Szentesi Éva: Így csapatja a török riviérán egy igazi WMN (bónuszvideóval)

–

Nehogy azt gondolja bárki is, hogy én olyan nagy nyaraló vagyok. Mint ahogyan azt már leírtam ebben a jegyzetemben, szóval én nem igazán vagyok híve a kényelmes szállodai, semmittevős henyélésnek, de ha egyszer ezt dobta a gép, akkor nincs mese, csinálni kell rendesen. Mert félmunkát nem végzünk, – ahogy Kardos nagyanyám mondaná –, az bizonyisten. Ami meg aztán végképp a pláne, hogy ezen az utazáson végig kamerák követnek bennünket, és mennyire fognak ezek hiányozni, ha hazaérünk. Majd néhány napig fura lesz, hogy ha kilépek a lakásból, nem kell magam menten pózba vágni, muhaha.

Május 21. Vasárnap reggel – indulás előtt öt órával

A fejem zúg, kinn aludtam a kanapén. Na, de nem attól a veszett izgalomtól, amit a repülésfóbiás ember érez az utazás előtt, hanem, mert szombat este szülinapot ünnepeltem. A bőröndöm viszont még nincs teljesen bepakolva, és a szép új blúzt, amit a nyaralásra vettem, sehol nem találom. Hát persze, otthagytam tegnap, mert fáztam, és átöltöztem a húgom puleszába. A picsába! Kómás fejjel, kissé sértődötten pakolok, összesen félórám van, amíg ideér DTK, nekem meg fogalmam sincs, hogyan fogom ezt a feladatot abszolválni addig. Nem másnapos vagyok, hanem még részeg. Valamilyen isteni csodának köszönhetően mégis sikerül leérnem hét óra kettőre a buszmegállóba, előre elnézést kérek az alkoholgőzért, ami a bőrömből párolog, és próbálok kedélyesen csevegni, de úgy érzem magam, mintha egy nagy üres jacuzziban görgetnének ide-oda. Elpanaszolom a szép új blúzom elvesztését, per pillanat nem létezik számomra nagyobb probléma a világon. Körülbelül hatszor csekkolom, hogy elraktam-e az útlevelet. Hatodszor is elhiszem, hogy nem hagytam otthon, azt viszont még mindig nehezen konstatálom, hogy én néhány óra múlva tényleg felszállok egy rémesen félelmetes repülőgépre.

A gyomrom egy merevgörcs, mindjárt beszállunk. A repcsik nekem mindig is gyanúsak voltak, egyszerűen nem értem, hogyan lehetséges egy ennyire nehéz szerkezetet a levegőbe felnyomatni, hogyan lehet ott tartani, hogyan képes valaki ezt vezetni, lerakni, és egyáltalán, meg különben is. Szerencsére Fiala a levegőben is a padtársam lesz hogy-hogy nem, így meg tudom vele vitatni ezeket a nagyon fontos kérdéseket, és biztosít felőle, hogy ő sem érti, hogy marad fenn, de szerinte a kapitánynak mindent a fülébe mondanak, így ennyi erővel ő is simán el tudna lavírozni a levegőben egy vasmadárral, mert csak a gombokat kell nyomogatni. Ebben meg is egyezünk, és megnyugszom, hogy ha ezt a gépet B is tudná vezetni, akkor tényleg no para. Közben a marhára távolodó földet bámulom, az út összesen két óra, de én tényleg úgy érzem, hogy semmit nem haladtunk, és még mindig Pest felett totojázunk. Borcsa meg annyira jól szórakoztat, hogy Törökország felett már nyoma vész a félelmemnek.

Délután négy – Érkezés

Megérkezünk a paradicsomba. Na, jó, ez túlzás, egy állatjó szállodába, ami akkora, hogyha naponta csak kétszer megyek le-fel,ide-oda, akkor is megvan a szokásos reggeli edzéstáv. A lobby és a hozzátartozó terasz, meg a látvány pont olyan, mint amilyen Angelina Jolie és Brad Pitt utolsó közös filmjében A tengernélben, úgyhogy el is határozom, itt fogom eljátszani Angelinát, abban az ominózus benyugtatózott, Diorban meg Chanelben vekengő jelenetben.

Természetesen Borcsival vagyok egy szobában, szépen kipakolom a bőröndömet, ez összesen egy órát vesz igénybe, B mindent a táskájában hagy, örömködünk kivételezett helyzetünk miatt, aztán lefutunk a partra, és egyből belecsattogunk a tengerbe. B rávesz, hogy „tűzszekeresen” fussunk, én meg kábé mindenben benne vagyok, még úgy is, hogy nem láttam ezt a filmet. A többiek közben rajtunk röhögnek. Nem értem, miért.

Gábor, a nagyon kedves idegenvezetőnk elmeséli, hogy

a török férfiaknak igen nagy a nősülési kedve, és kifejezetten szeretik az európai nőket, a magyarokat meg aztán pláne, és nem egyszer előfordult már, hogy az itt héderelő vendégek plusz egy férjjel mentek haza.

Na, több se kellett, egyből töltöttem is le a Tindert, a Fiala pedig simán csak becsekkolt Facebookon a szállodába, és máris záporoztak a levelek Suleymanoktól meg Hassanoktól. Nem mintha bármelyikőnk férjet akarna, pláne nem muszlim férjet, de rendkívül szórakoztatóak a török amorózók kérlelő levelei. Én természetesen megtaláltam az egyetlen hosszú, szőke hajú férfit, az orosz Sasha-t, aki itt dolgozik a környéken egy víziparkban. Khm.

Május 22. Első nap

Hatkor kipattanunk az ágyból, és zúzunk le edzeni. Most biztos azt hiszitek, hogy ez kamu, mert nincs az a hülye, aki nyaralás alatt ilyesmit csinálna, pláne ennyire korán, de Zimre kollegina nem átallotta kinyittatni két órával korábban a fitnesztermet, így az egész bagázs (kivéve Kriszta és Anett) a GYMben nyomja veszettül. Mindenki tudja, hogy ez a hét kőkemény lesz, és előre menekülünk a nehezen leadott, visszakapaszkodni készülő plusz kilóink elől. Edzés után meg annyira büszkék vagyunk magunkra, mintha minimum olimpikonok volnánk, és erőből reggelizünk egy bitang nagyot.

Az első napunk amúgy esős, kicsit kivagyok, hogy nem tudom elkezdeni a barnulást, mert konkrét tervem van testem lebronzosítására, és ha egy nap kiesik, akkor az már kurvagáz, de hát ez van.

Nyolcan vagyunk, nyolcfélék, kicsit parázok, mi lesz itt még hét nap alatt, de estére mindenki belazul, és akkorát partyzunk, hogy a német nyugdíjasok csak úgy kamilláznak a fotelekből.

Eljött az a pillanat, amikor DTK sem akarja a felügyelete alatt tartani a dolgokat, látszik rajta, hogy ő is úgy érzi, nincs most semmi, csak az izomból nyaralás.

Két órával később torkom szakadtából éneklem az erkélyen a kedvenc dalaimat a társaságnak, de ők ezt nem díjazzák annyira, pedig nagyon szeretek énekelni, az, mondjuk, már más kérdés, hogy amikor B, a lelki- és padtársam rám szól, hogy hagyjam abba, én ezen annyira megsértődöm, hogy felvonulok a szobámba, és elpanaszolom Lillának, hogy soha többé nem beszélek B-vel, aztán B is feljön, mond valami vicceset, és kibékülünk. Még szerencse! Majd meglátjuk, ahogy Vajna Andrásné hites urával interjút adott a „The Hungarian Media"-nak, és kitaláljuk, hogy újraforgatjuk. (A videót szívesen felraknánk, de nem vállalható.)

Május 23. Második nap

A kedd reggel már nem annyira fitt, mint a tegnapi. Viszont süt a nap, és mi B-vel a nyaraláson is korán kelünk, hogy ne boruljon fel teljesen a biológiai óránk (vagy az más, ami felborul ilyenkor?). Ha süt a nap, akkor nincs mese, el kell kezdeni a barnulást. Kilenckor már a medencéhez gyűlik az egész díszes társaság, öttől-ötvenig lehozzuk az összes lehetséges faktorszámú fényvédőt, és úgy kenegetjük magunkat, mint anyám a karácsonyi pulykát. Napozni is csak így lehet, pontosan, figyelmesen, nem lehet közben olvasni, dolgozni, fürdeni, ha napozunk, akkor napozunk, az összes idegszálunkkal arra koncentrálunk, hogy a testünket körbenyalja a fény. Igaz, abban egy kicsit elfáradok, hogy közben meg kell néha fordulni azért a másik oldalamra is, de valahogy csak kibírom.

Délután bemegyünk Side-be, ahol LEHET VÁSÁROLNI! DTK előre szól, hogy pénteken megyünk Alanyaba, ahol lesz ennél a mostaninál százszor nagyobb piac, de hol van még a péntek. Megígérem (magamnak), hogy csak egy táskát veszek. De amikor bemegyünk a boltba, és elém tárul a kamu Louis Vuitton, Chanel, Dior, Gucci-paradicsom, akkor érzem, hogy beszippant valami, és addig ott tart, amíg nem veszek, mondjuk, bármit, vagyis csak egyet.

Zimre félórás alkudozása után két táskával és egy szép sállal távozom, mert már elterveztem, hogy pénteken, amikor Alanyába megyünk, török nemzeti viseletbe öltözöm fel.

Ez pedig itt a beígért videó. Csak erős idegzetűeknek (neeem, nem vészes!):

Folytatása következik.

Szentesi Éva

Olvass még rólunk, ITT DTK mesél arról, hogy kezdődött a török kaland, ITT pedig Lilla teszteli meglehetősen unortodox módon a szállodánkat.

A képek a szerző tulajdonában vannak