fedél alatt, egy bő félórát pedig anélkül sütöd a húst, hogy szépen megpiruljon a teteje.

A körettel sem kell vacakolni, csak vágj fel két rúd bagettet karikákra. Amikor elkészült a csirke, beleszűröd a szaftját egy lábosba, forralod, hogy kicsit besűrűsödjön. A tepsiből óvatosan halászd ki a krémesre főtt fokhagymákat, amiket aztán a vendégsereg egy laza mozdulattal a bagettszeletekre kenegethet.

Ezt a fogást én sokáig sima, mezei csirkéből csináltam, de amióta megismerkedtem Zimre Zsuzsával, mi tagadás, kinyílt a csipám nemcsak tyúktartás, de csirke-biodiverzitás fronton is. Így nem is volt kérdés, hogy az irodai ebéd sem állhat a parasztosan egyszerű csirkéből! Zsuzsa vállalta, hogy a Fény utcai piacra kitelepült beregi csirkéből hoz nekünk három darabot, mert az nemcsak sokkal egészségesebb – hiszen a csirkék egészen addig, amíg meg nem halnak, boldogan élnek, de klasszisokkal trendibbek is, a lábuk ugyanis fekete. És nem azért, mert elfelejtették lefekvés előtt megmosni a fülükkel egyetemben.

A fekete láb a csúcsminőség védjegye, az íze, textúrája messze felülmúlja az ipari szomorúcsirkék felfújt, vizes állagát. Ez a minőségi különbség nyilván az árban is megmutatkozik, Zsuzsa a három állatért 6800 forintot fizetett, amiből nyolcan laktunk jól. Arról nem is beszélve, hogy egészen fejedelmi látványt nyújtottak a zöldségágyon elheverő csirkék, amelyeknek a lába olyan volt, mintha neccharisnyát húztak volna fel a különleges alkalomra. Így nemcsak szexi, de igazi ünnepi fogása lehet a vasárnapi asztalnak a fekete lábú csirke negyven gerezd fokhagymával. 

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak