- 

Imádom a kutyámat, mert végtelenül kedves, könnyen kezelhető, tökéletes méretű, nem kényes eb, aki ráadásul még – bónusz fícsör! – a szőrét sem hullajtja álnok módon szanaszéjjel a lakásomban. Kiadósakat lehet vele sétálni hóban, fagyban, kánikulában és esőben is (kivéve, ha dörög és villámlik, mert akkor legszívesebben bepréseli magát az ágya és a fal közötti három centis résbe). És nagyszerűen lehet vele a Margit-szigeten, vagy a Hármashatár-hegyen is kocogni... egészen addig, amíg észre nem veszem, hogy a blöki a virgonc baktatás közben hirtelen behúzza a kéziféket, megtorpan egy gyanús küllemű kupac mellett, majd olyan túlcsordulóan elégedett ábrázattal, mint egy kisgyerek szenteste, boldogan belehempergőzik a nagy rakás szarba. Sőt az esetek nagy részében még bele is kóstol, kábé olyan szakértelemmel a pofáján, mint egy Bocus D’Or-os zsűritag.

Miért?! Miért kell ilyen mocskosul undorítónak lenni ennek a tündéri kis szeretetgombócnak??! Mi a toszért bújik elő az én bűbájos gyermekemből a csatornapatkányba oltott rothadó zombi??! – hörgök ilyenkor magamban, miközben hazavonszolom a bűzlő ebet egy alapos lecsutakolásra.

De tényleg, mi visz rá egy olyan élőlényt, akinek állítólag legalább ezerszer érzékenyebb a szaglása, hogy belehemperegjen egy olyan bűzös matériába, ami még a mi „vaksi” orrunknak is elviselhetetlenül kellemetlen?

Hogy mi lehet az oka pontosan ennek a furcsa viselkedésnek, arra csak tippelni tudnunk... egészen addig, amíg nem sikerül egy közös nyelvet kifejlesztenünk a kutyákkal annyira, hogy végre nekiszegezhessük a kérdést: „Mondd, drága barátom, ugyan te mi a toszért fetrengesz a szarban?”

Az egyik lehetséges magyarázat szerint – derül ki a BBC idevágó és igen alapos cikkéből – a kutyák ezen undi szokása még több mint 15 ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza (ez volt a kezdete az ember és az első háziasított kutya barátságának). Eszerint a kutya azért kente be magát vadászat előtt fekáliával, hogy elrejtse a saját szagát a préda elől, és könnyebben be tudja azt cserkészni. Ennek az elméletnek némiképp ellentmond egy 1986-os kutatás, melyet fogságban élő kanadai farkasokon végeztek. Az állatok területén több erőteljes szagú dolgot helyeztek el. Meglepő módon azonban a farkasok még bottal sem piszkálták volna a birka- és lótrágyát, úgyszintén fittyet hánytak a kajamaradékokra, viszont vígan fürdőztek olyan, a természetes közegüktől tökéletesen idegen, „gyanús” szagokban, mint a benzin vagy a parfüm. Ami, lássuk be, vadászati szempontból nem túl bölcs megoldás. A fenti elméletet a kutatók egy másik felfedezése is gyengíti. Eszerint a farkasok növényevők ürülékébe nem szívesen bújnak bele, viszont előszeretettel hemperegnek más ragadozók, fekete medvék vagy pumák végtermékébe.

Arról nem is beszélve, hogy a farkasok elvétve cserkészik be az áldozataikat, sokkal inkább szeretik lerohanni őket, ahol meg, ugye, tök mindegy, milyen illattól bűzölögnek épp.

Egy másik elmélet szerint a húgyban-szarban fetrengés célja valójában az álcázás, illetve az ellenség megtévesztése. Egy 2016-os kutatásból az derült ki, hogy a szürke rókák előszeretettel törlik bele a pofájukat a pumák vizeletébe, a kutatók szerint azért, hogy ha portyázás közben összefutnának egy náluk jóval testesebb prérikutyával, akkor nagyobb esélyük legyen lelépni. Hátha a harsány pumaszagú róka összeképe megzavarja annyira a farkast, hogy ők egérutat nyerhessenek.

Ám vannak olyan tudósok, akik nem veszik meg ezt az elképzelést. Szerintük épp ellenkezőleg: arról van szó, hogy a különösen büdös dolgokra a belehempergőzéssel, vagy a pofájuk beledörzsölésével teszik rá az állatok a saját szagukat, ezzel egyértelműen lestipistopizva a territóriumukat. Lehet benne némi igazság, az én kutyám például sétálás közben, ha valami vonzón bűzölgő dologra bukkan, akkor azt először, mint egy vérprofi sommelier megszagolgatja, majd eldönti, hogy gyorsan befalja-e, vagy inkább lepisilje. (És mivel én ilyenkorra ott termek, hogy vérvörösen pulzáló fejjel, kidagadó nyaki ütőerekkel azt hörögjem, hogy fúúúúújjfúúúújjj, rendszerint inkább lehugyozza.)

A magyarázatok között ezen kívül még szerepel a „Közös Büdös, Ami Összekovácsolja a Társaságot” elmélet, ami azon a megfigyelésen alapul, miszerint az egy csapatba tartozó kutyák szeretik egymáshoz dörgölni az illatmirigyeiket, így a kollektív buké, mint a szurkolós sál, az egységüket ünnepli.

Az én személyes kedvencem akkor is az az elmélet marad, ami ugyan kevésbé hangzik tudományosan, ám annál szórakoztatóbban antropomorf. Eszerint nem kell túl nagy filozófiai mélységet tulajdonítani a szarban hempergésnek. A kutyák ezt ugyanazért teszik, amiért te reggel magadra locsolsz egy kis üvegnyi Krasznaja Moszkvát, vagy belebújsz a rikító színű hawaii ingedbe. Mert tudod, te így leszel szép és kívánatos.

Egy szó, mint száz, hiába osztjuk meg az életünket és otthonunkat több mint 15000 éve a kutyákkal, hurcoljuk őket csinos retikülben, vásárolunk nekik karácsonyra jutifalival tömött adventi kalendárt vagy épp kutyaparfümöt, a vadállat az ősi ösztöneivel örökké ott lapul a fodros-bodros, nyalókakutyává szelídített felszín mögött.

 

Fiala Borcsa

  Képek: ITT, ITT, ITT, ITT

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ben Schonewille